Április végi bemutató volt az Apertúra Sirály-a, túl sokszor nem ment eddig, mert nem mehetett: a profi színészekből álló társulatnak nincs több ideje, más munkákból kell a megélhetésüket biztosítani.
A korábban megtartott hét előadás is elég volt hozzá, hogy a kritikusoktól szakmai elismerést kapjanak (Jövő díj a társulatnak, „Legjobb független előadás” díj a Sirály-nak), és ez a támogatás nélkül dolgozó művészeket remélhetőleg megerősítse abban, hogy jó úton járnak, SZÜKSÉG VAN rájuk. (Mondanám, hogy a hírverés több nézőhöz is hozzásegítheti őket, de mivel a nézőtér kicsi és ez az előadás igazán jó, suttogó propagandával is megtelne.)
Az előadás kétrészes, közel három óra, de nem éreztem az idő múlását, mivel elejétől a végéig lekötöttek a látottak, így ennél pontosabb becslésem nincs.
Röviden: akit a mai színház érdekel, annak ez kihagyhatatlan – én nagyon szerettem, melegen ajánlom.
Praktikus tanács: a decemberi időpont azonnal betelt, figyelni kell az Apertúra Facebook oldalát, ha valaki jövőre látni szeretné.
Ennél hosszabban:
Ez a Sirály-átirat mindenki számára érthetően a magyar színházak jelenlegi helyzetéről szól. Fájó szembenézés a valósággal. A mindenkori előadás hatvan nézője (ennyien férnek be egyszerre) csak azt kérdezheti a játszókkal együtt: hogy lehetséges, hogy a színházak támogatására fordított sokmillió forintból egyáltalán semmi nem juthat ennek a csapatnak (sem), a nevüket sem vállaló bírálók hogyan lehettek képesek egyöntetűen, minden elutasított pályázónak (!!!) azt leírni, hogy szakmai okokból nem méltóak támogatásra. Ennek a forráshiánynak köszönhető, hogy hiába lenne többre is igény, az Apertúra hihetetlenül kevés előadást tud játszani, ahogy az a Facebookra kitett alábbi plakátjukból is nyilvánvaló.
Nagyon szerencsés, ha az előadást megtekintő néző a társulat helyzetével, sőt jó esetben az elmúlt évek történéseivel is előre tisztában van (ld. a TAO támogatás megvonása, a pályázati rendszer működése), akkor fogja igazán megérezni, hogy miért volt olyan remek választás a Sirály átdolgozása ennek a még mindig fiatalnak számító, de már a harmincas éveit taposó csapat számára, akik már sokszor bizonyítottak, így most már akár a beérkezettség érzése is járna nekik (ld. a korábbi K2 Színház tevékenységét, amelynek kapcsán 26 bejegyzést írtam - az Apertúra ennek a folytatása).
Az előadás előtanulmányok nélkül is érthető, de határozottan előnyös, ha valaki nemcsak általában tájékozott a mai magyar színészek helyzetével kapcsolatban, de emellett jól ismeri Csehov eredeti művét is, amelyhez az előadás lényegileg hű. Az átdolgozók nemcsak néhány párbeszédet vettek át változatlanul, de a spontán improvizációnak is érzékelhető saját mondatok nagy része is a darabot értelmezi.
Az Apertúra bázisa a Gólem Színház támogatásával jöhetett létre, a tagok saját maguk is dolgoztak az épület felújításán és a kamaraszínház létrehozásán, amelynek nézőtere emelkedik, mindenhonnan jól látni. Ezúttal Benkó Bence rendező nem hagyományosan ülteti le a közönséget, hanem körben, szorosan a falak mellé, így a tér szinte valószínűtlenül nagy, viszont teljesen üres.
A Sirály ezen a helyszínen, díszlet és jelmez nélkül, alig néhány kellékkel még elevenebben hat, mint egy hagyományos verzió hathatna egy jól támogatott színházban, amely nem keres új formákat. A központban valóban a hiány van, a kapaszkodók, a lehetőségek hiánya és persze az egyre elkeseredettebbé váló művészek, köztük Trepljov, azaz a fiatal író szerepében Urbán Ricsi.
A szereplők a saját nevüket és saját történetüket használják, az előadás egy-egy pontján (néha egy Csehov-monológ helyett) magukról beszélnek, ezzel is alátámasztva, hogy a valóság könyörtelenül betolakodott a színpadra.
Rokonszenves döntés, hogy az apertúrások Trepljov formabontó előadását vitathatóvá formálják, amelyre talán a legtöbb néző annyit mondana, hogy „hm. érdekes”. Ebben a Sirály-vízióban nem lesz zseniális az ifjú író-rendező, és nem lesz tehetségtelen a sikeres művészeket képviselő Arkagyina és Trigorin. Az ifjabb generáció nem a már befutottak lesöprését szeretné elérni, pusztán azt, hogy nekik is jusson élettér.
Az, hogy a sikeres színészeket Herczeg Adrienn képviseli, már eleve biztatónak tűnt számomra, hiszen demilyenjószínészis. (Régebben a Víg előadásaiban játszott, majd Pécsett, jelenleg szabadúszó és rendez is - a szélesebb nyilvánosság nemrég a Bróker Marcsi sorozatban láthatta, akár emiatt is kíváncsiak lehetnének rá.)
A fiatal író gondjait növeli, hogy ehhez a sikeres, sőt tehetséges anyához kellene felnőni, aki ráadásul támogató és jelen is van. (Az, hogy az anya mindössze másfél millió forintot tud adni a projektre, viszont Berlinbe készül, azt is jelzi, hogy még azoknak a színészeknek sem megy igazán jól, akik viszonylag előnyösebb helyzetben vannak.)
A foglalkoztatottság és a sikeresség nem korosztályi kérdés, egészen nyilvánvaló abból, hogy a befutott író szerepét Formán Bálint kapta – némi átalakítással. A színész zeneszerző is, így adta magát, hogy ebben a verzióban sikeres zeneszerzőt csinálnak belőle, aki mindenhol jelen van, kőszínházakban és kísérleti produkciókban is. Szerencsés alkat – tíz évet könnyedén letagadhatna korából, így a formálódó halvány kritikai megjegyzésemet („miért nincs markáns korkülönbség a Trepljovot és Trigorint játszó között”) vissza kell vonnom. Van, csak nem látszik. A sikeres művész még szemtelenül fiatalos is.
Ugyan Csehov darabjaira jellemző, hogy minden szereplő sorsát fontosnak érezzük, de azért világos, hogy a Sirályban mégis a négy művész sorsa áll a központban, mindenki más kevesebb figyelmet kap. Benkó Bence és csapata ehhez igazodva valóban radikális húzásokkal él, Mása és Medvegyenko mondataiból csak nagyon kevés marad, ahogy másokéból is. Ez a változtatás nem válik zavaróvá, már csak azért sem, mert a főpróba-munkabemutató szituáció két mellékszereplője átveszi a kihagyottaknak az érzéseit is, nemcsak a megmaradt szöveget. Révai Zsófia rendezőasszisztens kellően boldogtalanul ül a súgópéldánnyal a kezében, vele is azonosulni tudunk, hiszen ő is szép és fiatal, mint a Nyina szerepét magára alakító Gellért Dorottya, akiben minden megvan ahhoz, hogy egy akármilyen Sirály hősnője lehessen.
Míg Révai Zsófiának valóban csak villanások jutnak, addig a „továbbá” szereplőként felsorolt Kocsis Gábor nála jelentősen jobb helyzetbe került. Ugyan még új és kicsit kívülálló az Apertúra törzstagjai mellett, elég sikeresen észrevéteti magát, hiszen sokat nevetünk rajta - a nevét és arcát biztosan megjegyezzük. A show-t ugyan nem lopja el, sokkal többet figyeljük a már említett színészek küzdelmeit, és persze a darab rendezőjét játszó Borsányi Dánielt, akinek a zárómonológja nem hagy kétséget afelől, hogy valóban vészhelyzet van és tényleg minden nézői támogatás kell ahhoz, hogy ez a csapat legalább így, fél- (vagy negyed-) gőzzel működhessen tovább.
Nézzetek rá az Apertúra Fb-oldalára, válasszátok őket, és reménykedjünk abban, hogy egyszer csak észbe kapnak a döntéshozók, és felhagynak a kiéheztetési taktikával. Lássuk be, nélkülük ennyire erőteljes előadások nem születhetnének. Ha ellátnák jó sok pénzzel ezt a társulatot, lehet, hogy a végén jódolgukban még beérnék szórakoztató szórakosgatással, elvesztené az élét ez az előadás is.
Ps. Fotók: Dorinka Stúdió – az Apertúra Facebook oldaláról
