Már megint az egyik szokásos vesszőparipámra ülhetek fel, és ez – érzem – el is fog sodorni magával.
A hír: Menszátor Hérész Attila és csapata felújította sétálószínházát, mégpedig az RS9 Színház területén, ahol az Anyaszínház úgyis több jó előadással van jelen. Ez a prózai Kékszakállú a Várkertben engem annak idején annyira elbűvölt, évek óta vártam a feltámadását és most örülhetek és örülök is.
A kék cipő nem került elő, és sok minden másként alakul, de ez mégis olyan előadás, amely sokaknak hasznára válna. Azoknak is, akik opera-fanok, és az elmúlt két hét ÖT Kékszakállújából többet is megnéztek, és azoknak is, akik jelenleg a „Bartókot?? – tuti nem hallgatok” álláspontot képviselik.
Az itt leírtak minimális mértékben szpoilert is tartalmaznak, de reményeim szerint az itt adagolt információk inkább segítik az előadás élvezetét.
Két hete a Fesztiválzenekar első müpás Kékszakállújára nagy reményekkel ültem be: azt terveztem, hogy hármat nézek zsinórban, aztán még két másikat és majd aztán jöhet ez a prózai változat.
Nem így alakultak a dolgok, viszont nézői pályám legeslegszomorúbb Kékszakállúja kapcsán elég sarkosan megfogalmaztam magamnak, hogy mi fagyasztott le: a kapcsolódás esélye egy pillanatra sem volt meg a szereplők között. (Semmi kémia.)
A szerintem legizgalmasabb Kékszakállú előadásokban érezzük, hogy mindkét szereplő szenvedélyesen próbál a másikhoz közeledni, létrejön a kapcsolat, így tragédiaként éljük meg, hogy minden próbálkozás félremegy. A szenvedélyes küzdés nem pótolható érzelemmentes fagyott állapottal még a Herceg részéről sem, amennyiben az alkotók szeretnék, hogy izzon a levegő és hosszú időre emlékezetes legyen az előadásuk.
Mindezt nemcsak ventillációs céllal írtam le, hanem azért is, hogy jelezzem, mi az, amit egy pincében eljátszott kétszereplős (+négyfős technikai támogatói bázissal rendelkező) produkció pluszban adhat az operai változathoz képest.
Ahogy legutóbb a Várkertben, úgy most is érezhettük Fantoly Nikolett és Menszátor Hérész Attila között a szenvedélyt, sőt az erős szövetséget az előadás eleje óta, történetük egy jól megalapozott házasság szétesésére hasonlít. Az egyes szobákban ennek a kapcsolatnak az állomásait látjuk, rövidebb-hosszabb ideig időzünk el velük ezeken a helyszíneken.
Változó hosszúságúnak tűnik az idő, amennyit egy-egy szobában töltünk, de az is lehet, hogy megcsal a képzeletünk. Egyes helyszíneken több, míg másokon kevesebb a fizikai színházi elem, a mozgás, de összességében erősen dominál Kántor Kata koreográfiája, erősen zenés előadásként fogunk erre a prózai Kékszakállúra is visszagondolni. (Kicsi időre Bartók is megidéződik, némi humorral – legyen meglepetés.)
Lényeges, hogy sétaszínházi előadás, a jelenetek közül három a Vallai Kertben játszódik, négy pedig a pince két külön terében – így összesen háromszor kell lemenni a pincébe és háromszor feljönni ahhoz, hogy megnézzük az előadást. A meredek lépcsőket is mindenki kalkulálja bele.
A váltások időveszteséggel is járnak, ezalatt a feszültség is némileg csökken – lehet olyan néző, aki kiesik a hangulatból miközben próbál jó helyet találni magának újra meg újra. (Az előadás elején érdemesebb később bemenni, ennyit súgnék, aztán már ez kevésbé szempont, bár gyakran lesznek az elsőkből utolsók…)
Balázs Béla librettója kisebb módosításokkal hangzik el, illetve nem egészen úgy, ahogy az operában megszoktuk, de ez csak annak tűnik majd fel, aki kívülről tudja a darabot és még így sem zavaróak. Érdekes élmény más hangsúlyokkal, helyenként más jelentéssel ezt a szöveget hallani – nem egy első találkozást, hanem egy hosszú éveken átívelő kapcsolatot látunk megelevenedni.
Örülök, hogy az RS9-ben annak ellenére is létre tudták hozni az előadást, hogy idén még annyi forrás sem áll rendelkezésre a színház fenntartására, mint tavaly. Az, hogy ez a projekt is egy jóval tágasabb, az ajtók önálló megmutatására alkalmasabb térből három kisebb szobába szorult, mintha ezt a változást is jelképezné. De talán épp ezért, hat ránk az elszánás, hat ránk a szenvedély és a küzdőkedv.
A színház megtette a magáét, mutat nekünk egy átélhető történetet, nagyon szerethető színészekkel. Ha ilyesmire vágyunk, akkor őket kell választanunk – a megmaradásuk most már egyetlen cérnaszálon lóg, amely a közönség kezében van.
Ps. Nagyon jó volt látni, hogy annyi fiatal néző volt, akikről még azt is elhihettem, hogy esetleg számukra új a téma. Aki ezt megszerette, annak legközelebb november 8-án lesz módja az operai változatot is megismernie a Magyar Zene Házában.
PS.2. A színház oldalán elérhető két plakátot használtam fel.
