Utólag kifejezetten szerencsésnek érzem, hogy nem bemutatót néztem, hanem már egy „hétköznapi” előadást, amely történetesen vasárnap estére esett. A Víg nézőtérén villódzó lámpák, hangos zene, mondhatni bulihangulat fogadott, a székekben pedig fiatalok ültek, akik ténylegesen még előtte voltak az előadásban oly sokat emlegetett érettséginek és nem csak nosztalgiával gondoltak vissza a sajátjukra, ahogy például én is.
A célközönség tehát megjelent, és a színház érettségi előtt álló teljes osztályok jelentkezését is várja - extra kedvezményes jegyekkel (800 Ft!) lehet ezt a produkciót megnézni.
Büchner 23 évesen írta a Leonce és Léná-t, amely eredeti formájában is az életet éppen elkezdő fiatalok nehézségeiről és elbizonytalanodásáról szól. Le lehet-e térni a számunkra kijelölt útról, vagy még a tudatosan választott kerülőkkel is ugyanoda jutunk, ha jó képet vágunk hozzá, ha nem. Baj ez? Mivel lehet kitölteni az időt, amit kaptunk? (Ha a szerző tudja, hogy már csak egy éve van, amíg meghal tifuszban, ezen nem aggódott volna túlságosan. A halál előszele ezen a darabon természetesen egyáltalán nem látszik.)
Büchner válasza a darab végén a „csináljunk színházat”, és a Vígben ifjabb Vidnyánszky Attila rendező és csapata hallgatott is rá, akik Büchner szövege által inspirálva azt felhasználják, de át is formálják. (Aki nem ismeri, annak mondom: ahol költői a szöveg, azok a sorok származnak Thurzó Gábor fordításából.)
A rendező felvetése: miért ne lehetne a családjától elszökő királyfi és királylány két érettségire készülő középiskolás?
Ennek az alapötletnek a kibontását segítette Németh Nikolett (dramaturg), Urbán Kristóf (zene és sound design), Csontos Balázs (világítástervező) és ezt szolgálja Schnábel Zita díszlete, amely a Víg színpadának egészére kiterjeszkedő óriási tornaterem. Pető Kata a diákokra egyen-tornaruhát adott, így a köztük lévő különbségeknél fontosabbnak látszik helyzetük azonossága. A tanárok öltönyeire nézve elbizonytalanodtam: a nyolcvanas években tényleg volt néhány olyan tanárom a miskolci Földesben, aki mindig öltönyben tanított, de kevesen, míg a tanári pályán töltött 27 évem alatt (öt iskolában) azt tapasztaltam, hogy nincs igazán nagy különbség a diákok és az őket tanító fiatalabb tanárok öltözködése között.
Az előadásban folyamatosan mobiloznak, sőt még kisebb „telefon-szüneteket” is beiktatnak, amikor legálisan elővehető a mobil, hogy az üzeneteit a nézők ellenőrizhessék (nem, még véletlenül sem vették elő – nem úgy, mint délelőtt az Operában…). Ezeket a szüneteket az előadás háziasszonyának is tekinthető (egyébként az iskolapszichológust játszó) Kovács Patrícia jelenti be – nem hagynak minket magunkra az élménnyel, ő a kapcsolattartónk.
Ezúttal szó nincs időutazásról, ez egy 2025-ben játszódó történet és így a tanárokra adott ruhákat akár valódi jelmezeknek is nézhetjük. Az volt a benyomásom, mintha az előadásban mutatkozó felnőttek egytől egyig valamiféle felvett szerepet játszanának, és a most még egyenruhás diákokra is majd valami hasonló vár – az igazodás a felnőttvilág lehetőségeihez és elvárásaihoz. Ettől menekülne Leonce.
Büchner darabját stúdióelőadásként szokták bemutatni, nem igényel sok színészt és nagy kiállítást. Az általam látott legjobbat kilencen játszották mindössze. (Eszenyi Enikő pályakezdő (1991-es) rendezését Kaszás Attilával és Pap Verával a címszerepben azóta is sokan emlegetik, a Budapesti Kamaraszínház egyik legendás előadása a sok közül.) Ezt a modernizált verziót nagyszínpadon 27 színész (ld. színlap) valósítja meg tízszer annyi nézőnek. Sokaknak csak kis villanások jutnak és sok mozgás (koreográfus: Kondákor Ajsa Panka) – a szereplők egy része nem pihenhet a szünetben sem, így akár érdemes miattuk bent maradni végig. (Két színész a nézők foglalkoztatására van kirendelve, de nem árulom el, hogy mi a feladatuk.)
Csak a törzsnézők fognak tudni mindenkit beazonosítani, hiszen a diákok között vannak gyakorlatos egyetemi hallgatók is, köztük László Rebeka, akit épp tegnap láttam a Rózsavölgyi Szalonban (Felső szomszédok), de vendégek is – például Budaörsről Böröndi Bence, aki tavaly nagyon meggyőző Cyrano volt, így ebben a kis szerepben is megakad rajta a szemünk (pláne csokorként).
Ebben az előadásban – szintén diákként – mutatkozik be a Székesfehérvárról átszerződő Kovács Tamás. Náluk jelentősen több jelenetet és figyelmet kap három diák szerepében Gyöngyösi Zoltán (Valérió, Leonce barátja), Waskovics Andrea (Léna barátnője), mégis kevesebbet, mint amennyi ebben a szerepben Büchner darabjában jutna nekik. Szász Júlia viszont Rosettaként picit jobban jár – az eredetiben gyorsan szem elől vesztenénk, így már különleges jelmeze is felhívja rá a figyelmet, ahogy Zoltán Áron irodalomtanárát nézve is már megakadhatunk a világoskék öltönyön. (Úgy tűnik, hogy eltalálja a szerep, van egy saját projektje, az Elmecirkusz (Sziveri János verseiből készítette Szorcsik Krisztával) - a grundos rajongói bázisnak lehet, hogy ezt se lenne rossz megnézni. Én még a "tervezem" fázisban vagyok éppen.)
A tanárok közül a legszerethetőbbnek Borbiczki Ferenc testnevelője tűnt, de Karácsonyi Zoltán (iskolaőr) és Igó Éva (vizsgaelnök) is központi szerepet kap egy-egy jelenetben.
Ötvös András, az iskolaigazgató már a sajtótájékoztatón is sziporkázott, ebből a „tornatermi L&L-ből” feltehetően rá fogok a legélesebben emlékezni a címszereplőkön túl, még akkor is, ha nem sikerült találnom róla egy jó képet sem. Még. (Amint lesz, kiegészítem a posztot.)
Medveczky Balázs, azaz Leonce, hatalmas fülhallgatójával láthatóan sikeresen rekeszti ki saját világából a környezeti hatásokat, mindenki mástól függetlenül mozog, mintha alvajáró lenne. (Egy júniusi estén láttam egy buszon, ahol felszállás után azonnal egy hasonló fülhallgatóval szigetelte el magát, így valószínűsítem, hogy a rendezői megoldás a színészből indult ki, sőt még a darabválasztást is inspirálhatta.) Ebben az előadásban kiválóan hasznosítja balettintézeti tanulmányait - nagyon impresszív kettőse Lénával, már ez az egy jelenet is bőven indokolja, hogy ennyi fiatal közül miért éppen őket szemelte ki a rendező.
Léna szerepét Márkus Luca kapta, akinek a haja akár szakmai, akár privát okból kiszőkült. (Mennyire más karakterré válik valaki egy elvileg kis változástól!) Léna benne van a közösségben, rajta keresztül Leonce a többiekhez is kapcsolódik.
Az előadás csapatmunka, hatalmas energiákat mozgósítanak a játszók és a nem-célközönségbe tartozó akármilyen más generációsoknak is jó érzés fiatal és energikus színészeket nézni. Nagyon remélem, hogy majd a Z-sek, akiknek szánják, értékelni fogják, hogy éppen nekik készítettek előadást, és visszanéznek a Vígbe más előadásokra is az itt megszeretett színészek miatt. Sőt esetleg a végén még kedvet kapnak a színházcsináláshoz is.
Ennyire azért ne szaladjunk előre még…
PS. Fotók: Dömölky Dániel, Kovács Milán
