Remélem, hogy sikerült a fenti, kellően bonyolult címmel elérni, hogy valóban csak azok olvassák el ezt a nyomhagyó ajánlót, akiket tényleg érdekel, milyen benyomásokat keltett bennem a BFZ, pontosabban a Fischer Iván Operatársulat Don Giovanni-ja. Csodával határos módon sikerült mindháromszor megnézni a Müpában. Nagyon köszönöm azoknak, akik segítettek abban, hogy elkészülhetett erről a Mozart operáról immár a 28. bejegyzésem is.
Pontosan azóta készültem a BFZ idei operapremierjére, amióta meghirdették. Mivel láttam a 2017-es előadást, nem volt számomra meglepetés a koncepció, de nagyon foglalkoztatott, hogy teljesen más szereplőkkel miként fog működni.
Az előadást megelőző reklámkampányból – benne egy próbáról készült videóval – kiderült, hogy a rendező, Fischer Iván egy „teljes szabadsággal bíró jelenséget" lát Don Giovanniban, és a többi szereplőt az ő szemüvegén keresztül kívánja bemutatni.
Don Giovanni az, aki nem változik – egész életét egyfajta rutin hatja át – nagyon gyorsan kiismerhető. A minden útjába kerülő nő kényszeres elcsábítása így is felfogható. Csak rövid ideig lép kapcsolatba valakivel, akkor jön a „love bombing", majd a kapcsolatból való gyors kilépés.
Ami szabadságnak tűnhet: kevesen élnek úgy, hogy mások szempontjait teljesen figyelmen kívül hagynák. Ez az öntörvényűség az, ami akár vonzó vagy irigylésre méltó is lehet – az emberek többsége kontrollálja magát, és kompromisszumok sorát köti meg.
Pedig rövid távon Don Giovanni is igazodik minden nőhöz: hamar rájön, hogy kit mivel lehet meggyőzni, és ha kell, akár naponta többször is házasságot ígér. Nem vállalja nyíltan a nők előtt saját igazi természetét, csak akkor, amikor éppen le akarja őket koptatni – ehhez viszont jól jön az igazság feltárása. A piszkos munkát, a csalódott nőkkel való szembenézést szolgájára bízza. (Leporello az operában Elvirának énekli a kiábrándító áriát, de ez aligha improvizáció, sokkal valószínűbb, hogy a sokszor használt vészforgatókönyv része.)
Mozartot nála jobban érdekelhette maga a jelenség, ahogy Don Giovanni a többiekre hat – mindenesetre mindenkinek írt olyan áriát/duettet, amellyel villantani tud énekesként, így voltaképp minden feladat hálás is benne, nemcsak a címszerep. A lovagot felfoghatjuk akár egy olyan indikátornak, amely megmutatja, hogy mire vágynak az elcsábított nők, és milyen hiányosságai vannak a megcsalt férfiaknak.
Az a jó ebben az operában, hogy lehet így is és másként is gondolkodni róla, a felületen nézni, vagy szételemezni, végül mégis az együttjátszó énekesek összességén múlik a hatás. Életkoruk, hangszínük, színészi habitusuk többet számít, mint a rendezői szándék. Mivel most Christopher Maltman személyében a 2.-3. előadást beugró (illetve a 2017-es rendezésből visszatérő és nagyon rutinos) Don Giovanni énekelte, különösen jól érzékelhettük, hogy ez mennyire igaz. Nem csak árnyalatokban tért el a három előadás egymástól – így még jobban örülök, hogy háromszor is megnéztem.
A rendezésben változatlan maradt „a biodíszlet”, azaz az SzFE-re járó egyetemisták bevonása, akik a cselekmény egyes pontjain szobrokká, bútorokká és egyéb alakzatokká merevedtek, illetve ők alkották a jelenetekben résztvevő népet is. (A koreográfia Georg Asagaroff munkája.) De jelenlétük nem folyamatos, nincs az ötlet egész részletességgel kidolgozva, de mivel megszoktuk, hogy a Müpában félig szcenírozottak a rendezések, ez nem probléma, viszont mégis nyomatékosítja egyes jelenetek fontosságát ez a „biodíszlet”. Andrea Tocchio színpadképe érezhetően már eleve a vicenzai helyszínre készült, Palladio színházához kíván igazodni. A szereplők, ahol kell énekelnek is, ruhájuk pedig ugyanúgy fehérhez közelítő árnyalatú, mint ennek a színháznak a szobrai, amelyhez a főhős fehér öltözéke is passzol.
Hasonló megoldást láttam a szolnoki Vízkereszt-ben múlt héten – akkor is azt éreztem, hogy egyedül a főszereplő illeszkedik igazán a környezethez – mondhatjuk úgy is: egyedül ő érez rá, hogyan kellene ebben a közegben boldogulni, a többiek kilógnak, feltűnnek Anna Biagiotti színes ruháiban, amelyek stílusa szintén ennek a színháznak a közegéhez fog jól passzolni.
Egy apró megjegyzés: néhány lány az áttetsző tüllruha alá nem vett atlétát, így valódi mellbimbók is elterelhették a földszinten ülő nézők tekintetét. A koncepció része vagy egyéni döntés volt ez a kivétel? – engem ez a gondolat terelt el egy ideig. Az erotikus felhangok a témától nem idegenek, sőt Don Giovannitól sem, aki használati tárgyként bánik a nőkkel.
A keddi premier címszereplője André Schuen, aki tíz évet könnyen letagadhatna tényleges korából. Egészen fiatal „kezdő” Don Giovanninak tűnik, biztosan nem kiégett, jól érzi magát a bőrében és később sem bánt meg semmit. A 2065 nő nem is sok számára – az operában látható tempóból kiindulva Don Giovanni ennyi skalpot már akár 30 éves koráig összehozhatott.
Christopher Maltman érettebb Don Giovannija szintén nem kiégett – csütörtökön is elemében van, de péntekre már maga volt az életöröm, és ez vonzó benne akkor is, ha ő már kevésbé szép és fiatal - lendület és a határozottság változtat a kisugárzáson is. (Egy sikeres beugrás a rég nem játszott kedvenc szerepbe nyilván erősítette az énekes önbecsülését és ez visszahatott a második estére.) Ez a Don Giovanni többet alapoz a pénzre és a befolyásra is, erőszakosabb alkat, de összességében mindkét alakításban közös: kissé idealizált életélvezők – ha rájuk nézünk, akkor nem a gyilkost látjuk meg először.
Egyiküket sem viseli meg a balesetnek is értelmezhető haláleset. Nem akarnak változtatni, mert mai szóhasználattal ez a nonstop udvarlás és az élet általános élvezete számukra flow tevékenység. Nem tudnak ennél jobbat kitalálni, mint ráállni valakinek a hullámhosszára, intenzíven vele lenni egy ideig, majd kilépni a kapcsolatból és újra kezdeni.
Nem gazembernek, hanem nárcisztikus személyiségzavarral küzdőnek minősítenék ma őket, és nem annyira kivételesek: manapság a lakosság 10%-a felmutat erősen nárcisztikus tulajdonságokat, még akkor is, ha nem mindenki irgalmatlanul sármos és/vagy zseniális az élet valamely területén.
Az előadás legdominánsabb alakja Leporello ebben a rendezésben is. Luca Pisaroni Leporellóját nagyon jó volt nézni, az előadás legizgalmasabb jelenetei azok voltak, amelyekben jelen volt.
Mindkét Don Giovanninál sármosabb és okosabb, így unatkozik. Gazdájával ellentétben ő tényleg ki van égve, és csak néha élénkül fel – ez a három este mindegyikén egyformán igaz volt. Luca Pisaroni felfogásában egy kívülálló megfigyelőt láttunk, aki az „unom ezt a szolga sort” plasztikusan eljátssza. Talán a katalógust is ő találta ki, hogy elüsse az időt és csak akkor villanyozódik fel, ha a nőcsábítási akció kicsit eltér a rutintól és rá is szükség van. Saját nő-ügyeit diszkréten bonyolítja, és nem engedheti meg, hogy féktelen legyen.
Mindig érdekesebbnek találtam a Leporellókat, nagyon ritkán éltem meg, hogy a Don Giovannit játszó énekes fölénybe került, és ez most sem történt meg. A szolga szerepe árnyaltabb, többféle beállításban játszható. Felfogás (és rendezés) kérdése, hogy mennyire kiszolgáltatott, mennyire támogató partner, rokonszenves vagy szánalmas figura. Ami dühíti: Don Giovanni sikere a pénzen és társadalmi pozíción is múlik – amit tesz, abban van erőszak és hatalommal való visszaélés is, szó nincs róla, hogy Don Giovanni a vonzerejével hódít meg mindenkit.
Az énekes másként hat a két Don Giovanni mellett, a korkülönbség nem elhanyagolható és jelentése is lesz. Fölénybe helyezi Schuen törékenyebb, ifjú lovagjához képest, viszont a szinte egykorúnak látszó Maltman-féle Don Giovanni egyenrangú partnereként viselkedik, mélyebb kapcsolatot érzékelünk közöttük.
Ennek persze nagyon egyszerű magyarázata lehet, hogy nyilván több előadásban is játszhattak együtt, régebben vannak a pályán. Nekünk, mezei nézőknek azonban úgy érvényesül, hogy a színpadi kapcsolat erősebbnek tűnik. Illúzióink azért ne legyenek, a történetből egészen világos, hogy Don Giovanninak mélyen, igazán Leporello sem számít, ahogy senki más sem.
Teljesen más volt Leporellóként három különféle rendezésben is Cser Krisztián, aki most ismét a Kormányzó rövid, de hálás szerepét alakítja, ahogy 11 éve Miskolcon. Kis szerep, nagy hatás – már csak azért is, mert az előadás utolsó hat és fél percében sikeresen dominál hatalmas (és igazán szép árnyalatú) hangjával. Ez nem rossz kombináció. A BFZ bérletesei a hét végén már Kékszakállúként nézik majd, és még emlékezni fognak az előadás hatásos zárlatára is.
Első megjelenésénél nem indokolt, hogy ennyire rozzant öregembernek mutassák – ez járt eszembe, de aztán világossá vált, hogy a rendező ezúttal is hű a koncepcióhoz. „Il vecchio buffonissimo", azaz vicces öregember, mondja róla Don Giovanni, mivel először ennek látja, csak aztán a végén tekinti az alvilágból érkező méltó ellenfélnek, akitől nem szégyen a vereség.
Paradox módon, nekünk nézőknek a legutolsó jelenetben válhat igazán rokonszenvessé a lovag, most derül ki, hogy Don Giovanni tényleg hű magához, legalább nem gyáva. Láthatjuk, hogy egyedül Don Giovanni él úgy, ahogy szeretne, a többiek ezt nem mernék. A már említett „biodíszlet” ennek a zárlatnak a megfelelő kibontását nagyon segíti, és ha egy előadásnak a vége működik, akkor jó emlékekkel távozunk. Nekem ez a befejezés mindhárom este tetszett, az sem zavart, hogy még 2017-ből emlékeztem a végére.
De mi van a nőkkel és függelékeikkel?
A női szereplők esetében is érezhető a rendezői szándék: lássuk úgy őket, ahogy Don Giovanni, nagyon idegesítőnek és unalmasnak. Talán emiatt sem talált ki semmit a rendező a nők áriáinak felélénkítésére: a szokásosnál is statikusabbnak érezzük ezeket az ismétléseket is tartalmazó hosszú áriákat. Ezúttal nem csak a Donna Annát éneklő Maria Bengtsson és a Donna Elvirát éneklő Miah Perssonra gondolok, akik nagyon hasonló alkatúak – a férfi nélkül hervadó szépasszony kategóriába tartozik mindkét karakter -, hanem ide értem Bernard Richter Don Ottavióját is, aki Donna Anna árnyékának is felfogható. (Ez a három szereplő hol megérintett, hol nem - attól függően, hogy éppen mennyire sikerült átütően énekelni azon az estén.)
Egy idő után nagyon idegesítővé válik a folyamatos panaszkodás, hajlamosak lennénk őket inkább felrázni, és továbblépésre serkenteni. (Mit szólna ehhez Csernus Imre? – biztosan lenne néhány szava az összes szereplőhöz.)
Zerlina ezúttal is kilóg a sorból: ő az a nő, aki kevésbé vonódik be, és rá biztosan nem a lovag sármja hat, hanem a pozíciója, a lehetőségek, amelyeket megadhatna neki. A „Megváltoztatom a sorsod” ígérete veszi le a lábáról, de mélyen ez sem érinti. Giuila Semenzato alakításában egy normális, kedves lányt látunk – így látja Don Giovanni is. Vonzóbbnak és fiatalabbnak, mint a többieket.
Zerlina most sem jár rosszul, Masetto – Daniel Noyola – férfias, vonzó mélybasszus, aki nem válik pojácává, bár a féltékenysége miatt csak megkapja a magáét ő is a papírforma szerint. De ez a Masetto mégis szerethető, nem rossz választás, vele lehet azonosulni. Őt is megnézném szívesen még máskor is.
Ugyan nem zenekritikát írok, hanem színházi AJÁNLÓt, így nem térek ki arra, hogy egyes énekeseknél, akik mindháromszor énekeltek, milyen esetleges hullámzást érzékeltem, mert ez természetes és kevésbé érdekes, de a produkció alapja nem maradhat ki.
A zenekar a biztos alap, a kicsit megemelt árokban és a színpadon játszók egyaránt azonnal reagálnak Fischer Iván minden rezdülésére, sőt néhány arcon az átszellemültség és a valódi élvezet is látszik. Amikor nem játszanak, a színpadot nézik és nevetnek a poénokon, nem lehet egyszerű aztán mégis folytatni a játékot. Mintha Don Giovanni saját együttesét látnánk. A karmester is sokat mosolyog, miközben végig mondja a szöveget és kotta nélkül vezényel, bár a jelenetek végén a rend kedvéért továbblapozott.
Ami számomra óriási plusz volt: a harmadik előadáson módom volt igazán közelről nézni a zenekart, különösen a fafúvós szekciót – egészen belefeledkeztem a játékukba, és közben a koncepcióval kapcsolatos minden fenntartásom elillant. (Milyen kár, hogy az Opera átépítése óta már nincs meg ez a párkányra odatámaszkodós élmény...)
Aki a címet pontosan számonkérné: a dress code-ról is legyen szó. Milyen hatása lett a premier estéjére kiposztolt és körlevélben elküldött ajánlásnak?
A bemutató előtt néhány nappal lehetőség volt a fogadásra is jegyet venni, és ehhez estélyi ruhát/szmokingot jelöltek meg dress code-ként. Később a nézőknek szánt levélben és Facebook-posztban hasonló eleganciát kértek a premier minden nézőjétől. Ahogy látszott, erre az előadásra néhányan valóban elegánsabban érkeztek, de az összhatás jelentősen mégsem változott. Úgy tűnt, hogy a Müpába a többség úgy jár, ahogy jól érzi magát, nem feltétlenül elegánsan.
De ez nem baj – mégis a zene a lényeges, nem a körítés. A Royal Albert Hall 5400 nézője között még ennyi elegáns ruhás sem volt augusztusban, és ebből is látszik, hogy egy hely presztízse mégis elsősorban a fellépő együttesek színvonalán múlik.
Aki most sajnálkozik, hogy lemaradt az előadásról, az még mindig elmehet Vicenzába vagy Baden-Badenbe – novemberben és decemberben Don Giovanni ott folytatja a csábítást.
A BFZ Kékszakállúja pedig a Müpában próbálja majd megvédeni az ajtóit, a hét végén háromszor is – talán 1-2 jegy akadhat még azoknak, akik nagyon szeretnék. Ha másként nem, a Müpa várólistáján keresztül érdemes próbálkozni.
PS: A fotókat Horváth Judit és Zentai Róbert készítette a BFZ számára.
