Nagy kaland volt Budán és Pesten tíz helyszínre eljutni és közben meghallgatni a Jurányi „Színház a város” sorozatának epizódjait a múlt hét szerdáján és nagyon örülök, hogy sikerült folytatni. A megmaradt nyolc epizódot három különböző napra osztottam szét.
Miután az elmúlt két hétben volt a Városmajori Szemle, hatszor jártam a színpad előtt és persze egészen figyelmen kívül hagytam az első világháborús emlékművet. Miután a Jurányi honlapján alkonyati megtekintést javasolnak, egy másik este tértem ide vissza, hogy csak úgy tegyek egy kört.
A hangjáték érinti a szomszédos Vérmezőt is, nem maradnak említés nélkül az ott kivégzettek sem – aki nem ismerős a környéken és csak a hangjáték miatt jönne, az jól teszi, ha kiterjeszti a sétát a szomszédos parkra.
Ebben a sorozatban talán a szokásosnál is több függ a néző előéletétől, hogy pontosan mi jut eszébe az egyes helyszínekről, kötődik-e mélyebben hozzájuk.
Mivel nekem a közeli János kórházba mindig a Városmajoron át vezetett az utam, ezek a látogatások is rendre eszembe jutnak, nemcsak a színházi élmények. (Utóbbi volt a kevesebb.) Remélem, hogy ti nem így vagytok ezzel…
A Vérmező/Városmajor c. hangjátékot Tasnádi István írta, Ötvös András, Péter Kata, Pataki Ferenc mondták el.
Két nappal később kinéztem a Római partra, amely az egyik kedvenc helyem Budapesten – minden hónapban egyszer feltétlenül végigmegyek Pünkösdfürdőtől Aquincumig, és most eközben a parton ülve meghallgattam a Római-parti túlélők c. epizódot, amelyet Boross Martin és Thury Gábor írt, Borsos Luca, Göndör László, Martinkovics Máté és Messaoudi Emina adott elő.
Éppen úgy, ahogy gondolni lehet a címből, a partszakasz (árterület) sorsa foglalkoztatta a készítőket – azon belül is a fák helyzete. Éppen úgy, mint a Móricz Zsigmond térhez kapcsolódó hangjáték, ez is a távoli jövőből néz vissza napjainkra, talán kevésbé optimistán, mindenesetre miután vége lett, annál jobban tudunk majd örülni annak, hogy ezek a fák tényleg velünk maradtak és nem a képzelet szüleményei.
Ezt a két elszigetelt kalandot követte a tegnapi nagyszabású, amely ismét hat helyszínre vitt.
A Mechwart téren kezdtem, a szökőkútnál, amelyet nemrég alakíthattak át (táblát nem láttam, amelyből kideríthettem volna, hogy mikor pontosan), de még nem ezt néztem a 2000-es évek első 14 évében, amikor a játszótéren töltöttem számtalan órát. Máig visszasírom azt a nagyon kellemes társaságot, amely itt összegyűlt – azóta nyilván többször már cserélődött is, ahogy a gyerekek kinőttek a hintákból.
Kovács Dániel Ambrus írta meg a vízköpők feltételezett gondolatait, adott nekik nevet - Vizi Dávid, Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Martinkovics Máté pedig kihangosította őket. Ez a legrövidebb hangjáték, de nagyon szellemes, és el lehet ennek kapcsán gondolkodni mindennapi küzdelmeink értelmén, különösen az ismétlődő cselekedeteink hasznosságán. Jól bírjuk a kudarcot?
A rövid időutazást követően gyalog mentem át az egyre jobban kiépülő Margit-negyeden keresztül a Lukács fürdőhöz, hogy itt Pass Andrea szövegét hallgassam, aki viszont két platánfára írt hangjátékot. Lengyel Benjámint és Pallag Mártont hallgattam, néztem a két fát és már megint kicsit elkalandoztam óhatatlanul is – bármilyen platánról azonnal az Operaház egykori Xerxesz-előadása jutott eszembe, amiért nagyon kár, hogy nem játsszák tovább – úgy tűnik, hogy az egyetlen előadás volt, amelyet még a kisebb lányom is visszasír, a legjobb operabeavató, amely feltehetően az intézmény utolsó negyedszázadában készült. Erre nincs utalás a szövegben, viszont hallunk egy színésznőről, aki pályát szeretne váltani…
Innen nem volt túl nehéz átkelni Pestre, és a 75-ös troli Vág utcai megállójában megkeresni azt az „Átlagos ház”-at, amelyhez Tasnádi István hangjátéka kapcsolódik. A Kárpát utca 56-ot sikerült nagy kerülővel a Duna felől megközelíteni, pedig a RAM-mal szembeni oldalon van szinte azonnal a buszmegálló mögött, a Henry Dunant pihenőpark mögött (ráccsal körbe van véve a park, feltehetően azért, hogy nehogy betévedjen a padok közé egy kutya). Ezen a szerda délután teljesen kihalt volt minden, egyedül ültem a házra néző padon, és az előírás szerint pásztáztam a 3.-4. emelet ablakait. A végén tényleg kijött a kapun valaki – az, hogy ez miért poén, mindenki megtudja, aki a hangjátékot meghallgatja.
A Játszótéri idill mellett ez a másik kedvencem, ha valaki nem hisz túlságosan ebben a projektben, ezzel javasolnám a kipróbálását. (Nem akarnék megint lázítani, de aki valamely lakótelep közelében lakik, nézzen ki egy tízemeletesre néző kényelmes padot, vegye meg ott a jegyét és hallgassa meg ott a hangjátékot – tökéletes lesz a hatás úgy is.)
Egy család mindennapjaiba kapunk bepillantást - Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, Schruff Milán által, megtudhatjuk miként megy náluk „a házassági nézeteltérések érzelemgazdag tisztázása”.
Aki már itt van és nem látta sose Radnóti Miklós szobáját, amelyet egy üvegkalickában mutatnak be a RAM-ban, tegyen egy kört a művelődési házban is. (Aki ide jött előadásra, az ezt a hangjátékot időzítheti közvetlenül az előadás elé, hagyjon a kereséssel együtt rá plusz félórát, akkor nem hibázhat.)
Innen a 75-ös trolira majd kék metróra ülve könnyedén a Ludovikánál találtam magam, ahol mintegy 24 percen át Molnár Piroskát hallgattam, ahogy Göttinger Pál nagymamájának visszaemlékezéseiből szerkesztett szöveget mondja – egészen úgy, mintha az ő rokonairól lenne szó. Ismét a Képzeletszínház szó jutott eszembe, megelevenedtek azok az emberi alakok, akik szóba kerültek. Akár egy hosszú regény is születhetett volna róluk. Molnár Piroskát mindig jó hallgatni, ráadásul ilyen hosszan – már csak emiatt is érdemes a FÜGÉ-t támogatni a jegyvásárlással, hogy ebben az élményben részesülhessetek. Ha még szép napos délután is adatik hozzá, akkor pláne.
A Ludovika és az utolsó előtti célpontom között nagyjából egy kilométer a távolság, még a tervező is gyaloglást javasolt. Átvágtam így a megújult Corvin-negyeden is, sőt tettem egy kitérőt, hogy a Tömő utca 6-ban megnézzem Táncsics volt lakóházát. (Spiró új regényét ezennel zárójelben ajánlóm, 60 órán belül olvastam végig a 600 oldalt, így nem csoda, hogy az utcát nem tudtam úgy keresztezni, hogy ne nézzem meg a házat.)
A vargabetű után jutottam el a Muzsikus cigányok parkjába, amely busz- és trolimegálló is egyben, és nem túl otthonos hely – mindössze a kitett emléktáblák a figyelemreméltóak itt.
A hangjátékot Horváth Kristóf írta, aki a korábban meglátogatott Pléhkrisztussal is foglalkozott. A téma az emléktáblákhoz kapcsolódóan a roma származású művészek és egyáltalán a romák helyzete a magyar társadalomban. Az előadók - Farkas Franciska, Farkas Ramóna, Csányi Dávid – érintettek, akiknek meglehet a saját fájdalmas tapasztalata is, a hangjátékban mégis szorult némi humor is a tanulságon kívül.
Ezek után már csak a 4-es metró végigutazása maradt hátra, így a Pléhkrisztus és a nagyon kellemes hangulatot árasztó Mátyás tér érintésével innen elsétáltam a II. János Pál pápa térre, hogy meghallgassam Vinnai András zenés-vicces „Szórakoztató összeállítás”-át is, amelyből szintén nem maradhatott ki a tanulság. Mit szól egy volt metróvezető az önvezető szerelvényekhez?
Csúcsidőszak volt, minden talpalatnyi helyen zsúfoltan álltak, így ismét nyomatékosan megéreztem, hogy miért igyekszem mindig a felszíni közlekedést választani. Aki csak a hangjáték miatt utazna, az válasszon inkább egy hétvégi időpontot.
Mi tagadás, nem mentem végig, a hallgatást a nem kevésbé zsúfolt kettes villamoson fejeztem be. Utána még maradt időm arra is, hogy kicsit emésszem a látottakat, amíg a BFZ Don Giovannija elkezdődött. (Bejegyzés arról is következik majd...)
Ps.A saját képeimet helyeztem el a bejegyzésben, amelyeket a hangjátékok meghallgatása közben készítettem.
