A stúdióelőadások mellett (már a három határon túli előadás után) a Szemle második hete a vidéki előadásokról szólt.
A kétfejű fenevad - Miskolc
Augusztus Oklahomában – Szombathely – szeptember 2.
Szombathely messze van, kevés mezei néző utazik oda Pestről előadásért, hiszen ehhez már szállást is kellene bérelni, így külön öröm volt nekem is, hogy egy Alföldi Róbert-rendezést is elhoztak nekünk. Mivel a színész-rendező munkái mindig szélesebb közönségréteget szólítanak meg, ezek a jegyek jóval az előadás napja előtt teljesen el is keltek, ez volt a legvonzóbb előadás a nagyszínpadi produkciók közül.
A darabot is sokan ismerhetik a Vígszínház 2009-es ősbemutatójából, vagy akár a Meryl Streeppel forgatott filmből, így duplán nagy várakozás előzte meg az estét.
Tracy Letts társalgási drámájában sok a jó szerep, így inkább kevésnek érzem, hogy az eltelt 16 év alatt csak hat további (vidéki) premierje volt. Ezek közül egyet láttam csak (a 2017-es salgótarjánit Egerben, amely erős nyomokat hagyott), így most számomra ez a negyedik találkozás volt a művel.
Alföldi Róbert rendezése nem helyezi tipikus amerikai környezetbe a darabot, Tihanyi Ildi egy olyan ház vázát építi fel, amely bárhol lehetne, és amelynek jól tagolt terében jól elhelyezhetőek a színészek, de nem árasztja az otthon melegét. (Jól szállíthatónak és könnyen összeállíthatónak is tűnik – ez sem másodlagos szempont a színházi működésben.)
Van, akinek jobban és van, akinek kevésbé hittem el azt a karaktert, amit ráosztottak. Különösen tetszett Domokos Zsolt, akit nagyon keveset láttam, amióta Szombathelyre szerződött, a lányát játszó Mari Dorottya, Herman Flóra – az indián háztartási alkalmazott, illetve Szerémi Zoltán (Charlie). A legjobban a harmadik lány, Ivy Weston sorsa foglalkoztatott, ezúttal is szívbe markoló volt látni, hogy az egyetlen ígéretes szeretetkapcsolat is halálra van ítélve a történet keretein belül. Tudtam, hogy mi vár rájuk, mégis nagyon drukkoltam Nagy-Bakonyi Boglárka és Gyulai-Zékány István kettősének, akik igazi embereknek tűntek.
A darab ugyan most negyedszerre is tandrámára emlékeztetett, és nem éreztem minden fordulatát kellően megindokoltnak. Ebben a verzióban is csupa egymáshoz alig kapcsolódó emberek halmazának láthattuk ezt a családot. A történet alkalmas arra, hogy a hatására végiggondoljuk saját családi viszonyainkat is – ez az, ami változatlan és emiatt mindig érdemes lehet elővenni. (Amire (ismét) ráébredtem: nagyon hiányzik az első színrevitelben főszerepet játszó Papp Vera és Börcsök Enikő, úgy általában is, de miközben ezt néztem, nem tudtam nem visszagondolni arra, ahogy ők Violet és Barbara szerepében jelen voltak. A darab elején rövid ideig feltűnő férj szerepe esetén ez az élmény még összetettebb: itt már nemcsak Vallai Péter, hanem Tóth Zoltán is „kísértett”, utóbbi a nyolc évvel ezelőtt látott előadásból. Ezek az erős emlékek nem hagyták, hogy „csak” Kiss Marit, Nagy Cilit és Szabó Tibort nézzem. Kiss Marinak nemsokára új bemutatója lesz (ráadásul Alföldi Róbert rendezésében) a Rózsavölgyi Szalonban, így aki nem jutott be erre az előadásra és nem láthatta, a hónap végétől kárpótolhatja magát.
Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Vízkereszt, vagy bánom is én – Szolnok – szeptember 4.
Nádasdy Ádám fordításában Shakespeare egyik legismertebb komédiáját játszották a szolnokiak a Városmajorban csütörtökön. A fordító által adott „vagy bánom is én” alcím többször nagy hangsúlyt kapott Vladimir Anton rendezésében – elképzelhettük akár magát a szerzőt, aki „arccal a pénztár felé” alkothatta meg ezt a vígjátékát is. A legvalószínűtlenebb fordulatok után ezen az estén is megkaptuk a happy endet, összejött két pár. Bíró Panna Dominika (Viola) ugyan nem hasonlított olyan nagyon Polgár Kristófra (Sebastián), de mi elfogadtuk az ikreket összetéveszthetőnek, és ezzel megtettük a magunkét. Ugyanezt tette Csákvári Krisztián Orsino herceg szerepében és Pertics Villő Olíviaként: megtalálták a két partra vetődött fiatalban az életük párját, akire végre rááraszthatták érzelmeiket. Lehet, hogy ennyi az egész, két szerelemre kész ember összetalálkozik és boldogok lesznek, ha ezt már eleve eldöntötték.
Érezhető volt, hogy a rendező, aki Erős Hanna jelmeztervezővel együtt a díszletet is tervezte, sokat bízott a látványra, sőt a főszerepet ez az üres tér kapta. A színpad ezúttal fehér, és a nejlonfóliák sokasága miatt jól világítható.
Ez az eszköz kétélű fegyver: aki most lát ilyen megoldást először (feltehetően a szolnokiak), azok akár igazán ötletesnek találhatják, viszont aki sokat jár színházba Pesten, az nem is egy előadásban találkozott már ilyen fóliákkal kiemelt helyzetben, a látvány legfeltűnőbb elemeként. (Engem nem ragadott meg, sokkal jobban szeretem, ha tényleg a színész válik a legfontosabbá az előadásban, de a látványszínház kedvelői akár gyönyörködhettek is egyes megkomponált képekben, amelyeket Bodor Johanna koreográfiája jelentősen gazdagított.)
A fehér térben a színes jelmezeket viselő szereplők jól érvényesülnek, viszont az ikrek (szintén fehérben) belesimulnak. Lehet, hogy nem is léteznek? Csak a többiek vágyképeiben? – Ezt a magyarázatot találtam magamnak.
Változó hatásosságú színészi alakításokat láttunk, amelyek megítélése a nézőtől nagyban függ és leginkább attól, hogy mennyire szereti a Böföghy Tóbi-szálat.
Én annyira nem, sőt a Vízkereszt sem a kedvencem, viszont nagyon szerettem a központba állított Violát, aki miatt mentem. (Tavasszal meggyőző Sweet Charity is volt, korábban Nyina és még sok minden más is… ) Bíró Panna Dominika rendre eléri, hogy drukkoljunk neki, és ez így történt most is. Nem hagyhatom említés nélkül még Dósa Mátyást Feste, udvari bolond szerepében, de Mészáros István Malvolióját sem. Nem esett jól meghurcoltatását nézni, ebben a felfogásban nem tűnt olyan nagyon kártékony figurának. Olyan nagy tétje nem volt semminek.
Fotók: Noltész Zoltán
Kétfejű fenevad – Miskolc – szeptember 7.
A Szemle legutolsó estéjét a miskolci társulat kapta, akik tavaly itt búcsúztatták a Gyévuská-t. A nyár eleji Chioggiai csetepaté után örültem, hogy még egyszer látom a társulatot, ráadásul ilyen sok tagját egyszerre.
Weöres Sándor darabját csak tavaly decemberben mutatták be Miskolcon, így feltehetően még néha újra elő fogják venni. A premier dátuma római számokkal szerepel is azon a harang-töredéken, amely Kovács Dániel Ambrus díszletének központi darabja. Hatalmas a mérete, alig hihető el, hogy befért a színpadra, ráadásul forgón van. (Eszembe jutottak Benkő Nóra bevezető szavai a fesztivál kezdő napján: „ha túl nagy a díszlet, vagy ha forgó kell, nem tudjuk fogadni az előadást.” Csodával határosnak tűnik, hogy mégis meg tudták oldani.) A harangot látva asszociálhatunk akár a véget nem érő harangozásra, amely minden előadást kétszer megszakít a Városmajorban, valahogy nyolc óra táján. Feladja a leckét az éppen színpadon lévőknek, akik jól vagy kevésbé jól reagálnak rá. Ezúttal a díszlet miatt akár effektnek is vehette az, aki eddig még nem járt itt korábban esti előadáson.
Igazán nagyszerű volt a harang kivitelezése is, ráadásul a belső oldala jól bejátszható teret adott a folyton köpönyeget forgató magyaroknak, nem kellett nagy pakolás ahhoz, hogy a jelenetek egymást követhessék. Szűcs Edit jelmezei és az élő kamarazenekar (zeneszerző: Cser Ádám) emelte az előadást, ráadásul nagyszerűen illett a darab hangulatához, kötődött a szereplők nemzetiségéhez.
A pesti közönség egy része a Katona előadására (Máté Gábor rendezésében) még emlékszik (2010-12 annyira régen nem volt), akár még több szereplőt is meg tudnának nevezni. Szőcs Artúr rendező és Sándor Júlia közös munkája hasonlóképpen erős emlékképet fog hagyni bennünk, ez az áltörténelmi játék alkalmat ad a miskolci társulat nagyszerű színészeinek arra, hogy több szerepben is megmutassák magukat. Szinte mindenki fregolizik, és még így is 16 szereplőre van szükség. A szerepváltások jól illenek a történethez is, amelyben tetszés szerint a legtöbben a politikai helyzet alakulásának megfelelően váltogatják a nézeteiket.
Simon Zoltán, aki a városról városra vándorló, ágyról ágyra menekülő Ambrust játszotta idén már a Radnótiban is gyakran nézhető volt, most pedig a Katonába szerződik – aki netán most csodálkozott rá először, annak ez jó hír – a miskolci nézőknek talán kevésbé.
De hasonlóképpen örülni lehetett a miskolci társulat további tartóoszlopainak, Harsányi Attilának, Gáspár Tibornak, Fandl Ferencnek, Farkas Sándornak és Rózsa Krisztiánnak pláne, akire „a legenergikusabb szereplő” címet is ráaggatnám – nem először.
De a névsor folytatható tovább, Bodoky Márk, Feczesin Kristóf is kapott emlékezetes helyzeteket. A női főbb szereplőket - Czvikker Lillát, Mészöly Annát, Rudolf Szonját – és a néhány villanásra megjelenő epizódistákat sem kihagyva (Puskás Balázs, Rácz János, Varga Andrea, Kerekes Valéria) összességében elmondható: mindenki nagy odaadással játszott, ami a társulat otthoni előadásain is érződik, így amikor magamban nagyon halkan és nagyon zárójelben megfogalmaztam, hogy azért egy kicsit még lehetett volna húzni, itt-ott csak leült az előadás. Ez a legnehezebb feladat egy ilyen jó szövegből, ráadásul a „melyik ujjamat vágjam le” szintű helyzet: melyik színészből legyen kevesebb? – ennek a megválaszolására nem vállalkoznék. (Nagyon úgy tűnik, hogy Sanyika nem praktikus színházi szempontokat tekintetbe véve írta ezt - nála lehetne reklamálni. Szerintem jól szórakozott volna a miskolciak vízióján.)
Külön öröm volt számomra, hogy Máhr Ági szintén fellépett és két kisebb szerepben hosszabb idő után élőben is láthattam, élvezhettem fanyar humorát. (Akinek a név kapcsán nem ugrik be azonnal, hogy ki is ő: az Állampolgár c. film kapcsán közismertté vált színésznő, aki azóta a Lefkovicsék gyászolnak című filmben az anya volt.) Nekem örökre a kedvenc libám (a Díszletliba) IS marad, ez a Ludas Matyi volt a legeslegelső színházi előadás, amit láttam az 1979/80-as évadban egy iskolai kötelező színházlátogatás keretében. Nagyon úgy néz ki, hogy azok közül a miskolci színészek közül nincs már senki más színpadon, akiknek nagyon sok köze van nézői pályám alakulásához.
A Városmajorban – mikroporttal – nem könnyű játszani, még a játszótér és a kutyák beszűrődő hangjait is közömbösíteni kell. Most kicsit távolabb ültem a szokásosnál, de ennek az előadásnak az erejét az is bizonyítja, hogy még a sokadik sorig is eljutottak a színészek energiái – csak gratulálni tudok a produkcióhoz.
Mindenkinek, aki eddig eljutott, csak azt javasolhatom – megköszönve az olvasást a harmadik rész végén -, hogy már április elejétől nézegesse a Városmajor honlapját, és ha jönne, minél gyorsabban vegye meg a jegyeket az első sorokba középre, a zavaró tényezők ott kevésbé hatnak – a mindenen átütő harangozást leszámítva.
Azóta már lassan a Szemle OFF, hét színészképző programja is befejeződik, amelyen ingyenesen, regisztrációval lehetett részt venni. A záró gáláig még két nap hiányzik. Kíváncsian várom, hogy a két zsűri mely előadásokat és színészeket emelt ki díjakkal, nem lehettek egyszerű helyzetben.
Fotó: Éder Vera - a színház Galériáján több kép is megtalálható
