A bevezetés és a stúdióelőadások után legyen szó a három határon túli előadásról, a megtekintés sorrendjében.
Peremartoni Krisztina nagyon különféle, egymással nehezen összehasonlítható előadásokat szemelt ki nekünk (a korábban említett szempontok alapján megszorítva), amelyeket megnézve ismét felmerült bennem: valóban kár, hogy nincs forrás arra, hogy az összes vidéki műhely minden évben legalább egy-két számukra fontos előadásukkal megmutatkozhasson Pesten, ahol a legtöbb esélyük lenne arra, hogy színészeik is ismertté válhassanak, és arra pláne nincs esély, hogy legalább a magyarországi megyeszékhelyekről vissza lehessen utazni Pestre esti előadás után, hiába az országbérlet intézménye.
A vidéki előadók követését talán még nagyobb felületekre író kritikusok meg tudják oldani, de egy non-profit blogot működtetve nekem ez már nem fér bele, így néhány kitűnő színészt nézve különösen sajnáltam, hogy kiesnek a látókörömből. Már csak miattuk külön örültem ennek a Szemlének, amely nyilván csak elenyésző töredéke az összes nem Pesten készült előadásnak.
Az előadásokról külön néhány gondolat:
Szedjetek szét – Zenta – augusztus 25.
A Zentai Magyar Kamaraszínház kis város kis társulata, már az is fegyvertény, hogy működni tud – most először jelentek meg a szemlén. A „Szedjetek szét” saját fejlesztésű előadás, amelyet Domonkos István művei alapján Oláh Tamás és a rendező, Mezei Kinga írt. A 70-es évekbe helyezett történet íróját is láttuk alkotás közben, aki haknizó jazz zenészek sorsa köré fonja a cselekményt, amelyben sok a zene, sok a szarkasztikus humor. Az előadás elsősorban a vajdasági létezésről, a kisebbségi helyzet nehézségeiről szól szórakoztató formában, amely talán szokatlan volt a Városmajor közönségének, de az előadás végére a többség érezhetően bemelegedett, és ráhangolódott az előadás stílusára.
Az általunk ritkán látott vajdasági színészek csapatába belesimult Vilmányi Benett, aki már két éve a zentai társulat tagja. Láthatóan otthon érzi magát köztük, és feloldódik az önfeledt színpadi játékban. Kisebb szerepet játszik, mint amilyet emlékképeim szerint Pesten bármikor kapott, és ezúttal az egész előadás nem rá épül, de jó volt újra látni így is. (Lassan tíz éve, hogy először írtam róla.) Pálfi Ervin szintén ismerős korábbi szabadkai vendégjátékokból, ahogy a rendező is, aki szintén fellépett. Őket nézve csak az jut eszembe, hogy milyen jó lenne a társulat más előadásait az eredeti helyszínen, a zentai nézők között látni.
Árpád-ház – Szabadka – augusztus 28.
Három nappal később egy szabadkai előadás miatt mentem vissza a Majorba.
Spiró György darabját Keszég László már sokszor megrendezte (a Jurányiban és Kőszegen is), és az előadás utáni közönségtalálkozón ki is fejtette, hogy a kedvence. Spiró a tanára volt, kötődik hozzá, akármikor szívesen rendez egy újabb Árpád-ház-at. (Nekem is az volt, én is kötődöm hozzá, és igyekszem nézni a Spiró darabok előadásait, amikor csak lehet – 14 korábbi cikkem érinti ezeket.)
Ezúttal a szabadkai hatfős társulatra kellett a darab 54 szerepét kiosztani, illetve ezek többségét négy színész – Búbos Dávid, Ágyas Ádám, Verebes Andrea és Hodik Annabella - játssza, a királyokat és a hercegeket Mészáros Gábor és Kucsov Borisz kapta, a hatalmon lévő és a trónbitorló szerepkört cserélgetik - ez a koncepció szerves része. „Az öt néma gyerek, két néma nő, ifjak, urak, papok, tömeg” odaképzelendő volt, a szerzői utasítások elmondása hozzásegített minket a nagyon kevés díszletelemet és kelléket használó előadás átéléséhez, a narráció ráadásul komikus hatást keltve azonnal meg is adta az előadás alaphangját. Láttuk a borzalmakat, a politikusok szemétségét, és kénytelenek voltunk a kegyetlen fordulatokon is nevetni - az előadás játékossága volt a legnagyobb értéke. (Érdekes lehetne egyszer nem stúdiószínpadon, nem minimalista kiállításban látni ezt a darabot, esetleg operának átdolgozva, bár mind a szövege, mind a tartalma miatt is lehetetlen vállalkozásnak tűnik jelenleg.)
A szerepösszevonások hasonló benyomást keltenek, mint a Shakespeare-királydrámákban, amelyek hatása érezhető ezen a darabon: tisztán átjön, hogy a történelem egyre ismétli magát, semmi nem változik azzal, ahogy újabb szereplők lépnek a politika színterére. Hatalmi pozícióban nem is lehet másként viselkedni.
Nem új a gondolat, de bőven akadhat néző, akiben ez korábban mégsem ötlött fel – a szerző darabja ebben a játékos rendezésben nyomatékosan alátámasztja a „világ gépezetként működik, kiszámíthatóan rosszul” -észleletet.
Úgy tűnik, hogy Keszég László rendezése a madáchi „Nézd komédiának!” felszólítás jegyében készült kifejezetten szórakoztató célzattal (is) – talán ennek köszönhető és Enyedi Éva dramaturgnak is, hogy a húzások nemcsak a cselekmény egyszerűsítését eredményezték, hanem mintha a káromkodások jelentős részét is kiirtották volna – az ősbemutató emlékképeim szerint durvább volt az azóta már megszűnt Budapesti Kamaraszínházban (2007-ben), vagy csak én szoktam azóta hozzá a színpadi nyers beszédhez és már fel sem tűnik. (Maradt így is benne olyan jelenet, amely miatt legalább 16-os karikát érdemelt volna, ha nem 18-asat.)
Sajnos nem avult el a darab a keletkezése óta eltelt közel 20 évben, a szűnni nem akaró ellenségeskedés, a két pártra szakadás nem újdonság a közéletben – visszük tovább a mintákat. „A régen jobb volt” megjegyzéseket ezt látva talán elfelejtjük.
A két kis társulat után négy nagyobb létszámú produkciót láthattunk.
Csárdáskirálynő – Nagyvárad – augusztus 30.
Szakadt az eső szombat délután, de ennek ellenére teltház volt a szokatlanul korán (fél hatkor) kezdődő négyórás, két szünetes (!) előadáson. Mivel a városmajori színpad fedett, a közben is többször eleredő eső csak behallatszott, de nem állította meg az előadást: Novák Eszter rendezése a papírforma szerint zajos sikert aratott.
Egy ponton a nézőknek is énekelni kellett (lehetett), és ez nem is volt probléma – a Csárdáskirálynő dalait még a nem-operettrajongó néző is ismeri. Éppen ezért egyszerre nagyon hálás, és hálátlan választás a darab előadása, magas a nézői mérce, az előképek is sokat számítanak – nehéz elvárások nélkül beülni. (Prózai társulattól azt várni, hogy a szereposztás minden tagja jól énekeljen és táncoljon amellett, hogy színészként is érdekes – lehet, hogy tényleg túlzás.)
A legtöbb nézőnek, aki nem jár rendszeresen Nagyváradra minden színész újdonságot jelentett, ahogy nekem is. Ugyan nem mindenkinek volt kitűnő énekhangja, de így is voltak olyan alakítások, amelyeket ebből a nagyszabású, tánckart és énekkart is felvonultató, élő zenekaros produkcióból is megjegyezhettünk.
Láttam egy igazi Stázit Kocsis Anna alakításában, aki bármilyen Csárdáskirálynő-be ideálisan beillett volna, de leginkább a címszereplő, Tóth Tünde ragadott meg, miatta ültem végig négy órát átázott cipőben. Mint tudjuk, Cecília, a volt díva, jelenleg hercegné, fiát keresve tér vissza 30 év után abba a pesti orfeumba, amelynek egykori csillaga volt, és megjelenésével az egész történet más nézőpontba kerül. Az operett egyik legfőbb adaléka az édes-bús visszarévedés a múltba, amely (ha alaposan megvizsgálnánk) korántsem volt annyira szép, ugyanúgy tele volt nehéz döntésekkel, akárcsak a jelen, de mivel elmúlt, megszépült.
Ennek kapcsán gondoltam át, mennyire más lehetett ez az előadás Nagyváradon, a saját közönsége előtt, ahol a nézők nem böngészik a színlapot, hogy beazonosítsák a játszókat, és nem a honlapos profiljából tudják meg, hogy korábban miket játszott Tóth Tünde, hanem vele élték meg nagy sikereit a közösen töltött 26 év folyamán, így együtt révednek vissza. A színésznő idegen pályán, eső cseperészés, szűnni nem akaró harangozás és kutyaugatás által sem zavartatva így is diadalt aratott, el tudtuk képzelni, hogy egykor mi is abban az orfeumban ültünk, amely ünnepelte. Azt azért kevésbé, hogy fia boldogságát semmibe venné hiúsági okokból – nem ilyen alkatnak tűnt. Aki szeretné látni, október 31-én Nagyváradon megteheti.
A második hét a vidéki előadásoké volt, Szombathelyé, Szolnoké és Miskolcé. Folytatás következik.
PS. A Városmajori Szabadtéri Színpad által megosztott fotókat használtam fel a bejegyzésben.
