Az újabb évad számomra kezdetét vette a 13. Városmajori Szemlével, amelyen sikerült nyolc előadást megnézni – a hiányzó négyet már korábban láttam. Ezek kapcsán írok le néhány benyomást, várva a ti véleményeiteket is.
A tavalyi felépítéshez hasonlóan, tizenkét előadás szerepelt a Szemle hivatalos műsorában, a nagyszínpadi előadások (a Városmajorban) és a stúdióprodukciók (a Kristály Színtérben) felváltva következtek. A nagyszínpadiak mind Budapesten kívül készültek (az első három a határon túl, a második három pedig vidéken), így a pesti nézőknek újdonságot jelentettek, míg a stúdióelőadások mindegyike könnyen elérhető volt a legkülönfélébb közeli helyszíneken, bár nem feltétlenül kaptak elég figyelmet, így most összegyűjtésük eredményeként hátha az évad folyamán még több néző lesz rájuk kíváncsi.
Hálásnak kell lennünk, hogy létezik ez a szemle, jó, hogy néha a fővárosban láthatatlan színészekre is rácsodálkozhatunk - ez a legnagyobb plusz.
A díjak (legjobb előadás, legjobb színészi alakítások, közönségdíj) kiosztására csak 12-én a Kristály Színtérben kerül majd sor, de nem várom meg a zsűri döntésének kihirdetését a benyomásaim posztolásával. (Kíváncsi vagyok, hogy mire jutott Benkő Nóra igazgató mellett a Városmajorban Mácsai Pál, Nánay István és Sodró Eliza, a Kristály Színtérben pedig Hámori Ildikó és Seress Zoltán - ők alkották a két zsűrit.)
Bagossy Levente díszletmakettjeit bemutató kiállítás megnyitásával indult a Városmajorban a Szemle. A díszlettervező eddig 101 előadáshoz tervezett látványt és mindről készült ilyen makett, amelyek közül sok éppen erdélyi turnén vesz részt, viszont húszat a korábbi étterem helyén nyílt Szalonkában a közönség már az előadások kezdete előtt megnézhetett. A megnyitón az intézmény igazgatója, Benkő Nóra a műsor összeállításának nehézségeiről is beszélt. A válogató, a Városmajor művészeti vezetője, Peremartoni Krisztina a legjobb előadásokat akarta megmutatni nekünk, de a válogatás körét erősen szűkítette, hogy csak olyat hívhattak meg, amelyek be is férnek a helyszínre (max. 4,5 méter magas a díszletük) és nincs semmilyen speciális igényük (pl. nem használnak forgót), és ki is tudták fizetni. Ezek mellett még egy tényező is szerepet játszhatott: olyan előadásokat kellett választani, amelyek szórakoztatóak is, és amelyekre várhatóan jegyet is vesz a közönség.
Ami a telítettséget illeti: minden stúdióelőadás teljesen teltházas volt, míg a nagyszínpadi előadások is nagyon jól megteltek, néhány esetben a leghátsó sorok maradtak csak üresen.
Ahelyett, hogy kronologikusan végigmennék a látott előadásokon, most először a stúdióelőadásokat veszem sorra, aztán két külön bejegyzés a nagyszínpadi produkciókról fog szólni.
A hat stúdióelőadás közül négyet már korábban láttam, külön is írtam róluk részletes ajánlót és bekerültek az évadértékelésembe is – valóban az évad legjobbjai közé tartoznak, nehéz lenne köztük minőségi sorrendet felállítani.
Aki lemaradt bármelyikről, azoknak jó hír, hogy ez a hat előadás repertoáron van továbbra is, mindegyik elérhető.
Egyértelmű kedvencem a Cicikrisztus, Ficzere Béla magánszáma, aki biztonságiőrként beszél nekünk a modern művészetről. NÉZZÉTEK!
Fontos előadás a Mély levegő is, Pálos Hanna előadásában, akinek ez a női sors is nagyon való, akár a Médeia (még megy a Katonában!) -az Orlai Produkció előadása legtöbbször a Jurányiban nézhető, de persze ez is sokféle helyszínre jutott el már.
A Minden jót, Leo Grande – az újonnan létesült Bástya Színház nyitóelőadása és a tavalyi évad slágere volt. Az előadás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és a sikersorozat még idén is folytatódik, hiszen kicsi a nézőtér, még nem férhetett be mindenki Udvaros Dorottya ÉS Medveczky Balázs kettősére. (A Kristály Színtér nézőtere jelentősen tágasabb, de ennek ellenére biztosan jól érvényesültek ebben a nagyobb térben is.)
A holokauszt témájához két meghívott előadás is kapcsolódott. Az egyik a Tíz hónap Babilon-ügy, amely Galló Olga idén kiadott naplójának színházi feldolgozása: a Gólem Színház alkotói csapata nagyon jó érzékkel hozzáillesztették a napló kiadásával kapcsolatos évtizedes hercehurcát is, amelynek köszönhetően nem humor nélküli ez az előadás sem. Fullajtár Andrea most is megérdemli az összes lehetséges szuperlatívuszt az alakítására.
Már a fesztivál keretében a Kristály Színtérben láttam a Katona József Színház tantermi előadását, a Sorstalanság-ot, amelyet a Sufniban játszanak, jellemzően most már havi egy alkalommal. (Az előadásról készült két fotót Juhász Éva készítette.)
Bagossy Júlia rendezése nagyon hasznos lehet diákoknak, már csak azért is, mert a két szereplőről még könnyen elhihető az, hogy 15 éves kamaszok. Mind Gloviczki Bernát, mind Jakab Balázs megmutatkozik narrátor-főszereplőként, és megszemélyesítik az összes egyéb karaktert is. A két fiú hajlékony, pillanatok alatt képesek a váltásra, mi pedig könnyen megszokjuk, hogy kevés eszközzel sokféle alakban kell őket elképzelnünk. Jó lenne, ha ezt és ehhez hasonló előadásokat játszanának a Lázár Ervin/Déryné/bármilyen más támogatott programban is, muszáj, hogy ne felejtődjön el a holokauszt, bármennyire is fáj visszaidézni. Már csak azért sem, mert az előadás kapcsán gondolhatunk akár a jelenleg folyó háborúkra és népirtásokra, a diákoknak valahogy viszonyulniuk kell ezekhez az eseményekhez, amelyek már nincsenek elérhetetlen messzeségben a globalizációnak köszönhetően. (Az évadban egyik kedvenc előadásom a Kamrában a Halál kilovagolt Perzsiából c. volt, amelyben bábos eszközöket is használ rendezésében Bagossy Júlia. Ebben az előadásában még több ilyen mozzanatot lehet felfedezni, az előadás nagy értéke a játékosság. A színház voltaképp mindig JÁTÉK. )
Az utolsó stúdióelőadás a Pinceszínházból érkezett, ezt is többször beírtam már a naptáramba a tavaszi bemutatója óta, így külön örültem, hogy a szezon legelején sikerült meg is nézni. Székely Csaba írta és rendezte a saját művét, a „MI vagyok” -ot, amely a mesterséges intelligencia korában nyomozza, hogy mit jelent ma embernek lenni (ahogy ezt megtudhatjuk előre a szórólapról). Érdekesség, hogy a Kaszás Attila-díjra felterjesztett Bakonyi Csilla játssza az előadást, aki a tatabányai társulat tagja, így eddig csak az ottani előadásokban láttam, erre a szerepre is jó választásnak tűnt, értettem, hogy a szerző ezt miért vele akarta megcsinálni.
A monodráma részleteiről írni szinte lehetetlen szpoilerezés nélkül, és egészen felesleges, így nem fedem fel a titkokat - A következő előadás szeptember 27-én lesz, jegyek kaphatóak. 80 perc szünet nélkül.
A második részben a három határon túli előadással folytatom, már kronologikus sorrendben.
PS. A képek a Városmajor Facebook-oldaláról származnak, a fotós neve nem minden esetben szerepelt. Ahol igen, azt feltüntetem.
