Lassan itt a 13. évfordulója a Jurányi Ház megalakulásának, amely nagyon sok független színházi társulás menedéke. Kevéssé ismert csapatok remek előadásai váltak láthatóvá, amelyek feltehetően elsikkadtak volna reklám és marketing nélkül valamelyik pesti alternatív helyszínen.
Visszanézve a tízéves jubileum időszakára, nehéz elhinni, hogy még ahhoz képest is nehezedett a független alkotók helyzete és még nagyobb szükség van a Jurányira. Ez jutott eszembe, amikor szeptember-októberi nagyon érdekes műsorukat megnéztem – válság ide vagy oda, jönnek a premierek így is.
Igyekszem minél több előadásukról ajánlót írni, és mindenkinek, aki eddig is szeretett ide járni, javaslom, hogy menjen minél gyakrabban, mert a független társulatok minden korábbinál jobban rá vannak szorulva a jegybevételre most, amikor minimális pályázati támogatást kaptak, illetve sokan egyáltalán semmit.
A támogatás egyik jó formája, ha a már három éve elkészült, 19 epizódból álló „Színház a város” sorozatot kipróbáljátok – az epizódok egyenként 13-25 percesek, a hallgatás megkezdésétől 60 percen keresztül elérhetőek, bármikor elérhetőek. Sok kicsi sokra megy – ha sokan szerveztek programot az epizódok meghallgatása köré, már ez is segítség.
Ez a bejegyzés a saját kalandomról szól, ezt a szerdát tíz helyszín felkeresésével töltöttem, és erről számolok be nektek két részben, remélve, hogy kedvet csinálok hozzá – már amennyiben eddig ti is kihagytátok.
Korábban többször írtam már egy online-sorozatról, a Shakespeare 37-ről, amelyhez a Jurányi vállalkozása abban hasonlít, hogy szintén kortárs szerzők írtak megközelítőleg 20 perces jeleneteket, de itt nem egy irodalmi műhöz, hanem helyszínhez kapcsolódnak és nincs képi megjelenítés, hanem van egy érdekes ötlet: a néző tetszőleges időpontban (egy kivétellel!), maga megy el a helyszínre, és jó esetben ott még több időt el is tölt. Képzeletszínház – a legtöbb rész hangsúlyozottan arra támaszkodik, hogy képzeljük el a jelenetet mi magunk, ahogy szeretnénk látni.
Nézőfüggő a kaland: lehet olyan, akinek minden helyszín jól ismert, és úgy érzi, hogy a jeleneteket akár máshol is meghallgathatná, annyira könnyen el tudja képzelni (ez is lehetőség, ha valaki megveszi a jegyet, 60 percig elérhető az anyag, akárhol), de lehet olyan eset is, amikor valaki teljesen új környékre vetődik, ahol a hétköznapokban nem fordul elő. (Én is ültem olyan buszon az egyik helyszínre indulva, amelyen még életemben egyszer sem. Ennek is van varázsa.)
Ami biztos: ez a sorozat segít abban, hogy új szemmel nézzünk rá a városra, kicsit kilépjünk a saját hétköznapjainkból és helyenként a más kerületek lakói, vagy akár a turisták közé vegyülve nézzük azt, ami mindig ott van és talán nem értékeljük eléggé.
Emellett a sorozat felvet olyan mindenkit érintő problémákat, amelyek a 2020-as évekre jellemzőek, amelyeket tovább lehet gondolni - a helyszíntől függetlenül is, ha még nem tettük.
A szövegek többsége szórakoztató is, és mivel legtöbbször csak a végén hangzik el a szereplő színészek neve, megtippelhetjük, hogy kiket hallunk (ha nem olvastuk el előre a leírásban a közreműködőket), és utána gratulálhatunk magunknak, ha nem olyan rossz a találati arányunk.
Minden nézőnek megvannak a saját preferenciái, így nem garantálom, hogy nektek is épp az a hangjáték lesz a kedvencetek, amelyik nekem. (Most is örömmel venném a kommenteket azoktól, akik kipróbáltak egyes epizódokat.)
Íme a beszámoló a saját utamról:
Nem követtem az epizódok számozását, hanem a 7. résszel kezdtem, a Filozófusok kertjében, amelyik Budapest egyik legszebb kilátóterasza mellett van, amelyik nekem azonnal Gyabronka József Dante-projektjét juttatja eszembe, amelyet háromszor is előadott itt este és hajnalban. (A Katonában továbbra is műsoron mindkét rész!) Ha egy előadást nagyon szeretünk, szükségszerűen hozzátapad a helyszínhez - én három éve mindig erre gondolok elsősorban, de most ezzel a hangjátékkal egy újabb élményre tettem szert.
Szabó Borbála „Csoportterápia” című szövegében (és rendezésében) egy mai pszichológus szembesíti a „kényszeres vallásalapítókat” saját személyiségzavarukkal, az előadást meghallgatva elgondolkodhatunk a vallás 21. századi megítélésének és „korunk új bálványának”, a pszichológiának viszonyáról is. Az egyes szobroknak több színész ad hangot (Kárász Eszter és Takátsy Péter), de ezt az epizódot egyértelműen Bozó Andrea pszichológusnője dominálja, aki által még inkább paródiának érezzük a szöveget. A terápia csattanós fordulattal ér véget – a poént nem lövöm le.
Amíg ott voltam néhány turista is körbejárta a szobrokat, felületesen olvasgatva a feliratokat. Aki erre a hangjátékra befizet, az 15 percet fog itt biztosan szemlélődni.
Ez a rész ideális kezdésnek bizonyult és a 27-es busszal utána már mentem is a következő kiválasztott helyszínre, amely a Móricz Zsigmond körtér volt.
A 13-as rész címe a „2020-as évek” és Kelemen Kristóf író-rendező azt adja be nekünk, hogy mindaz, amit a téren látunk az általuk létrehozott valóság-szimuláció, és mi a távoli jövőből tekintünk vissza erre a kiválasztott periódusra, amelyben még optimista emberek éltek itt az „egykori” körtéren. „Így nézett ki az élet a 2020-as évek elején” – lehetne ez az egész sorozat mottója is. - Leültem az egyik villamosmegállóban az utasítás szerint és nézegettem a le- és felszállókat, és igyekeztem megkeresni azokat, akikkel az elképzelt történet végbe mehet. (Ilyeneket végül nem láttam, viszont a távolban megpillantottam egyik volt kollégámat, így az időutazás részemről megvolt, bár a körtér kapcsán nagyon sokféle élmény felidéződött bennem az elmúlt közel 30 évből, mivel rengeteget jártam erre. – Néhány résznek személyes hatása is lehet a nézőre, biztosan nem egyformán érint meg minket az összes helyszín.)
Nem ez az egyetlen rész, amelyben a szerző elmereng a színház létjogosultságáról, miért maradhatott meg az élő színház a technika fejlődésével. A „programozott hangokat” Mészáros Blanka és Pál András játszották.
Három év távlatából valóban úgy tűnik, hogy tovább nehezedett a művészek helyzete – a hangjáték egy-egy mondata más megvilágításba kerül, ha valaki éppen most hallgatja meg. Egy-egy megállapítás még ironikusabb színben tűnik fel.
Ezek után folytattam is az utat Pest felé, de erről csak a következő bejegyzésben olvashattok.
Ps. A saját képeimet helyeztem el a bejegyzésben, amelyeket a hangjátékok meghallgatása közben készítettem.
