Jó évadkezdésnek bizonyult tavaly is egy barokk koncert, akkor is Kalafszky Adriánával – a műsor jóvoltából idén is vele kezdtem, bár most egy bő héttel hamarabb. A szoprán énekesnő ezúttal nem a BFZ-vel, hanem a Budapest Bach Consorttal lépett fel egy jótékonysági koncerten, mégpedig a Gödi Barokk Napokon, ráadásul egy Händel-pásztorjáték hősnőjeként. Egyszeri alkalom volt, viszont akár egy különleges esemény előkészítésének is tekinthetjük: a BMC-ben jelentősen nagyobb apparátussal, félig-szcenírozva fog ugyanez a mű megszólalni, ráadásul barokk gesztikával: az alkotói csapat arra törekszik, hogy majd úgy adják elő, ahogy ez a szerző korában is történhetett. Nem maradtatok le tehát még, szeptember 13-ra jegyek is válthatóak az alábbi linken.
Most jártam először az alsógödi Szent István templomban, amely egészen modern, 1996-ban szentelték fel és tragikus előtörténete (elődjét bosszúból felgyújtották), még akár némileg kapcsolható is az ezen az estén előadott Händel-mű meséjéhez. Mire vetemedik egy csalódott ember? – ez az, amit megtudhatunk.
A Bach Consort művészeti vezetőjének, Szokos Augustinnak az irányításával az Acis és Galatea cannons-i változatát láttuk koncertszerűen, egy szünettel előadva. (A szünetben kínált réteseket és egyéb süteményeket nem emlegetem részletesen, bár ha minden koncerten ilyesmiket kínálnának, kicsit tempósabban lehetne a komolyzene felé terelni a mezei nézőket.)
A templom láthatóan jól felkészült koncertek fogadására, az angol librettó szövegének magyar fordítását kivetítették, így a cselekmény jól követhető volt mindvégig.
A fellépő énekesek itt ugyan nem voltak jelmezben, de érezni lehetett, hogy nemcsak elénekelték az áriákat és az őket összekötő recitativokat, de át is élték a szerepeiket.
saját fotó a tapsrendről
Már az első részben azonosulni tudtunk a két szerelmes szenvedéseivel, hisz nem lehettek mindig együtt. Jól átélhető érzések ezek, ha kutatnak emlékképeik között, talán sokan vissza tudnak idézni ilyen „hiányod átjár, mint huzat a házon” korszakot, de a második részben a szerelmesek most már kapnak egy igazi nagy csapást, mégpedig a szó szoros értelmében. Polüphémosz, az egyszemű óriás is megjelenik Galatea udvarlójaként, és elutasíttatására reagálva egy sziklát rádob a szerencsés vetélytársra.
A legtöbb operában egy ilyen helyzetet az imádott nő sem úszna meg, „ha ez enyém nem lehet, akkor ne legyen másé sem!” jelszóval szokták a szerelmes férfiak (és nők!) automatikusan tönkretenni imádottjuk életét, ha az nem őket választja. A jó hír, hogy Galatea élve marad és saját maga megvigasztalására szerelmese vérét patakká változtatja.
Ahogy a legtöbb mitológiai történethez, ehhez is lehet kapcsolódni, a való életben is sokat szoktunk semmi kis problémákon nyűglődni, amíg aztán jön egy valódi nehézség vagy akár tragikus esemény, amely után a korábbi állapot igazi idillnek tűnhet.
Ami viszont tényleg idilli: gyönyörű a zene, nagyon jól szól a Bach Consort, nagyon magas színvonalú volt az előadás zenei minősége, amely persze egyáltalán nem meglepő senkinek, aki Szokos Augustin eddigi pályájával tisztában van, illetve bármikor is látta játszani. Úgy csembalózik, mintha a világon ez lenne a legtermészetesebb tevékenység – számára feltehetően az is. Ezúttal nem pusztán a produkció csembalistája, most játék közben vezényel és összetartja az együttest. Gödön 17 művész előadásában hallottuk a darabot, de a BMC-ben majd még többen lesznek, fellép egy fiúkórus is többek között. (További információk a BMC oldalán.)
Remélve, hogy még van, aki olvassa: az énekesekről még néhány szót írok.
Kalafszky Adriána, a hősnő az előadás központi alakja, aki most is úgy énekel, hogy könnyen elhisszük, hogy ketten is imádják: nemcsak az átszellemülten éneklő Acis, azaz Megyesi Zoltán, akihez hűséges marad mindvégig, de az egyszemű óriás is.
A tomboló szenvedély az előadásba Polüphémosszal érkezik meg: Cserményi Zsombornak jut a hálás basszus szerep, amely szerencsére nem is rövid. Immár sokadszor bizonyíthatja ebben az évben, hogy mennyire rátermett oratórium-énekes (ahogy ezt egyébként az évadértékelőmben is néhány hete kifejtettem már). Megjelenése nagyon felélénkítette a koncertet, amelyben szóló szerep jutott Molnár Péternek és Franyó Bálintnak is.
Ugyan nem voltak sokan, a kórus megszólalásai mégis emlékezetesen erőteljesre sikerültek – ezen a ponton támogatta őket Komáromi Márton tenorista, aki beugróként vett részt az előadásban.
Vittem magammal erre a koncertre még öt embert, akik szintén elégedetten távoztak. Abban mindenki egyetértett, hogy az előadás csúcspontja az volt, amikor a szerelmesek és a szikladobáló óriás együtt énekelt, igazi harmóniában.
Ezért a szépségért és összhangért érdemes régizenét hallgatni, egy ilyen koncerten legalább két órára megtapasztalható az, ami szinte soha: van esélyünk egy picikét eltávolodni a világ zajától, még akkor is, ha az elzárás nem teljes, és egy-egy mentő hangja még ide is behallatszik.
PS. A Gödi Barokk Napok fotóit használtam fel. Fotós: Bea István
