A bevezető, a prózai színházi előadások és a koncertek méltatása után ebben a bejegyzésre már csak az Operaház előadásai maradtak hátra, ezek kapcsán írok le néhány gondolatot. Mivel az Opera idén augusztus 19-re időzítette a zárást, ez a nap akár optimálisnak is mondható az évadértékelésre. (Köszönet mindenkinek, aki elolvasta az előző öt részt és még kitart.)
Ebben a korábbi operás cikkemben beígért "Respekt" fejezet IS megtalálható, azaz néhány sor olyan énekesekről (a teljesség igénye nélkül), akik az idei évadban (is) "legyőztek" egy vagy több nem feltétlenül néző- és/vagy énekesbarát koncepciót. Továbbra is örömmel veszem a kommenteket és kiegészítéseket, vagy akár ellentétes véleményt - ez is egy nézői vélemény, nem kinyilatkoztatás. (Van benne néhány javaslat is...)
A forráshiány mindenre rányomta a bélyegét - muszáj ezzel kezdeni, ha az operai évadról beszélünk. A tavalyi sztrájk óta a Főigazgató is folyamatosan beszél erről, és egészen egyértelmű, hogy a lecsökkent állami támogatás miatt szükségszerű volt a leépítés, az előadások és a bemutatók számának csökkentése és a helyárak brutális megemelése is. Már a berlini olcsóbb előadások szintjén vannak az I. kategóriás jegyek, nem véletlenül kelnek el ezek utoljára, illetve néhány esetben kedvezményesen. (Néha kaphatóak a maesteszinhaz.hu-n, néha nem, de ezek féláron is drágák, így nem csoda, hogy a következő évadban a helyárakat már tovább nem növelik.)
Sokkal több fizetőképes turista kellene, de célzott operaturizmus nem alakulhat ki (ahogy a világ egyetlen pontján sem) világhírű énekesek rendszeres fellépése nélkül. A Wagner-napok, a Müpa fesztiválja ugyan bizonyìtotta, hogy van az a pesti előadás, amelyre külföldiek is vesznek egy évvel előre jegyet, de végképp nincs pénz egész évadon át hasonló énekesek rendszeres megfizetésére, hogy ugyanezek a nézők gyakran visszatérjenek hozzánk. (Megjegyzendő, hogy a Müpa top-helyára jóval alacsonyabb, a jövő évi új Ring (nemzetközi énekesgárdával) tízezer forinttal még mindig olcsóbb, mint a legjobb operaházi jegy.)
Aki már bejön a Házba, arra viszont nem a nevek, hanem az énekesek teljesítménye hat: hatalmas elismeréssel beszélt nekem egy Új-Zélandról érkező férfi a Stuart Mária teljes szereposztásáról, kiemelve Kolonits Klárát és Balga Gabriellát, de ő is magasnak érezte a helyárakat, csak a legolcsóbb földszinti jegyet vette meg. Ez itt a bökkenő.
A "nagy nevek" felbérelése (már ha lenne forrás erre) a jelenleg főszerepeket éneklő, közkedvelt énekesek szükségszerű háttérbe szorìtásával is járna, így ez mégsem kívánatos megoldás. Leginkább a csoda segíthetne: az ország leggazdagabb lakosainak kellene gyorstalpaló operabeavatást tartani, hátha varázsütésre megszeretik a műfajt, és kedvük támad mecénásként tündökölni, vagy az Esterházy hercegek mintájára operaházat építeni a kastélyuk mellé, amely minden arra vetődő előtt ingyenesen nyitva is állna, és munkát adna mindazoknak, akiket érint az előadásszám csökkenés, és nem várja őket elég feladat a következő szezonban.
Hosszú távon megoldás lehetne az ének- és zeneoktatás felfejlesztése, nem megfeledkezve az elitiskolákról, ahonnan a legnagyobb jövedelmű emberek várhatóan kikerülnek: lehet, hogy sokaknak lenne pénze a 47 ezres operajegyre, de ingyen se mennének el egy komolyzenei programra, mert nem vágynak rá. (Már megint az a bizonyos fényes Esterházy jutott eszembe, aki maga is zenélt minden nap...)
Először diákként, majd 27 évnyi tanári pályám során is láthattam, hogy az ún. készségtárgyak oktatása mennyire háttérbe szorult, pedig "az életben" (pl. kisgyerekek nevelése, szórakoztatása céljából) ezekre lenne a legnagyobb szükség. Ennek a tendenciának a határozott megfordítása kellene ahhoz, hogy igényes és fizetőképes közönség legyen néhány évtized múlva, amelyik még képes egy hatperces ária meghallgatásában élvezetet találni. Nem elég hozzá, ha egy-két államilag támogatott jegyhez jut minden diák.
Amíg nem erősödik meg a hazai operanéző-réteg anyagilag, vagy nem lesznek háromszor ennyien az érdeklődők, a turistákra is építenie kell az intézménynek. Sajnos, az erre kószáló mezei turista, aki otthon nem szokott operába járni, fapadossal jött 2-3 napra, nem feltétlenül hajlandó kifizetni száz eurónál többet a jegyekért, de még ötvenet se nagyon, hiába érdekli az épület. A legolcsóbb módját keresi a bejutásnak, így az állójegyekre hajt. Sokan már az első felvonás közben távoznak is. Ezt nagyon sokszor személyesen megtapasztaltam a felújítás utáni újranyitás óta, nem szerencsés jelenség, de kivédhetetlen mindaddig, amíg nem nehezítik meg az állóhelyek megvételét, amelyek együttesen talán 6-7 darab I. kategóriás jegy árával azonosak, azaz biztosan nem segítik ki az intézményt a válságból. Az állóhelyek intézménye így nem elsősorban a kispénzű operarajongókat segítik hozzá az előadások megnézéséhez - aki egy szerencsétlenebb estét kifog, lehet, hogy véglegesen visszariad a harmadik emeleti jegyek megvásárlásától. (Megjegyzem: a mászkálás azokat is zavarja, akik 15 ezerért vettek ugyanoda jegyet, és ezeknek a nézőknek a nyugalmát semmibe venni már nem célszerű.- Aki teheti, inkább vegyen egy legolcsóbb földszinti helyet, kényelmesebbek is a székek, és nyugodtabban lehet az előadásokat figyelni.)
Az intézmény biztosan jobban járna, ha a turisták vagy a drágább földszinti jegyeket lennének kénytelenek megvenni, vagy az operatúrákra fizetnének be - ha valóban legalább hűségkártyához kötnék az állójegyek megvásárlását, ahogy eredetileg is tervezték. (Két hete láttam, miként működik jól egy ilyen nehezített rendszer - 1100 állóhelyesnek ! - a Royal Albert Hallban. Az 5400 fős nézőtéren a BFZ Beethoven+Bartók programján teltház volt és semmi rendbontás. Aki akár összesen öt órát is hajlandó sorban állni egy koncertért, az nem fogja megzavarni - ez túl nagy ár. - Életem nagy élménye volt látni ezt a hatalmas tömeget valóban rezzenetlenül hallgatni a Kékszakállút. Sose gondoltam volna, hogy ez is lehetséges.)
Állójegyesek gyülekezése a Royal Albert Hallban (reggeli sorbanállás 2-3 óra + előadás előtt kötelező megjelenés 90 perccel, újabb sorban állás után fokozatos beengedés) - saját fotó
Az ezt megelőző utolsó operaházi élményem viszont kikészített ( páholyban síró csecsemő, mögöttem beszélgető turisták, előttem tinédzser lányának az előadást lelkesen elemző anya), hogy nem tudtam ráhangolódni magára a műre, amire hónapokkal előre megvettem a jegyet, így az évadértékelés emiatt is kezdődött így, ahogy - elgondolkodtam, hogy mi az, amit meg lehetne tenni jelentős anyagi ráfordítás nélkül is, hogy javuljanak a körülmények.
Várnám, hogy csecsemőket ne lehessen bevinni hosszú operákra, ne csak ajánlás legyen a korhatár. Egy kétévesnek esélye sincs, hogy például egy másfél órás felvonást élvezzen, biztosan szenvedni fog, és elvonja a figyelmét azoknak, akik akár egy évre előre megvették a jegyet. Mivel a Bábszínház mer korhatárt alkalmazni gyermekvédelmi szempontokra hivatkozva, így egy hároméves nem mehet be már az 5+-os előadásokra sem, míg például a Figaró lakodalmára minden további nélkül! Ilyen helyárak mellett az intézménynek fel kellene vállalnia a többi néző védelmét. Egy síró gyerek messzire hallatszik, a jó akusztika az ő hangjukat is messzire viszi.
Azoknak a szülőknek, akik nem tudják a gyerekeket sehova elhelyezni, érdemes lenne egy jegy árának megfelelő összegért minőségi zenés játszóházi megőrzését biztosítani - ez lehet, hogy sok kisgyerekes szülő problémáját megoldaná, további nézőket hozna az intézménynek, akár ezen a területen is lehetne úttörő az Opera, mert feltehetően ilyen szolgáltatás máshol sincs még.
A fenti problémák miatt, nézőnevelési céllal érdemes lenne egy vicces kisfilmet is készíteni arról, hogy kellene egy operaelőadást végig ülni (a székesfehérvári színház készített ilyen videókat) - A műfajhoz nem szokott emberek tömege miatt éppen az Operaház az, ahol a legtöbb a zavaró körülmény minden pesti helyszínt számítva, és ez végképp nem a nézőtéri munkatársakon múlik. Velük kapcsolatban részvétet érzek - nem lehet egyszerű spanyol turistáknak elmondani, hogy miért nem mehetnek be fagyival a nézőtérre. (Ilyen helyzetet is láttam ezen a júliusi estén.)
Igen, szeretnék egy ilyen vicces filmet nézni az előcsarnokban úgyis elhelyezett képernyőkön és a Ház online felületein - az Opera népszerűsítésével is összeköthető lehet, és még lehet akkora sikere is, mint az image-filmnek kb. tíz évvel ezelőtt.
Még sosem kezdtem így évadértékelést, így a fentiekből érezhető, hogy idén nagyon sok negatív nézői tapasztalatom volt, ráadásul viszonylag kevés estén (hol van már a 30+ bemutató időszaka, amikor egy évadban 150+ operát néztem, sőt szinte mindről írtam is!).
Még nem sikerült mindent elfelejteni, bár dolgozom rajta. Persze az is lehet, hogy az én tűrőképességem csökken, és csak képzelem, hogy 1986-ban a karzaton sokkal békésebben lehetett operát nézni. Mindenesetre ezek hatására egyre inkább tolódom a prózai előadások, a felvételek és a koncertek irányába - a Zeneakadémiára "be nem szoktatott" nézők ritkán vetődnek el, szerencsére, ahogy a független színházakban is kevés a renitens.
Most már az előadások felé haladva:
Már több, mint tíz éve Ókovács Szilveszter ízlése határozza meg a műsort, ebben idén sem volt változás, bár most már az anyagi kényszer hatása erőteljesebben érződik. Most már bármilyen rétegdarabot ritkán lehet műsorra tűzni. Az is világos, hogy mivel egyetlen operaház van, sokféle igényt kell kielégíteni egyszerre, amelyek nem jól egyeztethetőek - mindenkit ugyanaz az előadás nem is tehet boldoggá. ( Az olasz nő Algirban című előadás az, amelyiket minden néző számára ajánlhatónak láttam, de lehet, hogy még ezzel sem értene mindenki egyet. Lesz jövőre is, aki nem látta, nehogy kihagyja! )
A forráshiányon nehéz segíteni, logikus a nézők számára legvonzóbb címekhez nyúlni – a jövő évad műsorán ez a szándék még jobban érzékelhető. Ebben a 2024-25-ös évadban a szokásos Bohémélet+Diótörő+Denevér korszakban nem volt akadály a jegyár, ezeket a darabokat sokan érzik kihagyhatatlannak, ahogy az új Turandot is meg tudta tölteni a nézőteret, mivel a közönség régen hallotta a darabot és kíváncsi volt az új rendezésre. (Az is lehet, hogy ez az opera bármilyen rendezésben vonzó, és később is tele lesz, ki fog derülni...) Láthattuk benne a csodálatosan éneklő Pasztircsák Polinát (én kétszer is hallhattam), aki legutóbb A nürnbergi mesterdalnokok-ban is varázslatos volt.
A tavaszi-nyári időszakban úgy tűnt, hogy ugyanezt a telítettséget már nem sikerült elérni a további sorozatokkal, a más színházakat is erőteljesen érintő nézőhiány az Opera jegytérképein is látszott - a páholyok és az I. kategóriás helyek nehezebben keltek el. Az Idomeneó-t feltehetően semmilyen rendezésben és énekesekkel sem lehetett volna hatszor egymás után teltházzal eladni, különösen nem úgy, hogy nem sokkal korábban sokkal olcsóbban egy koncertszerű előadás is látható volt, szintén remek énekesekkel. Ez esetben csak a papírforma jött be. (Vilma több hónapnyi kihagyás után ment vissza az Operába és nagy elragadtatással nézte éppen ezt, Brickner Szabolcsot és Topolánszky Laurát különösen szerette, a szereposztás minden ponton kiemelkedően jó volt.)
Az évad második felében történt meg az Erkel Színház átadása, amely egy évek óta tartó megtervezett kivonulási folyamatot fejezett be hivatalosan is. Amióta az Opera rekonstrukciója befejeződött, egyre kevesebb előadást tartottak ott, egyre nagyobb volt a befogadott produkciók aránya. Az Erkel a jövőben a Madách, az Operett és még részben a József Attila Színház riválisa lesz, majd elválik, hogy összességében havonta hány musical előadást tud a pesti közönség fenntartani. Megjegyzem: van olyan operaháznak mondott intézmény, amely már csak időszakosan játszik operát, ha a forráshiány még nagyobb méreteket ölt, akár az Operaházzal is megtörténhet, hogy sok estén más műfajú előadásokat lesz kénytelen befogadni... Most még talán nem jutottunk el erre a pontra.
Idén az Operaházhoz kötődő 14 előadás közül többet is valaki más helyett néztem, aki vagy időhiány miatt adta át földszinti helyét, vagy azért, mert a trailer és a fotók alapján későn jött rá, hogy egy modernizált rendezést látna, és előre megriadt.
A trailerek és a fotók felfednek esetleges látványos megoldásokat, rendezői ötleteket, egyedül a lényeg nem fog belőlük soha átjönni: az énekesek hangjának szépsége, amely sokszor mégis felejthetővé teszi a darabhoz nem illőnek ható koncepciót. Ha nagyon ütős a szereposztás, mégis csak túllépünk mindenen, amit nem tudtunk első látásra megszeretni egy előadásban.
Egy nagyszerűen sikerült Bolygó hollandi-t leszámítva nem emlékeztem meg ezekről az előadásokról, mivel ajánló blogot írok, nem kritikait, és pláne nem lebeszélőt, és sokszor az lett volna a konklúzióm, hogy „XY énekes sikerrel érvényesült a rendezés ilyen és olyan megoldásai ellenére is”.
636 bejegyzést írtam operákról az elmúlt 12 évben, és ez az érintett előadások megnézését NEM számítva legalább 9 hónapnyi folyamatos írást jelent, ha nem többet. Már csak emiatt a ráfordított idő miatt is erősen drukkolok az énekeseknek, megvisel, ha azt érzem, hogy még plusz akadályokkal nehezítik egyébként se könnyű helyzetüket, de idén az előadásokkal kapcsolatos vegyes benyomásaim miatt nem láttam értelmét már a további nyomhagyásnak - túl sok munka egy ilyen cikk ahhoz, hogy senki ne vegye hasznát, és úgyis mit érne egy ajánló, ha már túlsúlyba kerülnek benne a kritikai elemek. Pedig szeretek lelkesedni, örülök, ha alkalmat adnak rá.
Néhány repertoár-előadásról korábban is írtam (pl. Faust, Parsifal) így számítottam rá, hogy a rendezői koncepció néhány/legtöbb eleme továbbra sem fog tetszeni, de a szereposztásban most is voltak olyan énekesek, akikben bizakodtam és a koncepcióval kapcsolatos kétségeim ellenére is csak odamentem, hogy lássam, miként boldogulnak.
Kevéssé lelkesített a Requiem szcenírozott beállítása - másodszorra már tudtam, hogy felesleges volt egységes történetet keresni benne, az pedig, hogy a Messiás koncertszerű volt és mégsem az eredeti nyelven adták, gondolkodóba ejtett, már csak azért is, mert a közönségnek közel a fele (vagy akár több, mint a fele) minden este külföldi. A Nádasdy-fordítás nem tűnt már évekkel ezelőtt sem könnyen énekelhetőnek...- Ezeket a számomra nem egészen kellemes estéket nem akartam külön részletesen megörökíteni, bár az énekesek ezeken az estéken is megtették, ami tőlük telt.
Néhány énekes és szerepe álljon itt nyomhagyásként, a teljesség igénye nélkül, akik a számukra felállított akadálypályán is kiválóan érvényesültek - ez itt az a bizonyos beígért RESPEKT szakasz.
Kálmán Péternek nagyszerű évada lett, itthon a Falstaff-ban és a Faust-ban láthattuk, míg ősszel a Royal Opera közvetítésében nézhettük (Figaro házassága), május végén pedig szintén Bartolóként, de A sevillai borbély-ban és a MET-ből – ezt is élőben közvetítették.
Bretz Gáborra is büszkék lehetünk: Brüsszelben Wotan volt a Siegfried-ben, amelyet felvételről is megnézhettünk egy hónapon át, így most már a Ring mindhárom részében beénekelte a szerepet - jelenleg az egyetlen magyar énekes, aki ezeket egyidejűleg repertoáron tartja. Az évad második felében hazatért és kiegyenlítetten magas színvonalon énekelt a Faust, Parsifal és a Don Carlos előadásokban (és nyilván Kékszakállúként is, de idén a „függönyös” előadásra már nem maradt energiám, azt közel 20 megnézés sem szerettette meg velem, már feladtam), majd a Wagner-napokon a Mesterdalnokok-ban és a Tannhäuser-ben is. A fiatal énekesek számára a legjobb modell lehet – azt láthatják, hogy érdemes külföldön castingokra járni, megtanulni rendesen mindenféle operákban használatos idegen nyelvet, nemcsak németül, és lehet folyamatosan fejlődni – megvan a befektetett munka eredménye. Jó, hogy már nyolc éve tanít is.
(Ha már a Tannhäuser említődött: a Wagner-napokon Láng Dorottya énekelt a teljes operában kétszer és a zárókoncerten is – csodálatos Erda volt. Szeptemberben (19-25) Juditként egy héten belül négyszer lesz nézhető a Müpában (a BFZ-vel és a Nemzeti Filharmonikusokkal is), most még vannak jegyek kettőre a négy alkalomból.)
Különösen tetszett Kálmándy Mihály Macbethje, másodszorra (Boross Csillával) még inkább – addigra már nagyjából megemésztettem mindazt, ami ebben az idei új rendezésben zavart. (Legrövidebben: a felszínes dekorativitás került előtérbe.) A negyedik felvonást viszont már először is eléggé szerettem, benne a két tenor – Brickner Szabolcs és Bartos Barna – szólójával. (Nem véletlenül mentem évekig, amíg tehettem a főpróbákra is – a legtöbb rendezést többször kell ahhoz látni, hogy hozzászokjunk, és képesek legyünk elsősorban az énekesekre figyelni.)
A Don Carlos a létrehozása idején, amikor csak online volt nézhető, jobban hatott rám, mint most élőben (igen, még az ötfelvonásos verzióban). A régi előadás kosztümjeit visszasírja talán az is, akiknek nem volt baja az új lépcsősorral. Az Erzsébetet megszemélyesítő Kriszta Kingával így is azonosulni tudtam, aki épp az általam látott vasárnap délelőttön lett kamaraénekes. Örültem neki, pontosabban: neki örültem.
Az évad végén nagyszerű kezdeményezés volt az I. Országos Operaverseny, amelynek döntőjében tíz tehetséges fiatalt láthattunk, köztük a már szinte kész Gábor Margit szopránt. Az egyetemi kategória első díján kívül több különdíj birtokosa lett Bán Balázs, akiről már tavaly is a legígéretesebb pályakezdőként írtam , a versenyre is miatta mentem el, így megelégedéssel fogadtam az eredményt.
A versenyzőket hallgatva reménykedhettünk, és láthatjuk, hogy jön az új generáció. (Az egy másik kérdés, hogyha ezek a fiatalok figyelik, hogy mennyi ideig kap egy már befutott énekes a hangjának megfelelő szerepeket, esélyt a fejlődésre és milyen korán cserélik le, fogják-e remélni, hogy itthon hosszú távon is lehetőségük van a karrierépítésre. Az, akiben van elég ambíció, talán ráébred, hogy könnyebb a pályát egy külföldi operastúdióban kezdeni, hiszen sokkal többre értékelik a visszatérőket, mint azokat, akik végig itthon énekeltek. A vándorévekre minden szempontból szükségük van, valóban akkor tudnak eleget fejlődni, ha egy-egy szerepet sokféle produkcióban énekelnek - ha az egyes énekesi pályákat tanulmányozzuk, csak ez derül ki. Kissjudit Anna és Vörös Szilvia pályája nagyon jó minta lehet, idén miattuk is érdemes lett volna a bécsi Ringet nézni. Kissjudit Anna Erdát énekelt a Scalában és Bayreuth-ban is, még néhány napig az utóbbi helyszínen készült felvételek meghallgathatóak. Vörös Szilvia szeptember végén a Zeneakadémián élőben is meghallgatható a Kékszakállú Juditjaként.
Eredetileg nem terveztem, de a szereposztás miatt mégis néztem egy Pillangókisasszony-t a Margitszigeten június utolsó hetében. Bán Teodóra „csak” a darabot akarta megszólaltatni, nem túldimenzionált látvánnyal, és olyan szereposztással, amelyik minden ponton optimális volt, a Pinkertonként fellépő Brickner Szabolcstól egészen a Kate-ként debütáló Kálnay Zsófiáig, aki a tavaszi évadban nagyon sok kis szerepet tudott erős jelenlétével és színészi képességeivel is megnövelni. (Az Opera karácsonyi filmjét több százezren látták, az is rá épült.) Amikor az operanézők „hagyományos” előadásra várnak, az valami ilyen. Üdítő élmény volt, amelynek így külön nyomot is hagytam.
A legjobb operai élményem a Wagner-napokhoz kötődött és idén kétszer néztem. A Mesterdalnokok 2013 és 2016 után immár harmadszor volt várakozáson felül jó, ismét megújult szereposztással, és most már kedvet csinált a mű itthoni hallgatásához is.
Egészen másként nyúlt a szerzőhöz a Szentmargitbányai Kőfejtő előadása: A bolygó hollandi legfőbb előnye a monumentalitás és a látványos kivitel volt. Várhatóan közel 120 ezer ember számára készült – talán beavató célzattal is – a nemzetközileg is jegyzett külföldi énekeseket felvonultató produkció, amelynek a zenekara (Piedra Fesztiválzenekar) viszont magyar művészekből állt.
Az előadás feltétlenül jó volt arra is, hogy a hagyományos (zárt térben előadott) előadásokat visszamenőleg felértékeljem, a müpás produkciókat leginkább, ahol elsősorban az előadások zeneisége kerülhet az előtérbe, akárcsak a koncerteken.
A legutolsó operai élményem az a főpróba volt, amelyre csak utaltam a hosszas bevezetőben: ugyan hónapokig terveztem, hogy majd nézek egy Figaró-sorozatot, de ez mégsem történhetett meg, a főpróbát leszámítva.
Ha nincs zavaró körülmény, csak főpróba alapján akkor sem fair véleményt írni (amennyiben az nem egészen pozitív), ez még a felkészülési folyamat része, és teljesen biztos, hogy a szerepükben debütálók később jelentősen jobban összehangolódtak a figurájukkal és egymással is - érdekelt volna, ahogy ez estéről estére miként alakul. Az új Grófné (Tuznik Natália) és az új Susanna (Brindás Boglárka) új gondolatokat is ébresztett bennem szerepfelfogásukkal - hiába azonos a kosztüm, nagyon számít a szereplő alkata, életkora és még a smink is. Mintha egy kevésbé depressziós Rosinát és a lelepleződéstől kevésbé tartó Susannát láttam volna a "régi motorosok" között. Nem maradhat ki Anija Lombard (Barbarina), akinek alakításán már érezhető, hogy mennyire ideális Susanna is lehet már akár most, jól illett Kálnay Zsófia kamaszos Cherubinójához. Felvillanyozott az előadás vége felé, ha az előttem ülő hölgy nem magyaráz a lányának még a katartikus záró együttes alatt is, még lehet, hogy viszonylag boldogan zárom ezzel a főpróbával az évadomat. (Ez tényleg egy peches nap volt, a záró jelenet alatt még soha nem tapasztaltam beszélgetést korábban, ez mindenkit csak megérint.)
Jön az új évad, szinte szünet nélkül - lesz Lohengrin, lesz Fidelio, a szokásos téli három ziccerdarab és még sok minden más is - a Müpában pedig az új Ring. Vegyünk egy nagy lendületet, legyünk optimisták - van mit várni, lesz minek örülni.
Ps. A bejegyzésben az Operaház plakátjai közül osztottam meg néhányat. Forrás: az Opera FB-oldala - Akinek furcsa, hogy nincsenek a bejegyzésben fotók az énekesekről - ez nem véletlen: nekem is az, hogy alig készültek az elmúlt években az énekeseket/táncosokat népszerűsítő plakátok, vagy legalábbis nekem ez a benyomásom. Személyesebben megszólítana (engem) egy olyan plakát, amelyen a főszereplő(k) jól érvényesülnek. De lehet, hogy a szereplőváltozások miatt ez a racionális döntés.
