Míg a Mesterdalnokok igazi nagy élmény volt, amely még vasárnap is lefoglalta a gondolataimat, a Tannhäuser-rel ennyire jól nem jártam. A korábbi években szintén írtam már több ajánlót erről a rendezésről, amelyet újra nem vesézek ki, csak még néhány gondolatot fűzök hozzá valóban röviden. Már elszórtam néhányat a Mesterdalnokok-ról szóló posztban is, hiszen a szereplők közül Bretz Gábor, Sebestyén Miklós és Bartos Barna abban is énekelt - róluk újra most már nem lesz szó.
Az MR Szimfonikusokat és az MR Énekkart ezúttal Michael Güttler vezényelte.
A Tannhäuser-t nagyon szeretem, többet vártam tőle, mint a Mesterdalnokok-tól, ezzel hibáztam. (Nem véletlenül ül be kevés kritikus lelkendezve előadásra: minél többet remélünk egy előadástól, annál nehezebb annak magas elvárásainknak megfelelnie, ez általános törvényszerűség. Hozzá is teszem gyorsan: a Wagner-napok esetén jó magasan van az a léc most már évtizedek óta, nem kis kihívás mindig érdekes szereposztást összeállítani – én 18 éve rendezem e köré a júniusomat, már most várom a következőt.)
A Tannhäuser rendezői hiányosságai korábban is zavartak, sok év szünet után most újra felmerültek. A legdurvább az utolsó felvonásban: egy mélyen hívő nem lehet öngyilkos semmiképp, pont. A többi ötlet annyira nem megy vérre, de ez azért vállalhatatlan rendezői döntés. Ami változatlan: továbbra is Wolfram maradt a központi szereplő számomra, és bár a legjobban Lauri Vasar feltűnését vártam idén, Birger Radde nemcsak elfogadtatta magát, de alakításának mélysége lenyűgözött. Az, hogy alkatilag nagyon hasonlított a címszerepet játszó Marco Jentzsch-hez, még inkább nyomatékossá tette azt a gondolatot, hogy milyen esetleges az, hogy kibe szeretünk bele. (Ez a Tannhäuser nagyon hétköznapi jelenség volt, nem győzött meg arról, hogy valóban egy istennő és egy nemes leányzó is őt akarja megszerezni. Ezt MUSZÁJ lenne elhinnünk.)
Wolfram karaktere korábban is az igazi, lemondásra is képes, önzetlen szeretetet jelképezte számomra, és ezen a vasárnapi élmény sem változtatott. Erről lenne szó, milyen kár, hogy az Elisabet Strid által játszott Erzsébet ugyanerre nem volt képes a címszereplővel kapcsolatban: nem látta be, hogy nem elég vonzó számára és ezzel nincs mit kezdeni. Nem hagyta nyugodtan, hogy hadd keresgélje önmagát és rájöjjön, mit is akarna valójában – nem ébredt rá, hogy hiába szeretné megváltani, nem fogja tudni. (Wagner lezárása, hogy halálával mégis sikerült, szép gesztus, de inkább a zeneszerző nőideál-képére jellemző, nem a való életre. Azt persze még ő sem állítja, hogy egy szívélyes üdvözlésnél több közük lehetett egymáshoz amíg élnek.)
A dalnokok közül eddig még nem említett Szappanos Tibor sem maradhat ki, aki ezúttal is nagyszerű formában volt, Gáspár István pedig ki tudta emelni a szóló nélkül hagyott Reinmar szerepét - a rendező segítségével némi komikumot vitt ebbe a szomorú történetbe, őt is megjegyeztük, nemcsak a 11 évvel korábbi napszemüveges kollégáját.
Szerencsés fordulat, hogy két szőke nőt láthatunk Vénuszként és Erzsébetként – Láng Dorottya nagyszerű formában volt, Vénusz erotikus kisugárzását is megteremtette, mindössze a kevéssé izgalmas kivetítés zavart meg abban, hogy művészetét élvezzem, az előadás elején azt próbáltam megszokni éppen, amikor inkább vele kellett volna foglalkozni. Szerencsére a másnapi koncerten is láthattuk, amikor ismét énekelt Vénuszként, de egy további Wagner nőalakot is megszemélyesített, Erdát, mégpedig úgy, hogy azt a néhány percet a koncert csúcspontjává tette.
PS. A fotókat Nagy Attila készítette a Müpa számára és a csodás Honvéd Kórus (Nemzeti Férfikar) Facebook oldaláról használtam fel őket, akikről még ideszorítok egy képet, nem maradhatnak ki:
A következő, egyben lezáró részben az említett koncertről van szó, amely elsősorban a nem-Wagner hívők elcsábítására készült.
