Nagyon sokat gondolkodtam a tavalyi évadhirdetés óta, hogy miként fogok kibekkelni két évet is Ring nélkül, hogy is lesz ez a Wagner-napok, „csak” Tannhäuser-rel és Mesterdalnokok-kal. Mit nézzek és hányszor?
A kérdést egy német ismerősöm halála döntötte el, akinek négy Wagner-jegyét megörököltem. A kezdetektől járt a fesztiválra, de én csak tíz éve ismerem, azóta viszont egy társaságban néztük az összes előadást. Idén helyette is mentem, rá is gondoltam, viszont így a "szomszédba" (Szófia, Bécs) tervezett Ring-nézésekről automatikusan le kellett mondanom.
A jegyek mind a hangversenyterem első sorába szóltak, ahonnan különleges élmény nézni mind a karmestert, mind a Rádiózenekar tagjait, akik valóban nagyon közel voltak hozzánk – még a párkányra is rá lehet támaszkodni, nem úgy, mint az Operában. Fischer Ádám látható élvezettel vezényelt (az általam látott négyből három előadást), jó látni, ahogy mosolyog, így a Mesterdalnokok közben valóban kiváltságosnak éreztem magam, hogy igazán közelről figyelhettem.
Vannak zenekari művészek, akik a három operát végigjátszották, óriási teljesítmény! Ugyancsak voltak énekkari tagok is, akik minden előadásban feltűntek (az MR Énekkara, a Nemzeti Énekkar és a Magyar Nemzeti Férfikar szerepelt) – ezt a kétszáz (?) vagy akár több közreműködőt illesse kiemelt köszönet azért, hogy megteremtették a méltó hátteret a szólistáknak, akikről az alábbi nyomhagyás jórészt szólni fog.
Röviden: A nürnbergi mesterdalnokok Michael Schulz rendezésében az évadom legjobb zenés előadása volt, boldogító gondolat, hogy kétszer is „néznem kellett” – azóta már a Bartók Rádióban közvetített adást is meghallgattam - még több, mint három héten át korlátlanul elérhető!
Már most ajánlom, hogy a jövő évre meghirdetett két Ring-re és két Parsifal-ra vegyetek minél előbb jegyet, most még bármilyen árkategória elérhető. A szereposztás még nem teljes, de már ki vannak írva olyan nevek, akikre akár egy éven keresztül is érdemes várni. A következő Wagner-napokig alig több, mint 11 hónap van hátra, én már készülök.
MESTERDALNOKOK KÉTSZER
Az idei évadban a Mesterdalnokok volt a 226. és a 228. előadás, amit láttam és nagyon úgy fest, hogy legjobb operaélményem - már megint. Ebből is látszik, hogy mindig jöhet valami, amire persze előre is számítani lehetett, hiszen ezt a rendezést a Müpa Budapest nagy hangversenytermében a 2013-as bemutató óta 2016-ban is kétszer láttam, így összesen már két ajánló készült róla.
Sajnálom, hogy emlékeztetőnek nem olvastam újra a saját szövegeimet, pedig isten bizony, ha ezt megteszem, nem esem a szokásos csapdába: nem kezdek félni a hossza miatt. (Eddig mindig féltem, és ez a rendezés minden alkalommal bizonyított: nem, nem volt sok a 4 óra 27 percnyi tiszta zenei idő.)
A két korábbi ajánlómban több rendezői megoldást említettem futólag, amelyek még most is megvannak ebben a játékos, félig szcenírozott előadásban, amely Gábor Sylvie játékmester és Kovács János betanító karmesternek is köszönhetően nagyon jól megőrizte a frissességét.
A 17 szólista közül mindössze ketten voltak jelen mind 2013-ban, 2016-ban és énekelnek idén is. Egyikük az előadás legkomikusabb szereplője, Bo Skovhus, akin a kollégái helyenként civilben is nevettek az első előadás közben, annyira ellenállhatatlan volt Beckmesser, városi írnok szerepében. „Beckmesser - keiner besser!" – idéztem a címben, mert tényleg ő volt a produkció sztárja és nincs jobb alakítás, mint az övé. Nem klisé azt írni, hogy feledhetetlen. (Tavaly önálló estjére is a korábban látott Mesterdalnokok-előadások miatt mentem, megláthattuk más oldalait is.)
A közönség is hálás, ha megnevettetik, és a dán énekes végig véresen komolyan veszi a szerepét, egy másodpercre sem esik ki belőle. Helyenként improvizál, (a két előadás között volt észrevehető különbség), valódi kapcsolatot teremt partnereivel, köztük a színpad előterében némán is látványosan unatkozó „diákokkal”, akik nagyszerűen ellenpontozták a nem rövid párbeszédeket, és ezzel persze magukra terelték a figyelmünk - sokkal érdekesebbek lettek, mint a hosszú szerepeket éneklő művészek (nincs igazság a színpadon sem). Bo Skovhus ugyanígy remekül összedolgozott zenekari támogatójával, Bábel Klára hárfással, akit később a Tannhäuser-ben egész más stílusban is hallhattunk játszani, igazán gyönyörűen – akkor már nem parodizálta magát a hárfázást is. Mindhárom estén jelentékeny része volt az előadás sikerében, így név szerint is muszáj emlegetni.
A Mesterdalnokok másik állandó szereplője Pintér Dömötör, aki nemcsak énekelt, de harsonán is játszott. A második felvonásban, a lehető legkomolyabban vette éjjeli őr szerepét: először a színpadon mocorogva figyelte a játszókat, majd végül hosszas előkészületek után, amikor már nem is feltételeztük, mindenkit meglepve takarodót fújt, aztán később a második emeleten még egyszer... Általa távlatba is helyeződik az egész történet és még nagyobb ostobaságnak tűnik egy lányt énekverseny keretében férjhez adni, pláne, ha a végén mégis ahhoz megy, akit két napja látott először, nem mesterember, nem is mesterdalnok és nem is szeretne azzá válni.
Az éjjeliőr látványos jelenléte és az előadásba iktatott további némajátékok mind szükségesek ahhoz, hogy ne lankadjon a figyelmünk – a rendező játékossága kell ahhoz, hogy szórakoztató vígoperának érezzük ezt az egyik leghosszabb Wagner művet.
Rajtuk kívül még három énekes van, akiket egy-egy évben már láttunk ebben a rendezésben: Sebestyén Miklós, aki mindig nagyon aprólékosan kidolgozza a figuráit, és akkor is látjuk reakcióit, ha épp nem énekel. Ugyan sokan vannak egyszerre színpadon, de érdemes oda-odapillantani rá mindig. Látványosan unatkozott Walther mesterdalának elején és élmény volt nézni, ahogy fokozatosan felismeri, hogy amit hall az jó. (A Tannhäuser-ben Biterolfként már nem büszke pékmester, hanem harcias és fenyegető katona, az előadás egyik ékköve ez az alakítás. A címszereplő helyében nem akarnék ezzel a férfivel összetűzésbe kerülni…)
Kiss Tivadar is újrázott idén, neki is jelentősek a figurateremtő képességei, élvezni lehet a játékát. Mindkét előadás emlékezetes jelenete a második felvonás végi impozáns verekedés, amelyre bármely rendező büszke lehetne: a szereplők egy része énekel, míg mások nagyon hitelesen verekednek. (ld. fenti fotó) A legizgalmasabb a „két tenor harca”: Kiss Tivadart úgy veri össze Bartos Barna, hogy még az első sorban is igazinak tűnik. Aggódtam érte mindkétszer. (Bartos Barna is énekel a Tannhäuser-ben, így háromszor hallottam négy napon belül. Nagyon impozáns ez a hang, várom, hogy nagyobb szerepben is lássam végre.)
Bretz Gábor ismét Pogner szerepét kapta, de most örülhetünk: semmi hastömés, semmi mesterkéltség. Ugyan még mindig inkább Éva partnerének hinnénk, de elfogadjuk apának így is. (Továbbra sem tűnik jó döntésnek az, hogy lányából díjat csinál...) A hangja évről évre egyre jobban szól, az évad folyamán több előadásban is meggyőződtem erről (Faust, Parsifal, Don Carlos), magas színvonalat képvisel színészi játékával is. Megnyugtató ez a stabilitás, bizonyíték arra, hogy a befektetett munka valóban meghozza gyümölcsét – lehet két évtizeden át folyamatosan fejlődni.
A Mesterdalnokok végén ugyan nem kap hozzá szöveget Wagnertől, de látjuk rajta a csalódást, már rájött, hogy nagy hiba volt lányát egy lovaggal összeházasítani, nemes és polgár gondolkodása nagyon eltér, a fiatalok nagy konfliktusoknak néznek elébe az elhamarkodott döntés hatására. (Az előadásnak ennél persze hamarabb vége szakad, így megmarad a happy end és nem lesz a játékidő 7 óra hosszú.)
Bretz Gábor a Tannhäuser-ben ismét lányos apa, így még inkább érezzük a két darab közötti kapcsolatot is. Legalább ebben nem tűzi ki díjnak a lányát, csak azt lengeti be, hogy a győztes megkapja, bármit is kér - ez halvány utalás csak. Az elégedetlenségre minden oka megvan most is és ezt ki is fejezi – súlya van az alakításának.
A Mesterdalnokok-ban még 12 szólista szerepel, akik - ha nem tévedek - korábban nem énekeltek ebben a rendezésben. Mind külön színt visznek az előadásba most is, nagyon lehet szeretni, hogy ilyen sokféle egyéniség látható – minél több előélménye van velük kapcsolatban az adott nézőnek, annál inkább.
A már említett Bartos Barna nekem nagyon megtetszett az idei Macbeth 4. felvonásában, így rá külön figyeltem. Dani Dávidot muszáj észrevenni, de a hangja is imponáló, nemcsak a két métert jóval meghaladó magassága. Bakonyi Marcell, Dobák Attila, Ujvári Gergely és Endrész Ferenc szintén kap villanásokat, de nem sokkal kevésbé válnak fontossá náluk a diákokat megszemélyesítő énekkari tagok – köztük Gavodi Zoltánnal, akit az évad folyamán szólistaként is sokszor hallottam. Most játékkedve dominál, amelyről már operaelőadásokban is tanúbizonyságot tett.
A rendező nem a legfiatalabb kórustagokból állította össze a diákságot: fiatal nők és érettebb férfiak gyülekeznek ebben az énekiskolában, egyenszürke rövidnadrágban – együttesük önmagában is vizuális poén, de aztán még láthatatlan szotyolát is rágnak és köpködnek, némelyikük kegyetlenül unatkozik - úgy tűnik, mintha a túlszabályozott dalnokoskodás mégsem lenne annyira jó móka. (A nézők egy része talán a saját énekóráira gondol, amikor (esetleg) egyedül kellett énekelni, jegyre. Ez nem biztos, hogy a legjobb élményként maradt meg sokaknak.)
Dávid inas néha elvegyül a diákok között, de sokszor kiválik - Cornel Frey szerepe jelentősen nagyobb az eddig említetteknél. Nehezen képzeljük el szerelmespárként őt és Gál Erikát (Lénit), de ezen túllépünk – mindketten hatnak ránk az énekükkel, az énekesnő szépségével is.
Magnus Vigilius ugyan ebben az előadásban korábban nem énekelt, de idén március óta most énekelte 10. és 11. alkalommal énekelte Stolzingi Walther szerepét – már egészen az övé. (Csak így lehet igazán beénekelni egy szerepet, több rendezés próbafolyamata során gyorsan mélyül.) Apró gesztusaiból is látszik, hogy megvan a véleménye a mesterek szabályairól, nem kíván beilleszkedni ebbe a közegbe, de a lány miatt még a versenyzést is vállalja, és talán azért is, mert szereti a kihívásokat. (Mindenki gondoljon bele, hogy egy nő/férfi miatt kiállna-e egy énekversenyen nyilvánosság elé mindenféle készülés nélkül. Aki erre igent mond, az valószínűleg már most is énekes, vagy legalább valamilyen előadóművész…) Alakításán persze érzékeljük nemcsak a meggondolatlanságot, de azt is, hogy nagyon távol van ettől a polgári világtól - a szerelem elmúltával nem biztos, hogy megfelelő élettársa lesz Évának.
Magnus Vigilius tavaly Siegmundként is meggyőző volt, már akkor beleírtam a nevét a címbe és azt is, hogy Siegfriedként is szeretném látni. Ez a vágyam megint a felszínre tört, bár nem a legjobb időzítéssel. Ezt a nagyon árnyaltan eljátszott lovagot látva, még inkább meg vagyok győződve arról, hogy nagyon ideális Siegfried és reménykedem, hogy jövőre esetleg a Müpában erre a szerepre is felkérik, nemcsak Sigmundra és Parsifalra. (Aki emlékszik még a Wagner-napok első idejére, egy ideig Christian Franz minden volt egyedül – el tudnám képzelni a fesztivált Magnus Vigilius domináns jelenlétével.)
Pasztircsák Polina magától értetődően Éva, éppen úgy, ahogy 9 éve Daphné volt. Megvan benne az először szerelmes fiatal lány, minket is magával ragad. Dala az első előadáson különösen varázslatos – az idő megállt, igazi csodának voltam a tanúja közben. (Elhihető, hogy miatta többen is küzdenének és erre nagy szükségünk van. A Tannhäuser címszereplője viszont nem győzött meg karizmájáról – remélem, másokat igen.)
A „rövid” felsorolásnak a végére hagytam a leghosszabb szerep – Hans Sachs - birtokosát, Tobias Schabelt, aki 2 óra 47 percen át énekel a darabban. Ez rengeteg, vannak ennél rövidebb operák – gigászi feladat volt öt napon belül háromszor elénekelni. Dramaturgiai szerepe is jelentős, az első felvonás közepétől veszi át az irányítást, addig viszont belesimul a mesterek közé – a rendező nem emeli ki már a kezdetektől.
Nem olyan hálás ez a szerep mégsem, mint Beckmesseré, de megjegyezzük őt is, bár a józan ész, emberség és normalitás képviselőjeként első látásra nem tűnik különlegesnek, de maga Nürnberg igen: egy olyan közösséget látunk, ahol a legjózanabb, másokra odafigyelő ember kerülhet a középpontba és megbecsülik. Ebből is látszik, hogy Wagnernek élénk fantáziája volt.
Folyt. köv. - még néhány gondolat a Tannhauser-ről a következő részben.
Ps. Pályi Zsófia képeit használtam fel a MR Művészeti Együttesei FB-oldalról
