Itt nem volt visszaszámlálás – a lila verzió délutáni megtekintése után kb. 2,5 órával már zöld utat kaptam az újabb Anyegin-nézésre. Boldogító érzés volt ismét visszamenni Dohy Balázs rendezésére, elkönyvelve, hogy tényleg sikerült az összes verziót megnézni éppen az általam eredetileg eltervezett sorrendben, amely be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Ennek még egy jó ideig fogok örvendezni feltehetően más előadásokról szóló ajánlókban is szóba hozva.
Vigyázat: szpoilert tartalmaz, ahogy a rózsaszín, kék, piros, sárga út leírása is, sőt már a bejegyzésben felhasznált képek is nyomravezetőek. Aki meg szeretne lepődni még azon is, hogy melyik négy színésszel tölti majd az estéjét, az a BEVEZETÉSt olvassa, amelyik általános tájékoztatót ad az előadásról. Ha minden jól megy, lesz egy 6/7-es lezáró bejegyzés is hamarosan, amelyik megint nem árul el semmit a részletekről direkt módon.
A lila a szervezésen fejeződik be, a zöld pedig itt kezdődik - Ficza István a házigazdánk, ő mesél Anyegin ifjú éveiről...
A rendszer úgy van kialakítva, hogy az előadásban résztvevő színészek öt, a színésznők pedig három csoport számára láthatóak.
Ami Ficza Istvánt illeti: a piros csoport találkozik vele a legtöbbet (az előadás három szakaszában is), és mivel a többi jelenetét már láttam, van amelyiket kétszer is, annál kíváncsibban vártam, hogy miként kezdi el éppen ő a darabot. Feltételeztem, hogy most is belakja és bejátssza az egész szervezést, amelyre most már akár a névtábláját is érdemes lenne elhelyezni kívül, annyira az övé lett a tér minden szeglete.
A pince ugyan nagyobb, de a szervezés is kellően összetett helyszín, amelyet a színész valóban ki is használ. Felszalad a galériára, benéz a konyhába és előszed egy üdítőt, sőt még a színházból is kiszalad nem kis feltűnést keltve a téren. Közben beszerez egy pizzaszeletet is és még meg is kínál minket…
Ilyen az, amikor valaki nagyon él, bár Anyeginről megtudjuk, hogy hamar kihűlt a lelke és épp nem volt lelkesedős típus.
Nagyon jó azt nézni, amikor egy színész ennyire az elemében van, amikor nincs is kétség, hogy méltó szerepet kapott minden tekintetben, amelyet talán századszor se lesz unalmas játszani. (Nagyon remélem, hogy az Anyegin igazán hossssszan mehet majd, és adottak lesznek a feltételek hozzá.)
Őt nézve nem kérdés, hogy egyedül is könnyen lekötne minket akár egy teljes estén át, de még bónuszként megérkezik az előadás zeneszerzője is, Matisz Flóra Lili, és így ebből a kezdésből sem marad ki az ének, miközben Ficza István harmonikán játszik.
A kezdéskor mond néhány mondatot nekünk civilben is – láthatóan jól tudja kezelni a váltásokat civil énje, a narrátorság és a magára öltött egyéb szerepek között.
Egy ideig az irodaház lépcsőházának hangulatát is átélhetjük, ahol várakozás közben (amíg a kékek elhaladnak mellettünk) az orosz tájat kellene elképzelnünk, amíg bebocsáttatást nem nyerünk Kókai Tünde konyha-színházába, ahol a sárga csapat javában teázik. Ficza István korábban még Anyegin, de itt már Lenszkij, sőt aztán futólag dada (ehhez a váltáshoz egy kendő is elég).
A konyha teljes egészében Kókai Tünde terepe, még a sütő és az összes konyhai eszköz is támogatja a játékban, minden pittyegés is számít. Lazán működtette a feltehetően hangkeverő szerkentyűt, magával ragadott minket énekével ezen a talpalatnyi helyen, ahogy egy héttel korábban az Örkény20 koncerten is.
Ráhangolódunk, átéljük Tatjana elkeseredettségét, akinek magányossága egy saját magával folytatott online beszélgetésben is kifejeződik. Őt is meglátogatja Matisz Flóra Lili, aki itt még hegedül is… (Na, aki nem a lila és zöld csoportokkal tart, azt is hiheti, hogy az előadás eleje és vége között csak vár. Hát nem, hasznosítják őt is.)
A visszautasítást Ujvári Bors hozza el számára, aki gyorsan kiábrándítja, elragadja a sárgákat, mi pedig tovább nézzük a vendégeiként, miközben a tőle kapott mindenmentes paleo muffint eszegetjük. (A cukor az hiányzott belőle, de hát ezért is mindenmentes.)
Aztán vele együtt mélyre mentünk, a pincébe, ahol most azt a zárójelenetet újra láthattam, amelyet a rózsaszínekkel az első estén, Kókai Tünde gitározásával...
Patkós Márton és Kókai Tünde egy-egy külön világ, érezni a kapcsolódás lehetetlenségét – akárhogy néztem, nem lehetett volna őket képzeletben sem összeboronálni.
A zöld út a produkció három izgalmas helyszínét járta be, mindenhol több a játéklehetőség, mint a kis irodákban. Aki azt hiszi, hogy biztosan csak egyszer nézi, annak ezt kiemelten ajánlom, bár negyven centire ülni egy Anyegintől akár egy irodában se unalmas… Akinek problémás a lépcső, az viszont maradjon a piros, sárga és lila utak valamelyikén, amelyeknél lift is van. (A társalgó milyen lehetett volna? – feltehetően a futó párhuzamos előadások miatt nem építették ebbe bele, de még ki tudja, mit hoz a jövő? Lehet, hogy egyszer lesz még alkalom, amikor azt is megnézhetjük.)
A hozzám érkező kommentekből azt szűröm le, hogy ősszel sokan lesznek újranézők, már most is megkönnyebbülés volt a két pótlólag betett előadás, több ismerősöm is duplázni tud így. Ez az az előadás, amelyikben jó elmerülni, érdemes miatta más élményekről lemondani. Eddig csak operákat néztem meg sorozatban (tavaly a „fenyőfás Don Giovanni”-t, korábban a Figaro 2.0-t, de azt zsinórban 17-szer) – ezek mindig sokkal mélyebben ható élmények, és örülök, hogy idén sem maradt el egy ilyen nagy találkozás.
Már készülök vissza, addig meg még pofozgatom a lezáró ajánlót - még nem engedem el az élményt.
Ps. A fotók az Örkény Színház Fb-oldaláról származnak, Horváth Judit készítette őket.
