Először a szikár tények, aztán a kimerítő beszámoló:
Háy János darabot írt a kecskeméti színház részére, amelyet Sipos Imre rendezésében négy nagyon jól összeválogatott színésszel – Hajdú Melindával, Jankovics Annával, Sára Bernadett-tel és Kovács Krisztiánnal - március 14-én be is mutattak, én pedig ezen a májusi estén a 19. előadást láthattam a Ruszt Stúdiószínházban. (Van benne egy kecskemétieknek szóló kedves kikacsintás, a közönség értékelte is a gesztust.) Torokszorító élmény volt – részben a téma miatt (aki kicsit is ismeri a szerző műveit, az tudja, hogy egy Háy-mű nem is lehet „olyan felhőtlen, mint egy fagyitortás szülinap”), másrészt azért, mert tudtam, hogy lesz belőle még három alkalom és vége. Vidéki színházaknál rendkívül komoly ok kell hozzá, hogy valami megérhesse legalább a következő évadot, ha nem musicalről van szó. A színészek már megszokhatták persze, hogy olyan értéket hoznak létre, amely észrevétlen marad a szélesebb nyilvánosság előtt, nagyon ritka a pesti vendégjáték is, pedig a jelenlegi színházi krízis idején a koprodukciók kora kellene, hogy következzen.
Itt az elején, amíg még olvas valaki leírom kerek perec: ennek az előadásnak tovább kellene mennie nemcsak Kecskeméten, de Pesten is – például a Szkénében, amelynek a közönsége már nagyon jól ismeri Háy János életművét, és évekig szeretgetné ezt az előadást is. Minimális a díszlete és csak négy színész játszik benne, nem lehetetlen utaztatni – turnézhatna, akár Háy János székesfehérvári előadása, A cégvezető. Lehetne ez a másik kivétel.
Most már az előadásról:
Háy János az utóbbi időben (a Házasságon innen és túl óta, de az is lehet, hogy még sokkal régebben, azaz vegyünk 20-25 évet) kinyilatkoztat. Megírja nekünk, néha nagyon sok lehetséges variációban, hogyan nem működnek a kapcsolataink, sőt nem is működhetnek – nincs kivétel. Ezt persze írók sokasága tette és teszi meg, de nem mindenki ennyire kérlelhetetlen, nem feltétlenül a csontvázát mutatják meg egy embernek, amikor beszélnek róla. Ahogy olvasom – szintén vagy 25 éve -, úgy tűnik, hogy egyre pesszimistább, most már Berzsenyi, Kölcsey és a nemzethalál gondolattól félő további nagy magyar írók, költők jutottak ezekről a „sose lesz másként, így rendeltetett” típusú szentenciákról az eszembe, és persze a 2X2 józansága. Nehéz ezzel szembenézni, megcáfolni még kevésbé, mert amint ebben a darabban is írja az egyik szereplő szájába adva, mindez tapasztalaton alapul.
A darab el is olvasható (ITT - a kecskeméti Forrás folyóirat kiadta), és így én az előadás másnapját ezzel töltöttem. (Én sem értem, hogy miként sikerült egy ötven oldalas szöveggel közel hat órát eltölteni, de így volt – meg-megálltam minden mondat után és felidéztem általa az előző esti előadást, még a szereplők hangján hallottam a mondatokat.) Idézek néhány tételmondatot, hogy világos legyen, mit értek Háy tipikus kinyilatkoztatásai alatt:
„Mindenki azt hiszi, hogy vele minden más lesz, de ez egy rohadt nagy tévedés, mert mindenkivel ugyanaz történik.”
„Mindenki egyforma, senki nem különbözik.”
„Aki nincsen, az olyan lehet, amilyennek akarjuk.”
Még van néhány hasonló – aki tőle személyesen szeretné hallani, hogy mindannyiunk élete hétköznapi, az A kutyatartó lány kapcsán készült interjúban ezt meg is hallgathatja.
A szerzőnek ez a programja, hogy ráébresszen minket a törvényszerűségekre, az illúziókat lerombolja, ezáltal bizonyos csapdahelyzeteket elkerülhessünk, vagy legalább tiszta fejjel sétáljunk bele, ahogy például az Ági nevű kutyatartó lány teszi ebben a történetben.
Ezeket a nehezen elviselhető igazságokat a forma, a stílus és a humor teszi mégis fogyaszthatóvá, és hiába mondja/mondatja a szerző, hogy „az egész olyan unalmas, hogy nincs is kedvem elmondani”, mégis folyamatosan ezt meséli mindig, ebben a műben is, mi pedig – majdnem végig – tényleg szórakozunk. A gyanútlanok, akik semmit nem olvastak tőle, de még talán a szerző más olvasói is elhihették a darab elején, hogy ezúttal megússzuk egy kicsit kesernyés társalgási darabbal, amikor nem szobában, hanem parkban – kutyasétáltatás közben – beszélgető embereket nézhetünk, de aztán jön egy elkerülhetetlen csavar. Tragikomédia a megjelölt műfaj is – egy ideig persze komédiának is nézhettük, ahogy azt már 150 éve is javasolták nekünk, hogy az úgy elviselhetőbb… Igen, nagyon számít a tálalás, a nézőpont, a keret – Háy János nem finomkodik.
Ebben a történetben a címben említett kutyatartás ténylegesen központi szerepet kap, és azok a nézők, akik maguk is ebbe a csoportba tartoznak, ennek kapcsán mellékesen megkérdezhetik magukat, hogy számukra a kutya mit is jelent. Csak egy kutyát, vagy valami másnak a pótlékát?
Háy János az utóbbira következtet, a kutya és az ember kapcsolata nem változik, a kutya ragaszkodása garantált – ebben is különbözik az emberi kapcsolatoktól. De ez sem tökéletes, ahogy semmi más sem: a rövid élettartam a bökkenő. „Hány kutya egy élet?” – kétszer is elhangzik nagy nyomatékkal (a címet ebből alakítottam át, ha valaki nem vette volna észre, most leleplezem ezt a cselt).
A kutyasétáltatás ugyanakkor esély a könnyebb ismerkedésre, mert egyébként nem könnyű megszólítani egy idegent. (Érdekes lenne lemérni, hogy alakult a kutyás ismerkedések sikeressége Kecskeméten az előadás hatására, de nem szpoilerezek…)
Még a felületes kapcsolódás se könnyű, és ami létrejön, az is felcserélhető – azon múlik minden, hogy ki hol fordul elő (iskola, munkahely), például ki hol sétáltat és mikor. (Erről a nézőnek eszébe juthat, hogy mennyire sikerült fenntartani a kapcsolatot volt-szomszéddal/osztálytárssal/kollégával, akivel többé már nem találkozik automatikusan. Az egykor intenzívnek érződő barátság fennmaradt?)
Megvan bennünk a vágy a kapcsolódásra, és arra vetítjük rá, aki épp a környéken van. Háy szavaival: „Benned van a szerelem. (…) ebbe a vágyba, hogy kell hozzá valaki, belesétálnak azok, akik épp a közeledben vannak.”
A kutyatartó lány is sablon helyzetet, sablon ismerkedést mutat be (a szerző axiómája szerint persze nincs is másmilyen), de mégsem a legátlagosabb végkifejlettel, bár nem is olyannal, amelyik soha nem fordul elő…
Matyi Ágota díszlete nagyon kifejező, ráadásul minimalista, könnyen szállítható – erre alapozom a reményeimet, hogy ez az előadás alkalmas a túlélésre. Ahogy remélhetőleg a fotókon is látszik, a gyűrött csomagolópapír, amely minta a ruhák anyagán is visszaköszön utalhat az eldobható, megőrzésre nem érdemes kapcsolatokra is.
A felcserélhetőség pedig azáltal is hangsúlyt kap, hogy ugyanazok a színészek más szereplőket is eljátszanak (csak a hangjukat használva), akik csak alkalmilag jelennek meg. Őket is jól el tudjuk képzelni, ráadásul a szerző „mindenki egyforma” tétele is kellő hangsúlyt kap.
Fontos az aláfestő zene is (zenei szerkesztő: Paládi-Kovács Áron) és Zeke Szabolcs animációja – a történet lényege ezekben a kivetített filmecskékben is megjelenik, elősegítik, hogy saját magunk vagy egy körülöttünk élő sorsára ráismerjünk.
A szerző mindent megtesz, hogy tiszta fejjel gondolkodjunk, elfogadjuk, hogy a világ sablonos, eközben mi ezeket a szereplőket így is nagyon megszeretjük, bevonódunk menet közben a sorsukba (elsősorban nyilván a címszereplőébe). Az elidegenítés nem hat, ugyan a színészekkel még azt is elmondatja, hogy színpadon vannak – ennek ellenére így is azonosítjuk őket a szerepeikkel. Ez akkor is megtörténik, ha egyes színészeket sokat láttunk más szerepekben, annyira élnek.
Kovács Krisztián vendégként játszik, a Nézőművészeti KFT tagja, így a kecskeméti színészekhez képest sokszor láttam, pályáját amennyire tőlem telik, igyekszem követni. Nagyon neki való Dani szerepe, aki érzékeny, labilis idegállapotú férfi. Mi is rokonszenvesnek tartjuk, és hajlamosak vagyunk valamiféle családi trauma áldozatának látni, és ebből eredeztetni kishitűségét, féltékenységét. Nyugodtan lehetne egy modern felfogású előadásban Otelló…
Jankovics Anna Ágit játssza, aki hajlamos kinyilatkoztatni (a szerző felismeréseinek szócsöve – ld. „a házasság a válás előszobája”). Az élet ismerője, aki így is életvidám, és nincs még túl mindenen, még keresi a párját. Nem látjuk ötvenes nőnek semmiképp, inkább csak egy másik kutyatartónak, de ez egyáltalán nem árt az előadás hatásosságának. A naiv címszereplőhöz fűződő viszonya válik érdekessé, amelyet az Emília – Desdemona kapcsolathoz is hasonlíthatnánk, ha már említődött az Otelló (a darabban is futólag szóba kerül). A kecskemétiek jól tennék, ha miatta akár Pestre is elutaznának, hogy a Kicsibácsi-ban, vagy/és a Leenane szépé-ben is megnézzék (utóbbiban Kovács Krisztián partnereként) – mindkettő kedvenc előadásaim közé tartozik, amelyeket többször is néztem.
„A” kutyatartó lányt, Petrát Hajdú Melinda játssza, akit nagyon lehet szeretni. Nekem újdonság volt a játéka, míg a helyi színházlátogatók számos szerepében láthatták. Nagyon jóhiszemű és sugárzik belőle az ártatlanság, ideális esetben egy hétköznapi családi idill részese lehetne, nem is kétséges. Egy józanul gondolkodó kedves nő, aki tele van szeretettel.
A negyedik szereplő is formátumos színész, Sára Bernadett, akit alig láttam színpadon, így most rácsodálkoztam – még mindig gyönyörű. 74 évesen ragyogó állapotban van, már csak miatta is érdemes lenne Pesten megmutatni az előadást. A szájából hitelesen hangzik, hogy még gondol a kutyás ismerkedés esélyeire. A nőiesség nem korhoz kötött, ezt általa bőven átéljük, így a szerzői szándék, hogy legyenek fokozatok életkor alapján felesleges. Három nőies nőt látunk ebben a rendezésben, akik mind megőrizték a kíváncsiságukat és érdekli őket a világ, így fiatalok maradtak.
Három szereplő viszont hiányzik az előadásból: nincsenek kutyák.
A szerző lehetőséget ad igazi kutyák, gyerekek vagy bábok felhasználására. A darabot olvasva itt-ott megütköztem, hogy ezeknek is szerzői utasítást írt. Idomított kutyákkal persze nyilván még megtörténhetne, hogy a kívánt módon reagálnak, de meggyőződésem, hogy az igazi kutyák színpadi felhasználása félreviszi az előadásokat, mert civil hatást kelt. A cuki gyerekek is, sőt még a bábok is elvonnák a figyelmet, illetve az a 3 kutya is szereplővé válna, így az ő reakcióik is fontossá. Jelen esetben elég nekünk a négy ember, túl sok lenne, ha még a kutyák nézőpontjából is át kellene élni a történteket.
A rendező a legjobban döntött, amikor csak a póráz van és a kutyák láthatatlanok. (A pórázok jellege azért számít…) Ez a döntés nemcsak technikailag célszerű és egyszerűbbé teszi az előadást, még azt is jelenti, hogy a kutyák által is jelképezett szeretet, melegség, tartós kötődés NINCS meg – a hiány erősen érződik.
Ami van: a szövegben ügyesen elrejtett „vörös zászlók”, utalások a későbbi fordulatra, csak utólag áll össze a kép, ahogy egy Agatha Christie regényben, amikor összefoglalják, mi miért volt gyanús. (Most éppen játszik egy A.C. krimit a kecskeméti színház, erről is eszembe juthatott a párhuzam…) Ez ahhoz is hasonló, ahogy hétköznapi kapcsolatainkban is csak utólag vesszük észre az intő jeleket, amikor már késő.
Ugyan nem mondanám biztatónak azt a képet, amelyet a világról kapunk, de lehetne sokkal negatívabb is.
Két szereplő is a véletlenül megfogant gyerek megtartására szavazna, még csak ki sincs egyensúlyozva, hogy egy vélemény ide, egy oda, és a nézőre bízzák, hogy miként alakul a gyerek sorsa. A reményt egészen nem veszi el.
Ugyanígy fontos, hogy minden szereplő szempontjai átérezhetőek lesznek, nem csak a címszereplőé - lehetne a cím akár „Kutyatartó lányok”, „Kutyatartók” v. „Kutyások egymás között”. - Ezért is lenne különösen szerencsés a továbbjátszás, mert ebben a darabban senki nem statisztál, nem „alulfoglalkoztatott”, ez a Háy-darab négy színésznek ad egyaránt jó feladatot. Nemcsak megértjük őket, de egyikük sem válik ellenszenvessé, sőt mind szerethetőek. (Ez azért kapaszkodó, nem sok Háy-műre mondható el, sőt néha inkább az ellenkezője az igaz.)
Az előadás felráz, meg lehet találni benne a kapcsolódási pontokat – ráébreszt, hogy nekünk is van szabadságunk, azt viszünk belőle haza, amit fontosnak érzünk…
„Annyira jó, hogy van mit várni.”
„Nem akarni a legszarabb, mert akkor tényleg lemondasz arról, hogy élet.”
Ezek után várom, hogy az előadás alkotói, szereplői küzdjenek a produkció fennmaradásáért, ezáltal is bizonyítva, hogy egy jól megcsinált kortárs előadásnak VAN létjogosultsága, még akkor is, ha nem vígjáték és vidéken készült.
PS. Személyes lezárás Háy Jánoshoz még kapcsolódva, de az előadástól már függetlenül:
Április elején olvastam Háy János „Boldog boldogtalanok” c. regényét, amely az egész hetemre masszívan rányomta a bélyegét. Azon a héten kevés előadást láttam (négyet), ezek közül egyedül a székesfehérváriak Kék róká-járól tudtam csak írni, mert a másik három esetben végig azt éreztem, hogy a könyv hangulata, látásmódja vetül rá azokra is – mintha a szerző szemüvegén keresztül láttam volna a világot. Kénytelen voltam egyetérteni a „minden nagyon nyavalyás” életérzéssel (erős leegyszerűsítés persze ez is), és mivel én szándékoltan AJÁNLÓt írok, mindenben azt keresem, hogy miért érdemes megnézni – lebeszélőt nem akartam 8-10 óra munkával megalkotni. Az nem az én műfajom.
Ami még megér pár sort: ezt a Háy János regényt Birkás Endre életművének elolvasása után vettem elő, aki objektíven nézve teljesen biztos, hogy nehezebb sorsot kapott – pl. legalább ötször volt frontszolgálaton a második világháború alatt, átélte (és dokumentálta) a doni visszavonulást, emberek tömegeinek a halálát nézte végig. Akit ez kicsit is érdekel, azoknak melegen ajánlom az Elfelejtett emberek c. regényt, nem is hosszú. Előtte (és utána) elolvastam Thurzó Gábor teljes kiadott életművét (26 kötetről beszélünk), akinek két világháború, élet egy katonai kórházban Budapest ostroma közepette, majd a Rákosi rendszer jutott, aztán 56 és a Kádár-korszak. A világról és a párkapcsolatok működéséről gyanúsan hasonló tapasztalatokat szűrtek le az említett írók is - itt mindössze egy Thurzó Gábor idézetet írok ide, amely nagyon közel áll ahhoz, amit Háy János ír az emberi kapcsolatokról: „Úgy csúszik ki az egyik ember a másik kezéből, mintha egy iszonyú szaltó mortáléban kellene elkapni a partner kezét: a szaltó sohasem sikerülhet, mindig van egy kis tévedés a lendületben.” (Az adósság, 1939)
Közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért kevésbé lehangoló ezekkel a tragédiákról beszámoló könyveket olvasni, mint például Háy János műveit, aki valóban nagyon tisztán mutatja meg az emberi kapcsolatok bomlékonyságát.
A választ is megtaláltam hozzá: míg Thurzó Gábor és Birkás Endre sem melengetett több illúziót a párkapcsolatok alakulásával kapcsolatban (utóbbinak szintén egyik nagy témája a megcsalás, a különféle háromszögtörténetek), egy óriási különbség mégis van: Thurzó bennszülöttként, Birkás Endre pedig beköltözöttként RAJONGVA szerette a szűkebb lakhelyét. Előző a Belvárost, a Váci utca 55-öt vidékét, míg Birkás a Tabánt, és amióta elolvastam a könyveit, én is egészen másként megyek ki az utcára, haladok el a háza előtt, ahol még mindig lakik egy leszármazottja… (Ettől még mindig miskolciként mutatkozom be, 37 év pesti létezés után is.)
Ez a döntő különbség: a Boldog boldogtalanok mintha azt akarná bizonygatni, hogy a budai zöldövezetben kertes házzal rendelkező olvasóinak is szörnyű az élete, egészen úgy tűnik, mintha Vámosmikola gyerekkori elhagyása mégsem volt szerencsés fordulat számára, mintha nem sikerült volna megtalálnia azt a közeget, amelyben otthon van. Ha igen, akkor is ez süt át a szövegen – ahogy a már említett két író szövegein pedig az, hogy lehet, hogy a világ tényleg szörnyű és élhetetlen, de a Gellérthegy és környéke akkor is remek hely, jó itt élni – akármilyen is a politikai rendszer körülöttünk.
Mindenkinek köszönöm, aki ezt is elolvasta. Drukkolok, hogy a kecskeméti színház művészeti vezetése ismerje fel, hogy ritka jó előadásukat nem hagyhatják az ebek harmincadjára…
PS.A fotók a színház FB-oldaláról származnak
