Nekem ez volt a harmadik Anyegin-kalandom, elvileg a félút, valójában már a különböző jelenetek kétharmadát láttam (a 21-ből 14-et) Dohy Balázs rendezéséből. (Egy-egy a piros-kék, zöld-sárga és a rózsaszín-lila csoportok közül a „leggazdaságosabb” választás, ha három nézés nem is adja a teljességet, de ennyiből azért jól megismerhető minden színész karaktere és játékstílusa.)
Persze, egy nézésből is kiderül a lényeg: a többi út választásának lehetetlensége, miközben mégis érintkezünk két-három másik csoporttal, így lesznek közös élményeink további nézőkkel is, akiktől aztán gyorsan eltávolodunk. Ahogy ez a rendezés is sokféle módon mutat be egy történetet, ugyanúgy mi is folyamatosan választhatunk, hogy milyen úton-módon-társaságban töltjük az életünket, és azt, amit magunknak végül összehoztunk miképpen szemléljük. Lehet, hogy el kell fogadnunk a tökéletlenségeinket is közben...
Ebben a kísérleti színházi játékban előre kell a végleges döntést meghozni, közben nem lehet újratervezni (a hely hiánya miatt sem), de a saját életünkben bármikor igen, csak sokszor elfelejtjük. (Anyegin is ezzel próbálkozott, a harmadik váltása viszont mintha sikertelen lenne. Egészen biztosan az? - a harmadik nézésre kicsit kezdtem neki drukkolni, hátha mégis úgy lehetne, ahogy szeretné...)
Ez a krónika a sárga útvonalról szól, ahogy azt a vasárnap estiek bejárták – és persze már a fotók is szpoilernek számítanak a rózsaszín és a kék csoport útjának leírásához hasonlóan, mert kiderül általuk, hogy melyik négy színész látható, mindenki a saját felelősségére olvassa el. Ami biztos: az élményt úgysem pótolja, nekem sem vált kevésbé izgalmassá az este attól, hogy előtte már két másik utat végigjárva nagyjából tisztában voltam azzal, hogy mire számíthatok. (És ezen az estén már több olyan nézővel is találkoztam, akik ismételtek.)
Minden érdekes részletre így sem térek ki, bár a vége után másfél órával ültem le a beszámoló megírásához - ennél több apróságot is vissza tudnék idézni. (A bevezetés nem szpoiler, abban a mind a hat előadásra vonatkozó tudnivalók szerepelnek. Igyekszem magam a legkevésbé ismételni, így a leírások is idővel rövidülnek törvényszerűen.)
A sárgák indulnak legelőször az előcsarnokból, és mindössze két, egymáshoz közeli helyszínen járnak, így ez a kevésbé mozgásigényes útvonalak közé tartozik. Emiatt ajánlható azoknak, akiknek a lépcsőzés probléma – lift van, amelybe egyszerre négy karcsú személy beférhet. Ezen a napon még ezt is kipróbáltam – lassú, de így is a csoporttal egyszerre értünk fel a második emeletre.
Az egyik iroda konyhájába érkezünk, ahol Kókai Tünde már vár minket. Gyanítható, hogy a függönyt már az előadás céljára helyezték el benne, mindenesetre egy mini színházban érezhetjük magunkat, egy valóban exkluzív programon. Ezen a ponton megkísértett az a gondolat, hogy mennyire jó lenne itt maradni, és végighallgatni egyben mindazt, ami mondandója épp neki van az Anyeginről…Emiatt külön is vissza kell jönni még egyszer. (Kis súgás: aki valamely színésznőre kíváncsi elsősorban, az két nézéssel is láthatja az összes jelenetét, míg a színészek útját jobban szétdarabolta a rendező. Kókai Tünde a zöldeket és sárgákat boldogítja.)
Ezen a helyszínen általa bizonyos konyhai eszközök és berendezések is szinte önálló életre keltek és hangkulisszaként is működtek - ma már rá gondoltam, amikor a sütőt bekapcsoltam, a vízforralónál már az órámra is ránéztem, hogy mikor indulhatok vissza az előadásra... Cseles rendezői megoldás ez, hétköznapi környezetünk egyes tárgyai által is fel fog idéződni az előadás, ők is csábítanak majd minket. (Tavaly volt egy ételdobozos előadás, amely azóta is kísért - tudom, mi várható.) Kókai Tünde énekelt is (és milyen jól!), ehhez laptopot és keverőpultot is használt. Ugyan a technika ördöge is beleszólt az előadásába, nemcsak egy váratlanul betoppanó személy, de még az is csak erősítette a spontaneitás hatását.
Igazából mindegy, hogy egy műszaki hiba valódi-e vagy eljátszott - legalábbis nekünk nézőknek. A színésznő reagálása feltétlenül rokonszenvet keltett a szereplő iránt.
Meglehetős természetességgel szólaltatja meg a verses szöveget mind narrátorként és később Anyeginként is, de persze Tatjánának a legkönnyebb elképzelni. A már megérett, tapasztalt Tatjána visszaemlékezéseként is látnánk a történetet általa.
Nagy ötlet, ahogy a rendező hozzá irányítja Lenszkijt, azaz Ficza Istvánt a zöld csoport társaságában. (A kékek elmennek a lépcsőházban mellettük, így futólag tanúi ennek a távbeszélgetésnek - erre a fordulatra már tegnap készültem, most láthattam belülről is.) A színész megérkezése után gyorsan még dadává is átalakul (inkább jelzésszerűen), majd távozik és átadja helyét Ujvári Borsnak, a legfiatalabb Anyeginnek.
A fiatal színészt ezen az estén már végre nemcsak futólag nézhettem meg, hanem az ötből három jelenetben, így hasonlóképpen hangsúlyossá vált a jelenléte, mint Kókai Tündéé. (Minden előadásban két színész domináns, kettő pedig csak épp feltűnik a látóterünkben. - Eddig Ficza István az egyetlen, akinek egyik monológját sem hallottam, a megmaradt három előadásból viszont kettőben biztosan fogom, akinek ő a prioritás az a piros vagy zöld csapattal lesz a legelégedettebb.)
Ujvári Bors három jelenetben is hiteles Anyegin, először még a konyhában utasítja vissza Kókai Tündét, majd az utolsó jelenetben, amelyet az előző alkalommal a kékekkel már láttam, őt utasítja vissza Erdős Lili (az igazgatói irodában).
Ez utóbbi volt az első ismétlődés számomra, és megtapasztalhattam, hogy mennyire más úgy nézni egy ilyen helyzetet attól függően, hogy előtte melyik szereplővel töltöttük az időt. Elméletileg is elképzelhető volt, hogy annak a nézőpontja válik fontosabbá, akit előtte több jeleneten át néztünk - ez is történik. Általános tapasztalatom három nézés alapján: ha az estét színésznővel kezdtük, akkor egy színésszel fejezzük be, azaz a sárgák végül Ujvári Bors Anyeginjével "kénytelenek" leginkább azonosulni.
A fiatal színész már több más előadásban is észrevétette magát, volt jelentős szerepe is, de talán nem ekkora, mint ez, amelyben ráadásul megkapta az igazgatói irodát. Ami a korábbi egy-egy és a mai három jelenete kapcsán elég világos: magabiztosan bánt a keverőpulttal és a nézőivel is – elbeszélése közben végigpásztázott minket a tekintetével többször, kiválasztott más-más tagot a közönségből, akiket megszólításával szerepbe helyezett. Egy néző ennél is kiemeltebb helyzetbe került, és ügyesen feltalálta magát…
Míg az előző alkalommal Tatjánával mentem az igazgatóiba, őt sajnáltam a rossz döntéséért, elrontott életéért, most ezt a még túl fiatal Anyegint próbáltam mentegetni magamban. Elsőre – a vidéki, számára érdektelen környezetben – nem vette észre a még éretlen lányt… Nagyon szívesen adtam volna neki még egy esélyt. Ez a befejezés feltétlenül elgondolkodtat, hogy 2025-ben másként fejeződhetne-e be a történet, létezik-e tényleges jellemfejlődés most, amikor az emberi kapcsolatokat a konvenció kevésbé köti meg. (Akinek megtetszett, az még a lila csoport választásával is jól járna, amelyik vele kezd.)
Holnap, illetve már ma este két ismert jelenetet nézek és három újat, majd az utolsó két csoportnál már csak a két-két monológ lesz az újdonság. Igazán kíváncsi vagyok, hogy az ismert jelenetek új monológok között mennyire hatnak másként. Ez egy kísérleti előadás – megadatik az újranézőknek, hogy magukat is megfigyeljék.
Persze azoknak, akik kedvenc színészt/társulatot/előadást követnek, már régen világos, hogy nincs két egyforma előadás, és mi magunk is változunk napról napra – egyéb események és az előadás hatására is.
Már egyre jobban várom az estét.
Ps. Fotókat Toldi Flóra (az elsőt) és Horváth Judit készítette, a színház Fb-oldaláról származnak.
