Manapság a legtöbb pesti előadás már csak havonta egyszer megy, bár van, amelyik még ritkábban. Erre gondolva, pláne különleges ez az Anyegin-sorozat (ld. bevezető) Dohy Balázs rendezésében: nyolc előadás zsinórban (a három főpróbával és premierrel, sőt vasárnapi duplázással) - így könnyebb berögzítenie a színészeknek. A közönség (egyszerre csak 12/24 néző) érintésnyi távolságra van, még a gyomorkorgás is hallatszik és minden moccanás is visszahathat a szereplőkre.
A harmadik főpróba után – a premier kihagyásával – a második „igazi” előadásra mehettem vissza. Pont ezt nem szokták javasolni, a feszültség a bemutató után elvileg csökken, a színészek pedig az intenzív próbaidőszak után leengednek. Ez van a köztudatban, de jelen esetben nyomát sem éreztem a színészek fáradtságának, ugyanolyan magas fordulatszámon pörgött az előadás, mint korábban.
A rózsaszín után most már a világoskék útvonalat is melegen ajánlom – másodszor is beleszerettem az előadásba.
Részletesebben:
A világoskékek a pincében kezdenek Patkós Mártonnál, éppen ott, ahol a rózsaszínek (és a zöldek) lezárják útjukat.
Most már nem volt meglepetés a színész szerepfelfogása, sem a paródiába hajló stílusa, de akinek ez lesz az első nézése, azt ez a jelenet bedobja a mélyvízbe. Azonnal átjön ebből a túlmozgásos, erős gesztusokat használó figurából az is, hogy JÁTÉKot nézünk. A bevezető versszakok előadása közben a színész saját magát többször is megszakítja, közvetlen kapcsolatba lép több nézővel, sőt egy szerencsés még Lenszkij szerepébe is lép…
A színész gitározott most is, ahogy az általam már látott korábbi jelenetben is – az előadásban a zene lépten-nyomon megjelenik, nemcsak az elején és a végén – ez egy részben zenés előadás.
A birtokára visszavonult Anyeginnel találkozunk, aki már rég kiismerte és megunta az embereket, kivéve Lenszkijt, aki ártatlanságával és naivitásával nagyon más volt, mint amilyen emberekhez Péterváron szokva volt - őt megszerette, amennyire tőle telt, az unalomból együtt töltött idő során. (Hogyha nincs külső nyomás, Tatjánával is így lehetett volna?)
A színész robbanékony, rendkívül intenzíven van jelen, erősek a váltásai, a leállásai is meghökkentőek. Anyeginről ennyi életerőt talán nem is feltételeznénk, de lehet akár ilyen is, aki hirtelen elrugaszkodik, majd elunja az egészet.
Puskin szövegére is jellemző, hogy megszakítja az elbeszélését sokszor – a töredékesség is a romantika jellemzője, ez az előadás sok szempontból is visszaadja, két nézés után biztosra veszem, hogy mindben megvannak az erős váltások elsősorban a színészcseréknek köszönhetően. Ez a megoldás feltétlenül próbára teszi a nézői rugalmasságunkat, pillanatok alatt kell alkalmazkodnunk új leosztásokhoz – korábban hasonló élményt leginkább Zsótér Sándor vizsgáin (Sirály, Peer Gynt – hogy csak két számomra emlékezeteset dobjak be itt) tapasztaltam.
Nem, nem tudunk végigkísérni folyamatokat, változnak a partnerek – éppen úgy, ahogy az életben is egyre ritkább, amikor két ember valóban és mélyen összetartozik, egyre többet beszélnek arról, hogy normális, ha csak egy-egy életszakaszt töltünk el valakivel. Ez az Anyegin-sorozat erről is szól, ennek a vágyáról (Tatjána részéről) és lehetetlenségéről (Anyegin ezt biztosan tudja).
Miután többször is azt hihettük, hogy vége a jelenetnek, egyszer tényleg vége, és akkor a színész felkísér minket a Gazdasági Hivatalba, ahol már vár minket a piros csapat és Erdős Lili.
Ha valaki a kék/piros csoportba kerül, annak javasolnám, hogy a bejárattal szemben elhelyezett négy szék valamelyikét próbálja kiszemelni, én véletlenül ültem az egyikre (amelyet a pirosak üresen hagytak), és nagyszerű véletlennek bizonyult. Eddig ez volt az egyetlen helyszín, ahol tényleg nem volt mindegy a hely, mivel itt még a fürdőszoba is játszott.
A rendezői és/vagy színészi kreativitás a gazdasági hivatalban játszódó jelenetekben különösen dominált – a „post it”-eket is hasznosították, hogy érzékeljük, hogy ki kicsoda (bár túl sok verzió azért nincs). Nagyon izgalmas volt, ahogy Erdős Lili először Anyegin volt, míg Patkós Márton, akit mi kékek már nagyon erősen bevéstünk magunknak Anyeginként, Lenszkijjé vált, majd hirtelen fordulattal dadussá, mellette a színésznő pedig Tatjánává.
Míg Patkós Márton folyamatosan a paródia határvidékén jár az alakításával, Erdős Lili Tatjánáját nagyon komolyan kellett vennünk. Egészen neki való a szerep, és a később belépő Ficza István által mondottakra csak rábólinthatunk: ennél a fiatal lánynál szebbet és alkalmasabbat a családalapításra Anyegin biztosan nem talált volna.
A levélírás jelenete színházi szempontból egészen provokatív – helyenként hangjátékként hat, a bezárt fürdőből. Ez a jelenet egészen megdöbbentett, egy korábbi álmom elevenedett meg, amelyben a nézők kint ültek egy folyosón, az előadás pedig zárt ajtók mögött ment.
Könnyen elhihettük a levelet a lány belső monológjának, amelyben a megszeretett férfihoz szólt.
Ficza István és Erdős Lili kettőse a fürdőszobaajtóban számomra az este egyik fénypontja volt, várom, hogy ezt majd pirosként is újra megnézzem.
Erdős Lili minden kis rezdülésében, nyújtózkodásában benne van a vágyakozás az IGENre, az elfogadásra, „a lehet, hogy mégis elég jó vagyok neki” reménykedése. Ficza Istvánt nézve nem egy rideg és kegyetlen Anyegin néz vissza ránk, amilyenre esetleg évek múlva (némi torzítással) a lány visszaemlékezhet. Benne van ebben mind a szeretet, és a férfi pontos önismerete – tudja, hogy nem illenek össze. Szavaitól nem lehet megsértődni, már csak azért sem, mert nincs értelme haragudni valakire csak azért, mert nem vagyunk számára elég érdekesek, bár sérti hiúságunkat. Ezt csak tudomásul lehet venni és hátralépni. Ficza István Anyeginje ebben a jelenetben ezzel a kendőzetlen őszinteséggel szintén vonzóvá vált – várom, hogy a további csoportokkal mélyüljön a róla alkotott képem.
Ezt követően az elkeseredett Tatjána monológját hallottuk - ezt már a pirosak nélkül, akik Ficza Istvánnal addigra már távoztak. Ezen a ponton pedig még az ablakok nyitásával, csukásával is játszik a rendező: a Madách tér zaja beengedhető vagy teljesen kizárható – megtudjuk, hogy tökéletes ablakokat szereltek be a színház irodáiba. Ingyenes hangkulissza áll rendelkezésre így, technikus sem kell hozzá. Még az is hat, amikor hirtelen megszűnik az addig beszűrődő kutyaugatás. A világosítás is egyszerűen megoldott: van redőny, van mécses. Ki gondolná, hogy egy ennyire civil térben, mint egy iroda, igazi megrázó jeleneteket lehet játszani? (Sőt pláne azt, hogy érdemes is?)
Az előadás jeleneteinek kétharmad része játszódik valamiféle irodában (négy különbözőben, a szervezést is annak véve), és csak két ettől eltérő van (konyha, pince).
Ezt nézve, valóban látnunk kell, hogy kísérleti színház ez a javából, ugyanakkor azt is: ilyesmi helyszíneken töltjük életünk túlnyomó részét, íróasztal mellett, miközben a szereplőkéhez hasonló érzéseink vannak nekünk is.
Az ötödik, a kulcsfontosságú jelenet, amelyben Tatjána utasítja el Anyegint egy újabb helyszínen van, de a gazdasági hivatallal azonos emeleten. Az igazgatói iroda ad helyet Erdős Lili és Ujvári Bors párjelenetének, amelyet a kékek és a sárgák néznek együtt.
Ezen a ponton viszont már másként nézünk az Anyegin-Tatjána kapcsolatra, mint pár perccel korábban, hiszen a két színész azonos korú és viselkedésük alapján hajlamosak lennénk arra, hogy legalább elméletileg elképzelhetőnek tartsuk az együttélésüket. Miután ez az Anyegin csak éppen betoppan, nem ismertük meg korábban, nem győzött meg arról, hogy úgysem lehetnének boldogok – még jobban sajnálkozunk Tatjána korábbi házassága miatt.
Nagyon szörnyű már a gondolat is, hogy valakinek már ilyen fiatalon eldől az élete és nem lehet úgysem boldog, és reménykedünk, hogy ez a bebetonozottság azért csak változott az utóbbi kétszáz évben, és amúgy sem kell mindenáron elköteleződni egy életre. (Nem is divat már, de még így is minden második házasság válással végződik – ahogy a héten korábban látott Boldogan éltek c. előadásból megtudhattuk.)
Persze a szöveget ismerve tudjuk, hogy Anyegin valóban nem lenne boldog egy számára könnyen megszerezhető nővel, elunná őt is, ahogy a vidéki nyugalmat. Muszáj belenyugodnunk, hogy happy end az nem lesz.
Ezen a ponton, miután a 21 jelenet közel felét (tízet) és a minden úton közös zárójelenetet kétszer is megnéztem, csak nyilvánvalóvá vált, hogy három generációt kever, majd hoz össze az ötödik jelenetre a rendező, a húszas, harmincas és a 40+-os korosztályt – úgy tűnik mindegyik életkorban másként fájdalmas egy alkalmasnak tűnő emberrel nem összekapcsolódni.
Ennyit a kékekről, nemsokára sietek vissza az Örkény stúdiójába, az esti előadásra, amely ezen a vasárnapon a színészeknek már a második kör lesz. (Kevesen férnek be, nagyon jó az előadás, sok lesz az érdeklődő, így várhatóan később tipikus lesz a duplázás is, pláne hétvégén, amikor az irodák úgysem üzemelnének...)
PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak, Horváth Judit készítette őket
