A bevezetés után jöjjön az első kaland.
Először a rózsaszínt választottam, és ez jó kezdésnek bizonyult – ha nem így lett volna, akkor nem döntök az összes verzió megnézése mellett, így csak ajánlani tudom ezt az útvonalat.
(Mondanom sem kell, hogy aki nem akarja megtudni a megtekintés előtt a részleteket, az a képeket se tekerje végig, mert azok a rózsaszínek által látott négy színészről készültek. – Az élményt a bejegyzés elolvasása úgysem pótolja, ahogy a cselekmény wikipédiás összegzése sem az eredeti mű elolvasását.)
Tehát:
Van minimális átfedés azért a csoportok között, az első helyszínünkön a lilákkal, míg a másodikon a zöldekkel kerültünk össze, így aki minden verzióra elmegy, a páros jeleneteket kétszer fogja látni. (Tényleg számítok rá, hogy a színház törzsnézői rétege legalább 2-3-szor visszaül. Ha valaki a kék/piros, sárga/zöld, rózsaszín/lila csoportok közül egyet-egyet választ, akkor várhatóan ismétlés nélkül a jelenetek háromnegyedét látja – ez a leggazdaságosabb megoldás. A teljesség élmény illúziójához viszont kell a hat megtekintés, bár tudjuk, hogy sok múlik a közönségen is, minden előadás más.)
Meghatározó, hogy kivel találkozunk először. A rendező, Dohy Balázs nem spórolt az erőforrásokkal és mindenkinek meg kellett tanulni a verses regény első fejezeteit, így ezt minden csapat más-más színész előadásában hallhatja. (Az majd kiderül, hogy pontosan azonos-e a szöveg, majd a második csoport útvonalánál erre is kitérek – azt feltételezem, hogy nem teljesen.)
A rózsaszínek, mi tizenketten (a két kísérővel) az Örkény épületének második (esetleg harmadik?) emeletén kezdtünk, egy kisméretű irodában, ahol elsőként Für Anikóval találkoztunk.
Für Anikót, a most már húszéves Örkény Színház alapító tagját nem kell bemutatni e bejegyzés olvasóinak. (ld. adatlapja, ha mégis). Szavai nyomán képzeletünkben megelevenedik Anyegin élete-világa, sőt a szerző hozzá fűződő ellentmondásos viszonya is, amelyben keveredik a kritika, az irónia és a szeretet. Hol közel érzi magához, hol hangsúlyosan tartja a távolságot. Azt érezzük, hogy személyesen megszólít minket, pillantásával mindenkinek megköszöni, hogy hozzá jött.
A bevezető versszakokat hallgatva, minden néző hasznosíthatja a középiskolában tanultakat, ha nem hagyták ki épp az orosz romantikát, és volt idő a „felesleges emberrel” is foglalkozni (ez lenne Anyegin), aki kétszáz év alatt se tűnt el, nagyon sokféle módon és okból érzi magát rosszul a bőrében, sok mindenre lenne alkalmas, ha nem is mélyült el semmiben, de tájékozott, túlságosan is tisztában van azzal, hogy miként működik a világ – a nagyon erősen szabályozott cári rendszerben (tegyük azért hozzá). Semmiért nem kell megküzdenie, így ülhet akár tétlenül is, hiszen már mindent un, amire lehetősége nyílik. A vidékre költözés is csak rövid időre mozgatta meg, már nemigen tud lelkesedni, vagy vágyakozni bármire is. Manapság azt mondanánk rá, hogy kiégett. – Luxusélet, de minek?
Az, hogy kinek mely mondatok, vagy gesztusok mennek mélyebbre ebből a szövegből, nézőfüggő. Nem tudom, hogy megy-e olyan valaki az előadásra, aki tényleg akkor találkozik először a történet alapvonalaival, ha igen, nagyon érdekelne, hogy rá miként hat. A mai élettől sem egészen idegen, amit hallunk. (Miután a színháznak az IRAM az egyik vezető ágazata, átfutott az agyamon, hogy mennyire csodás beszélgetéseket, drámafoglalkozásokat lehet majd ehhez kapcsolni…- mérföldkő lehet egy diák életében, ha ezen az előadáson keresztül találkozna Anyeginnel először.)
A színésznő, ahogy egyébként az összes többi szereplő is civil sportruházatot visel a tervező, Izsák Lili jóvoltából, mintha csak próbán lenne, és egy-egy jelmeznek inkább beillő ruhadarab (kalap, bunda) elég ahhoz, hogy annak segítségével a mű saját korát is elképzeljük. (Aki hagyományos Anyegint szeretne korhű kosztümökkel, az nincs jó helyen – emiatt is célszerű a színlapot elolvasni, mert abból minden világossá válik.)
Für Anikó nemcsak narrátorként, de Anyeginként és Tatjánaként is megszólal, és újra megtapasztaljuk, hogy egy jó színész számára a korkülönbség nem probléma, ahogy az sem, ha esetleg az ellenkező nemű alakot kell átlelkesítenie. Őt nézve nem foglalkozunk azzal, hogy nem a húszas éveit taposó fiatalember vagy lány, beleéljük magunkat a történetbe így is. (Színkódtól függetlenül nagyon szívesen végignéztem volna egyben csak az ő jeleneteit.)
Aki szintén így érzett, annak javaslom, hogy látogasson el a Lóvasútra, a Lassan-ban is nézze meg őt - egy nagyon más jellegű karakterrel fog találkozni (az anyát személyesíti meg Márfi Márk darabjában) – nagy alakítás. (Két nagy szerep egy évadban – kivételesen jó mérleg lenne bármely színésznek 2025-ben.)
Márfi Márk ezen az estén el is jött megnézni partnerét, aki több szövegrészletnél is úgy beszélt hozzá, mintha Anyegint látná benne. Lehet, hogy ez a színész elhelyezkedésén is múlt – holnap más ül azon a széken… (Márfi Márkot azonnal el is képzeltem Anyeginként – jól állna neki a szerep).
Az első, ráhangoló monológ se túl hosszú nem volt, se túl rövid, és már érkezett is a következő színész ebbe a nagyon civil közegbe, ahol még inkább érezhettük a varázslatot: itt egészen a színész jelenlétén múlt, hogy képes-e így is elhitetni az átalakulást, amikor nincs illusztráció, nem segít se díszlet, se jelmez vagy kellék.
A csoportok két vagy három helyszínen járnak az este folyamán, nem ugyanakkor mozognak, és átjutás ideje sem egyforma. A színésznek így fel kell készülnie akár várakozásra is. Für Anikó ezt a feladatot is nagyszerűen megoldotta, még az is elég érdekes, ahogy vár. (Aki már látta az említett Lassan-t, tudja, hogy abban is van egy ilyen érzékeny rész az elején, akkor sem unatkozunk közben.)
A második és harmadik jelenet páros, a történet halad előre, csakis a főszereplőkre szorítkozva. Pont ahogy Puskin verses regényében: két szereplő kiemelten fontos (Anyegin és Tatjána), a többi kevésbé. Két színész látunk hosszan és kettőt éppen csak – utóbbiakból a többi csoport többet láthatott.
A mi irodánkba Für Anikó mellé Ujvári Bors toppant be a lila csoporttal Lenszkijként, de még bele se melegedtünk, jött egy újabb váltás: Patkós Márton. Ennek köszönhetően a színésznő pillanatok alatt átalakult: Anyeginből Tatjánává vált, ráadásul úgy beszélgettek, hogy egy néző közéjük szorult. Ezáltal még nyomatékosabbá vált a két szereplő közti fal, a kapcsolódás lehetetlensége, így ez a helyzet csak használt az előadásnak.
Az irodából Patkós Márton ragadott magával minket a stúdió alatti pincébe, aki derekánál megkötött overalljával a vidéki gazdálkodó Anyeginra emlékeztetett – arra a figurára, amely már rég kiábrándult mindenből és beleunt az életbe.
Magának a pincének is különleges hangulata van, még az ajtón ott az óvóhely felirat is, így óhatatlanul is elgondolkodunk, hogy egykor milyen drámai események történhettek itt. Ugyan tömegek nem férnének el, de szobaszínházi előadásokra inspiráló környezet – jelenleg láthatóan a színház egyik díszletraktára.
A nagyobb újdonság számomra mégis a színész átalakulása volt, akit csak filmben láttam az utóbbi öt évben (a Veszélyes a fagyi-ról ajánlót is írtam), színpadon nem. Már nem az a kis fiatalember, akire emlékeztem, most már nem marciznám. Eddig jellemzően Józsefként jutott eszembe, amely emblematikus alakítása volt, de ezt most ezzel az Anyeginnel felülírta.
Ebben a pincejelenetben, gitározgatva jól el tudtuk képzelni a mindenkitől visszavonult Anyegint. Játéka itt-ott merészen közelítette a paródiát, de nem lépett át egy határt, és mindvégig megvolt benne az a vonzerő is, amely Anyegin karakteréhez szervesen hozzátartozik. Csak olyan lehet Anyegin, akiről elhihető, hogy valaki az első találkozáskor rávetítse régen dédelgetett szerelmi álmait.
Aztán megjelenik Kókai Tünde is (a zöld csoporttal), a szavai nyomán a helyből kastély lesz.
Tatjána a szerző kedvence, őt szereti a legjobban, ez nem is kérdéses. A fiatal lányból érett asszony, a világban jól elboldoguló nagyvilági hölgy lett (már erre a jelenetre). Látjuk a visszavágást, amely nem lehet diadal – Tatjána mindenképp vesztes, bár érezzük, hogy Anyegin mégiscsak jól ítélte meg magát – ezzel az alkattal nemigen lehetne boldog úgysem, bármi is történne vele.
Kókai Tündét igazi Tatjánának éreztem, és láttam magam előtt egy hagyományos előadásban Patkós Márton oldalán – egy ilyen szabályosan végigmesélt Anyegin is érdekes lehetne. (Azt gyanítom, hogy a színész-bőség lehet a hatverziós változat mögött, a túl sok remek lehetőség.) Várom, hogy mindkettőjüket hosszabban láthassam – és nagyon örülök, hogy erre várhatóan egy-két napon belül sor is kerül.
Az előadás utolsó jelenete már közös, akár levezetésnek is tekinthető.
A pincéből felmentünk a lépcsőn, ismét a stúdióba, ahol a többi csoport és minden szereplő elvegyült. Mi váltunk a környezetté, bár nagyon nem tudtuk befolyásolni a szereplők sorsát, a szavukat se mindig értettük. Keveregtünk, akárcsak az életben, az események további alakulása kérdéses, nem követhető. Buli van, füstgép és techno – a romantika kora már leáldozott.
A színészek vonalba rendeződve meghajolnak, mi pedig hazamegyünk úgy, hogy legszívesebben már ülnénk is vissza.
Itthon pedig mit tehettem mást, elővettem n+1. alkalommal is a szöveget, amelyben viszontláthattam saját kiemeléseimet még abból az időből, amikor nagyon szerettem volna minél több diákot rávenni, hogy szeresse meg ezt a művet.
A beavatásra ennél az előadásnál semmi nem lehet alkalmasabb, nem vihet közelebb ahhoz, hogy feléledjenek a szereplők, meglássuk őket magunk körül. Sokat adhat mindenkinek a humor, a játékos forma – a bizonyság, hogy jelzészerű kellékekkel, nem párbeszédes szöveggel is lehet igazi színházat játszani, akár egy irodában vagy pincében. (Akár áthelyezhető is lehet, ha netán majd valami országos színházi találkozóra ezt választanák jövőre.)
Rózsaszínben láttam az előadást. És most már egy-két óra, megyek vissza egy másik Anyegin-sztorira…
PS.A fotók a színház FB-oldaláról származnak, Horváth Judit készítette őket
