Azonnal le kell a szögezni: ez nem Rostand Cyranója 1897-ből, bár éppúgy a XVII. század közepén élt francia költőről szóló verses dráma. Martin Crimp átdolgozása (2019-22), aki angol drámaíróként már többször alakított át francia műveket ahelyett, hogy egyszerűen lefordította volna őket. A darabban is említett Moliere Mizantrópjával is így tett, aki egyébként nemcsak kortársa volt az eredeti Cyranónak, hanem barátja is.
Nemcsak ezt a három idősíkot érzékeljük egyszerre, de a 2025-ös magyarországi színházi alkotók közérzetét is Pelsőczy Réka rendezésében.
Budaörs nincs messze, a színházzal szemben ott a buszmegálló, a parkolás pedig ingyenes.
A főpróbát is beszámítva a hatodik nyilvános előadáson jártam, ennek kapcsán írok néhány megjegyzést, bár a színház adatlapja minden információt megad, önmagában is elég ajánló a társulat ismerőinek. Jelenleg két májusi (15,18) és két júniusi (2,8) alkalom van még meghirdetve, utóbbiakra jelentősen több hellyel. Még nem esélytelen idén megnézni.
Az előadás egyik vonzereje Závada Péter fordítása, a slam poetry-re emlékeztet, a műfaj kedvelőit önmagában ez is csábíthatja. Friss ez a szöveg, nagyon szellemes, bár néha túlburjánzónak tűnik, ami viszont azért sem rossz, mert az eredeti is ilyen a maga módján, sőt Cyrano is barokk költő volt, így találó a párhuzam.
Az előadás másik lényeges eleme: Böröndi Bence, a címszereplő, aki minden szempontból remek választás a szerepre, mind mozgása (koreográfus: Bodor Johanna), mind beszéde meggyőző – elképzelhető vele ez a slam poetry-vel szórakozó figura. Eltalálta a feladat, Cyrano feltétlenül mérföldkő lesz színészi pályáján – sokat fogjuk vele kapcsolatban emlegetni.
Nem kap pótorrot, és ez a tény még a szövegben is hangsúlyosan benne van. (Nincs ennek a fiatalembernek a kinézetével semmi baj, sőt még kifejezetten vonzó jelenség is már azonnal első megjelenésekor.) Utóbbi kiemeli nemcsak azt, hogy színházat nézünk, de azt is, amit a nézők többsége egyébként is tud: nem az orr az akadály, hanem az alacsony önértékelés. (Ugyan benne van-e még az orr-monológ valamelyik ált.isk. tankönyvben? – az enyémben még benne volt, talán annak az alátámasztására, hogy milyen árnyaltan lehet valamit kifejezni.)
Ez lenne ennek a Cyranónak a leglényege: látunk egy briliáns fickót, aki jól mozog, remekül riposztozik, kedves és szórakoztató, mindenki elájul tőle, aki pár perccel később a tudomásunkra hozza, hogy nem elég jó ahhoz, hogy Roxane-nak udvarolhasson. Nagyon idegesítő, pedig sokan lehetünk a nézőtéren, akik már átéltük a „nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Ő foglalkozzon velem” érzést. Cyrano kivételesen jó verselő, de ettől még ugyanolyan rosszul ítéli meg magát és rosszul is dönt, ahogy mások is – emiatt tudunk vele jól azonosulni.
Jól szórakozunk, de nem árt, ha az előadás hatására mindenki elgondolkodik azon, hogy ki mindenki ültetett bele kétségeket saját magával kapcsolatban (szülő, tanár, szomszéd, esetleg a média?), és aki ezt megteszi, annak duplán meg fogja érni a két órát és a jegyárat. Jó lenne, ha sikerülne épp olyannak látni és képzelni magunkat, amilyenek ténylegesen vagyunk – Cyranónak is ezt kívánhatjuk csak. (Nagyon OFF, de eszembe jutott erről kedvenc kuflis mesém, 4 perc annak, aki idekattint.)
Az éppen jó önértékelés megteremtése persze sokkal munkásabb, mint oda-vissza utazni Budaörsre. Még előadás közben eszembe jutott Ember Márk két nappal korábbi önálló estje, amelyen megosztotta velünk kinézetével kapcsolatos problémáit, amelyek a nézőtérről szemlélve pont olyan irreálisnak tűntek, mint ebben a darabban Cyranóé. Ha ebből indulunk ki, feltehetően szinte mindenki elégedetlenül néz magára – ez is megnyugtathat minket, ebben a tekintetben sem vagyunk egyedül.
A konkrét előadáshoz – Cyrano partnereihez - visszatérve:
Fröhlich Kristóf az utóbbi években emlékezetesen jól játszott igazi szép nagy szerepeket (volt Kevin, Hamlet és Kasimir, hogy a három legkiemelkedőbbet említsem, de benne van a zseniális Az osztály vesztese c. előadásban is, amelyet nem lehet elégszer emlegetni). Ez ugyan nem címszerep, mégis közel olyan fontos – miatta is érdemes Budaörsre mennie azoknak is, akik netán nem jönnek lázba Cyrano de Bergerac, a kötekedő lovag történetétől modern verzióban sem.
Szikár és hétköznapi figurát csinál Christianból, aki egyébként láthatóan szintén ügyesen tud riposztozni, de nem ez a fő profilja. Úgy tűnik, hogy rendben van önmagával mindaddig, míg nem szembesül Roxane irreális elvárásával. (Viszonylag sok férfinak okozna problémát, hogy versben válaszolgassanak, így vele érzünk.) Neki biztosan árt a keverés a levelekkel, feltétlenül jobban járt volna, ha gyorsan eldől, hogy saját egyénisége megfelel-e a lánynak vagy sem. Sajnáljuk, hogy elfogadta az ajánlatot, de sokan így tennének a helyében, sőt így is tesznek, amikor ismerkedéskor próbálnak magukról egészen más képet mutatni, mint amilyenek valójában – a hamis kép hosszú távon nem tartható fenn.
Roxane is nyert volna azzal, ha hamar rájön, hogy valamifajta kompromisszumot kell kötnie, és nem hiszi azt még rövid időre sem, hogy az álompasi létezhet, amelyet összeszőttek neki.
Koós Boglárka nagyon gyönyörű, nagyon bölcsész - Juristovszky Sosa jelmeztervező nagyon jól érzékeli, hogy miként öltözik ma egy intellektuálisan is igényes egyetemista lány. (Bevallom, megérintett, hogy teljesen úgy, ahogy az én középső lányom, a legapróbb részletekig…)
Az előadásban mi talán mégis a két összeszövetkezett udvarlót helyezzük előtérbe. Eléri a rendező, hogy mindkettő szempontjait értsük, Christiant is erősen megkedveljük, de azért a papírforma szerint az alacsony önbecsülésű, és ezért lépten nyomon vagdalkozó Cyranónak drukkoljunk. Kicsit (majd később egyre jobban) idegesítő, hogy ennyire nem hisz a saját értékében. (És mi? Hogy állunk ezzel? Mi mennyire várjuk másoktól, hogy győzködjenek minket, hogy megfelelőek vagyunk?)
A főszereplőket történetük kibontásában még nyolcan támogatják (több szerepben is), köztük Bohoczki Sára, Sas Zoltán, Mertz Tibor és Illyés Róbert az, aki jobb pozícióba kerül, jól bánnak a verses szöveggel. Takács Zalánt ismét vendégként láthatjuk, ahogy Bot Ádámot is, észrevéteti magát Juhász Vince, sőt két egyetemi hallgató is helyzetbe kerül: Atlasz Barnabás és Németh Áron Valentin.
A Tihanyi Ildi által tervezett színpad benyúlik a nézőtérre, mintha egy kifutó része is lenne – a többi budaörsi előadásé nem ilyen. Ugyanakkor nekem erősebb a „már megint ugyanolyan egyszínű az egész” érzetem. Megnéztem az elmúlt évek tervezőit, változik a név, de mégis az egyformaságot érzem. Volt narancssárga, rózsaszín, fekete, kék előadás – mind-mind kevés bútorral, esetleg egy-egy nagyobb díszletelemre építve. Ez az, ami zavart – ez az egyszínűség és kiszámíthatóság már megint. Két-három órán keresztül nézzük a színpadot, emiatt üdítő lenne némi változatosság. Ellenpéldának eszembe jutnak az Ambrus Mária által tervezett díszletek – húsz éve lepnek meg, nincs két azonos jellegű, mind a darabból következik valami logika mentén.
De persze, ezen túl lehet lépni, és túl is lépünk – a színészek a legfontosabbak. Böröndi Bence és Fröhlich Kristóf mindenképp nyomot hagy bennünk és az egész felesleges bénázás a levelekkel. Biztosan magunkra ismerünk.
Ps. Az előadásra magammal vittem egy jellemzően csak operát és koncerteket látogató ismerősömet, akivel 18.20-kor véletlenül futottunk össze a Tabánban és kedve lett csatlakozni. („Majd szólhatnál, ha van valami jó színház! – Most megyek Budaörsre, gyere velem.” – ennyi volt a rábeszélés.) Cyranó megjelenésétől kezdve ráérzett ennek a számára szokatlan stílusú előadásnak az ízére és kifejezetten jó benyomásokkal távozott.
Ha mindenki, aki hisz a budaörsi társulatban, rábeszélne csak egy embert, és oda is vinné, megoldás lehetne a törzsközönség bővítésére. A jegytérképre nézve erre szüksége is lenne a színháznak. Aki egyszer már jó élménnyel távozott, visszamegy máskor is – az előadások minősége alapján ezt feltételezhetjük.
PS. A fotókat Borovi Dániel készítette a társulat számára.
