Már azonnal mondom, hogy nem tervezem én magam megválaszolni a címben feltett kérdést, amelyet a Hullámtörés rendezőjétől, Szenteczki Zitától idézek, mégpedig a színlap ajánlójából írt szövegből, amelyet különösen azoknak érdemes elolvasni, akik a színdarab forrását, Lars von Trier filmjét nem látták (elérhető a YouTube-on). (Mellőzni fogom a cselekmény ismertetését, előre jelzem.)
Az előadás kapcsán ez a „nem tudunk jól szeretni” gondolat foglalkoztatott engem is, sőt a 16 éves fiamat is, aki volt olyan szerencsés, hogy erre a főpróbára velem jöhetett. Nagyon megfogták a látottak, elgondolkodott a férfidominancia kérdésén is, amely az előadás kapcsán automatikusan felvetődik – az ő reakcióit látva könnyen lehet, hogy a gimnazistákat és a fiatal felnőtteket csoportosan is érdemes lesz erre vinni, és drámafoglalkozás keretében jól fel lehet majd dolgozni a látottakat.
Az előadás láthatóan nagyon eltérően hatott ránk, amelyet könnyű megmagyarázni, de akár pusztán a színházi tapasztalatunk különbözőségéből is eredhet. Még az Andrássy út túlfelére se értünk át, János már felvetett egy gondolatot: hogy járna az, aki dicsérné a látottakat egy olyan csoport előtt, akinek épp nem tetszett, és viszont? Tudják-e az emberek jól tolerálni, nem személyes sértésnek venni azt, ha valakinek más a véleménye egy közösen nézett előadásról? Meg mer-e szólalni az, aki másként gondolkodik?
Én nagyon remélem, hogy lassan már tartunk itt.
Engem ugyan nem győzött meg a „női Krisztus” koncepció, sőt Lázár Helga színpadképe sem ragadott meg, de ez voltaképp nem is érdekes – mindig örülök, hogyha egy előadás, amelybe sok munkát tettek bele, akkor is sikert arat, ha pont engem nem szólított meg. Most is sokkal fontosabbá vált számomra, hogy a fiamnak igazán tetszett, és ennek örültem.
Miután már a buszmegállóban kiderült, hogy a hozzám hasonló korú szomszédasszony is tudta szeretni, így azonnal már 2:1-re változott az állás a „nagyon jó” javára, így azt is eldöntöttem, hogy lennie kell ajánlónak. Azóta a színház oldalán csak pozitív kommentek jelentek meg, így lehet, hogy egy elenyésző kisebbség tagja vagyok, viszont még így is feltétlenül ajánlom a megtekintést. Ez a társulat feltétlenül megérdemli, hogy mindenki megnézés után maga döntse el, hogy milyennek találja, ne engedje el semmiképp csak azért, mert valaki mást nem győzött meg – akár sokan vannak a kétkedők, akár kevesen. Olyan előadás úgysincs, amelyik mindenkinek tetszik.
A színészek játékán (a mellékszereplőkén is!) most is éreztem, hogy mindent beleadnak, a picike színpadról csak úgy áradt az energia felénk. Ez hatványozottan igaz Sodró Elizára, aki valóban képesnek tűnik mindenre, a színházat is át tudná tolni a Nagymező utca másik oldalára, ha arra lenne szükség. Elszántsága és hitét látva egy ideig azt is érezzük, hogy minden esetben érvényesíteni tudja majd akaratát, de ez mégsem lesz így. (A szenvedéstörténetre utaló feliratok a díszleten azért sejtetik a baljós véget az első pillanattól kezdve.) – Aki szerette ezt az alakítását, az feltétlenül nézze meg a 6Színben a Kizárólag az utókor számára c. estjét is, kihagyhatatlan.
Miután öt napja gondolkodom az előadáson (nem hagyja nyugton a nézőt), egyre kevésbé látom szerencsétlen áldozatnak – egyre kevésbé érzem a Krisztus párhuzamot találónak, hiszen utóbbi nem a saját vágyait helyezte előtérbe, szenvedni pedig rengetegen szenvedtek másoknak vagy/és saját maguknak köszönhetően is.
Ebben a történetben egyetlen olyan embert láthattunk, aki végig egy másikat helyezett maga elé, és az a Berényi Nóra Blanka által játszott sógornő. Benne van empátia, könyörület, ő az, aki évek óta némán szenved egy rideg közegben és megtesz mindent, hogy Besst megvédje – magától is. Ha már a címbe is beemelt „jól szeretésről” beszélünk – ő valósítja ezt meg leginkább, nem feltűnően, alázatosan. Mindketten nagyon szerettük ezt az alakítást, ez volt mondhatni a közös pontja János és az én véleményemnek.
Hasonló emberséget fedezhettünk fel a tiszteletes alakjában, amelyet Schneider Zoltán játszott el szintén nagyon szerethetően, bár meggyőződésem, hogy a legutolsó gesztusa már nem ebből az alakból fakadt, hanem a szerző döntéséből. Ez az a pap, aki a kabátját ráteríti a szenvedőre.
Ami pedig Jant illeti, a férjet: Pál András egészen átlagos, életvidám embert mutat meg, aki feltehetően nagyon jól meglett volna a kettős életével – pár hét az olajfúró tornyon, aztán néhány hét pihenés otthon. Baleset nélkül egészen más konfliktusok vártak volna erre a párra, nagyjából ugyanazok, mint azokra, ahol az egyik fél a munkájával vagy valamely tevékenységgel nagyon el van foglalva, míg párja csak azt várja tőle, hogy ráérjen. Kinek van ilyenkor igaza? Van-e középút? – Engem ezek a kérdések inkább foglalkoztatnának, és tényleg jobban tetszett volna, ha maga a darab más irányt vesz. (De ez nem Hajmeresztő, amikor szavazni lehet, hogy mi legyen a megoldás… - azt kell nézni, ami műsoron van.) Jánosnak erről a párkapcsolatról – 16 évesen – az jutott eszébe: mennyire rosszul kommunikálunk, a kapcsolódás közben megsértjük a másik ember saját világát.
Ez egy tizenegyszereplős előadás, amelyik mégis csak egy ember sorsára koncentrál. Csak a Sodró Eliza által játszott karakterhez való viszonya lesz érdekes az eddig nem említett többieknek, akiket Kováts Adél, Horváth Lajos Ottó, Gazsó György, Major Erik, Fehér László, Kozma Veronika kelt életre. (Jobban szeretem a Csehov-féle leosztást, amikor a legkisebb mellékszereplő saját nézőpontja is tényezővé válik, nem egy sztárra épül az egész este, akit a csapat kiszolgál - talán ez is volt az előadás kapcsán az egyik fő problémám.)
Lábjegyzetben velük kapcsolatban: Major Erik kapcsán nem maradhat ki a költői kérdés: ugye láttátok az Angyalok Amerikában-t, lassan itt az évad vége. Fehér Lászlót pedig jó lenne a társulat tagjának tudni – kevesen tudnak ennyire intenzíven jelen lenni még az apró villanásokban is. (Nemcsak egy energiabomba színészt látunk a színpadon....)
Ne maradjon említés nélkül az énekes sem: Varga-Szathmáry Judit, akit már a színház korábbi korszakában is hallhattunk itt, sokan emlékezni fognak rá. Váltópartnere pedig az a Nagy Bernadett, aki az utóbbi időben már egyre több koncerten észreveteti magát szólistaként (ld. Idomeneo) főszerepben is.
Ezzel zárom a hatvanadik ajánlómat a Radnóti Színházról (12 év alatt ez vállalható szám). Ezeket a színészeket mindig és bármiben nézném, nagyon szeretem ezt a társulatot, az persze más lapra tartozik, hogy elég jól-e.
Ps. Dömölky Dániel nagyszerű fotóit használtam a színház FB-oldaláról - ezeknél jobb ajánló nem is kell.
