A csendestárs után két nappal, szombat délután visszatértem a Tháliába.
Bernard Slade 1979-ben írta a Romantikus komédiá-t, amelynek a magyarországi bemutatója (1986-tól) emlékezetes sikert aratott a Madách Kamarában Sztankay Istvánnal és Schütz Ilával. Minden héten elolvastam a szereposztást a Pesti Műsorban és szerettem volna megnézni - sosem történt meg. A Madách prózai korszakának nagy dobásai közé tartozott, mint a Mégis, kinek az élete?
Számomra érdekes egybeesés, hogy a múlt héten négy napon belül hirtelen két olyan színdarabot is először láttam, amelyekre valóban éveken át készültem (és nem jutottam el) még gimnazistaként. A Mégis, kinek az élete? jelenleg Tatabányán látható, és ugyanúgy nagyon kevésszer tűzték ki a Madách Színház után, ahogy a Romantikus komédiá-t.
Ha konkrétabbak vagyunk: ezt mindössze a Tháliában vették elő 2010-ben Bálint András rendezésében, amelynek férfi főszereplője, Szervét Tibor most rendezőként jegyzi ezt a 2024 decemberi bemutatót.
A romantikus komédia műfaja már eleve nagyon széles nézői rétegeknek vonzó, szeretjük „a két idegen összetalálkozik, vonzódik egymáshoz, majd az előadás végére legyőzik az akadályokat, és kilátásba helyeződik, hogy ezek után már véglegesen és boldogan együtt maradnak” -sémát. Mi is valami ilyet szeretnénk magunknak. Egy ilyen történet részben kikapcsol a saját életünkből, de mellékesen a nézők akár saját párkapcsolatuk romantikus kezdeteire is visszatekinthetnek, megtalálhatják a színdarab és a valóság közti párhuzamokat is.
Csak a reménytelen szerelem érdekes/igazi – mondják. Azt is, hogy minden szerelem két év alatt elhal, majd átalakul. Jelen esetben a közkeletű vélekedésekkel szembemegy a szerző, az előadásban 14 éven át követjük Jason és Phoebe kapcsolatát, akik ugyan érezhetően első látásra beleszerettek egymásba, de közösen töltött idejüket jobb és rosszabb színdarabok közös megírására fordítják.
A kapcsolat hullámzását nézzük, nagyon sok jelenetben. Ez elsősorban az első részre igaz, amely két felvonás összevonásának érződik. Az ideálisnál talán többször tűnt úgy, hogy most itt vége és jöhetne a szünet. A második felvonás jelentősen rövidebb, az már csak végjáték szinte, így összességében javul az összbenyomás, amit kialakítottunk. (Addigra eltűnik Jason nagyon mesterkélt barkója is, amelyről még a nyolcadik sorban is látszik, hogy mesterséges képződmény, ragasztott. Nemrég a Kék róka kapcsán merengtem el, hogy mennyit számít egy előadásban a paróka, illetve az ál-bajusz...)
Tizennégy év nem kevés, az idő múlását jelezni érdemes, de ezt jóval szerencsésebbnek éreztem volna mindössze néhány másodpercnyi szünetekkel (és egy felirattal), mint az álarcos díszítőkkel, bár ezen a problémán akár túl is lehet lépni. (Ha már szóba került a Madách: az utóbbi hetekben két előadást láthattam ott, mindkettőben zökkenőmentes jelenetváltásokat.)
A darab nem pusztán egy szerelmi történet, a szerző kiaknázza saját háttértudását a darabírásról, és nagyon jól érvényesülnek azok a megjegyzések, amelyben elemzi azt a darabot, amelyen éppen dolgoznak, és azzal együtt saját történetük aktuális fázisát is. (Akár Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. vígjátéka is eszünkbe juthat ennek kapcsán, amely hasonlóan működik.)
Az előadás hosszútávú sikere mégis azon múlik, hogy a nézők többsége mennyire érzékeli vonzó párosnak a Zayzon Zsolt – Sóvári-Fehér Anna kettőst, mennyire fogja őket ismerősei figyelmébe ajánlani. A Sztankay István -Schütz Ila páros a hetvenes-nyolcvanas években nagyon sok darabban, sokszáz estén játszott szerelmeseket és házasokat, náluk megvolt a kémia és az összeszokottság is – jelen esetben ugyanezt a magától értetődő összetartozást nem várhatjuk a két színésztől, akik talán csak második évada dolgoznak együtt a Tháliában, és csak most játszanak először szerelmes párt, de a szereplők kapcsolatába így is beleláthatjuk. Az esélye megvan, ahogy a történetben is... Ez a kitűzés sem biztonsági játék, ahogy A csendestárs sem az.
A két színész az én érdeklődésemet felkeltette, a papírforma szerint drukkolni kezdtem nekik. (Milyen kár, hogy Zayzon Zsolt nem jött korábban Pestre játszani, mi mindenről maradtunk le - ez volt az egyik vele kapcsolatos gondolatom. Aki kíváncsi lett rá az előadás hatására, annak melegen javaslom az Egy a ráadás c. bohózat megtekintését, amely nekem tavaly várakozáson felül tetszett.)
Sóvári-Fehér Annát ennyire jelentős szerepben korábban még nem láttam, érdekelt, hogy milyen tud még lenni, így örömmel tértem vissza két nappal később, hogy az Életem hétvégéjé-nek női főszerepében is viszontlássam.
De nem csak ők vannak jelen, hanem négy fontos mellékszereplője is a történetüknek: Udvarias Anna (menedzser), Gubás Gabi (feleség), Tóth Eszter (szerető), és Phoebe férje, akit Mózes András különösen erőteljesre formál. Neki köszönhetően egy másik érvényes befejeződés létjogosultsága is eszembe jutott, bár ez tényleg nem szép tőlem.
A darab módot ad arra, hogy párkapcsolati és életvezetési kérdéseken egyaránt eltöprengjünk. Az élet rövid – azokkal töltjük, akiknek helyet adtunk benne, ezt nem árt tudni. Ez a Romantikus komédia arra figyelmeztet minket, hogy döntsünk időben és lehetőleg 14 éven keresztül ne járjunk vakvágányokon, ne szalasszuk el a megfelelő pillanatokat.
PS. A fotók a színház honlapjáról származnak, ahol több is megnézhető.
