Mozart még salzburgi korszakában írta az Idomeneó-t, felkérésre, olasz librettistájával sokat vitatkozva. Túl hosszúnak találta a szöveget, bár Varesco az eredetileg francia nyelvű ötfelvonásost háromra húzta az 1781-es müncheni bemutatóra, amelyet mi szombat este (némileg rövidített változatban) két részben láthattunk.
A történet legszörnyűbb pillanataiban is harmonikus Mozart zene annyira nem áll távol a korabeli oratóriumoktól, a Purcell Kórus repertoárjába jól belefér, kilenc év és két hét szünet után került ismét a műsorukra.
Rövid vélemény: nekem várakozáson felül tetszett, emiatt írok róla ennél részletesebb nyomhagyó bejegyzést.
Az „Idomeneo, Kréta királya, avagy Ilia és Idamante” teljes címet viselő Mozart opera soha nem lett olyan mértékben népszerű és közismert, mint a szerző későbbi munkái, amelyek sokkal mozgalmasabbak, és nem szoprán, mezzoszoprán és tenor áriák váltakozására épülnek. Összevetve a Figaróval és a Don Giovannival, markáns a különbség nemcsak azért, mert utóbbiak egy mitológiai történet helyett a való élethez jobban közelítő témát dolgoznak fel, de azokban mezei nézők számára is üdítő a zenei anyag sokszínűsége, a bariton és basszus hang dominanciája miatt a sokkal kevesebb magas hangra írt ária is jobban élvezhetővé válik. A változatosság tényleg gyönyörködtet.
A darab miatt nem meglepő, hogy nem telt meg a koncertszerű előadásra a Müpa nagy hangversenyterme, de oka lehet a túlkínálat is: a potenciális érdeklődők közül többen már vehettek jegyet az Opera júniusi Idomeneo-sorozatára - a főpróbát is számítva HÉT előadást tűztek ki! Mivel az operaházi jegyek több, mint fele még mindig eladatlan, aki most ezen az estén kedvet kapott ehhez az operához, az hamarosan összevetheti az élményt egy megrendezett verzióval. (Saját ajánlóm a 2023-as premier-sorozatról itt, a darabbal kapcsolatos abban már részletezett gondolataimat nem ismétlem meg, ez a koncert a legtöbbet csak megerősítette.)
A Purcell Kórus számos tagja már biztosan énekelte ezt az operát, hiszen 2016. április 10-én Vashegyi György (ugyancsak a Müpában) elvezényelte már a darabot a saját együtteseivel, amelyet közvetítettek rádióban is. Emlékszem a napra, mert az akkor még meglévő Primavera fesztivál hosszas tipródásra kényszerített, és végül az Idomeneo helyett a pécsiek vendégjátékát, Faragó Béla operáját választottuk.
Ugyan ezúttal a szólisták többsége, sőt a zenekar is más volt – az Orfeo helyett a Szent István Filharmonikusok -, mégis úgy éreztem, hogy ezzel a megtekintéssel a kilenc évvel korábbi hiányt pótoltam, valami a helyére került.
Az Idomeneo cselekménye meglehetősen statikus, az idő döntő hányadában a szereplők saját lelki állapotukról és az őket nyomasztó fájdalmas érzések vallanak. A humor teljesen hiányzik, és alig vannak benne mély hangok - leszámítva azt a másfél perces "deus ex machinát" az előadás vége előtt negyedórával, Cser Krisztián varázshangja jóvoltából. A helyzet rendeződik, a katasztrófák által sújtott Kréta és a királyi család is megnyugodhat. A bosszúszomjáról közismert tengeristen ezúttal beérte néhány elsüllyedt hajóval, tűzvésszel és hasonlókkal, de végül eltekintett attól, hogy a címszereplő Idomeneo megölje saját (szintén címszereplő) fiát, Idamantét.
A kórus hat megszólalása felélénkítette az előadást, mind jókor törte meg az áriák sorát, de örültem volna, ha sokkal több ilyen betét lett volna.
Néhányan - Ballabás Alíz, Borka Ákos, Cserményi Zsombor, Dékán Jenő, Dömötör Emőke, Komlóssyné Danku Eszter és Pintér Ágnes - kisebb szólószerepben is feltűntek, többségük koncertek kapcsán már külön is szóba került ezen a blogon. (Az orfeo.hu oldalon minden eseménynél elérhető az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus keretében fellépő minden szereplő.)
Aki koncertszerűen előadott operát még nem látott, akár azt is hiheti, hogy nincs játék és nincs jelmez, pedig ez nem egészen igaz. Minden apró dolog felerősödik, jelentősége lesz kisebb gesztusoknak, akár csak egyetlen összenézésnek is. (A Kékszakállú 70+ megtekintése számomra sokszorosan bizonyította, hogy a lelkiállapotot, érzéseket előtérbe helyező statikus operáknál nagyon szerencsés megoldás az ilyen minimalista bemutató – legalább rendezői pótcselekvéseket nem kell elviselnünk.)
Nagy jelentősége van annak, ha valaki nem kottából énekel, pontosabban: ott van a kotta, amelynek a lendületes lapozása érezhetően már a karakteré, de az illető énekes mégis minket néz, nekünk panaszolja el fájdalmait.
Ezen az estén két olyan szólistát is kaptunk, aki a kottát inkább kellékként kezelte. Az egyik, az Elettrát éneklő Szutrély Katalin, aki mindig így lép fel, kívülről megtanulja egész szerepét. Előre sejtettem, hogy ezt a sértett, féltékeny, sokat szenvedett királylányt is ugyanolyan méltósággal fogja énekelni, mint a korábbi királynőit. Ez az ő szerepköre, és a kottaállvány szinte szónoki pulttá változott a harmadik felvonásban, amikor utolsó áriájából áradó fájdalom és szenvedély annyira lehengerelte a közönséget, hogy az spontán tapsba tört ki. (Ugyan a darab happy enddel végződik, de mégis opera seria, minden szereplő sorsa nem rendeződhet megnyugtatóan – ennyiben a való élethez mégis hasonló.)
Nála több jelenlét és dramaturgiailag még fontosabb szerep jut Idomeneo fiának, akibe Elettra reménytelenül szerelmes. Idamante van a legbonyolultabb helyzetben, hiszen szerelmes belé Ilia trójai hercegnő is, jelenleg rabnő státuszban, akit legalább viszontszeret. Ez a szerelem, amely már a szereplő első megjelenésekor is látható boldogsággal tölti el, így is támadható - szerethet-e egy görög egy trójait? Vagy fordítva: beházasodnánk egy olyan családba, amely részben felelős a mi családunk pusztulásáért? - Nem véletlenül emelte be Mozart a címbe a pár nevét, bár magyar fordításban leginkább csak a rövid Idomeneót használjuk. Ugyan ez a háromszög is elég lehetne egy operához (ld. Aida hasonló felállását), de a jelenlegi nehezítés: Kréta királya, Idomeneo emberáldozatot ígért Neptunusnak. Ugyan ez önmagában is vállalhatatlan lenne, de ráadásul épp a szerelmi kétségek és apja hamis halálhíre által meggyötört Idamantét kellene a frissen megmenekült apának feláldoznia.
Nagy Bernadett ebben a kiemelten fontos szerepben nagyot alakít, nem tehetünk mást, elkezdünk aggódni érte és drukkolunk neki. Nagyon szerethető királyfi, és még az sem zavaró, hogy amúgy nő, aki fiú szerepet énekel. Kevesen képesek elfelejtetni a saját nemüket, bár ez egyébként nem lehetetlen, mert ha az lenne, olyan sok nadrágszerepet nem írtak volna az operaszerzők.
Nagyon ügyes megoldás már az is, ahogy a fekete kosztümkabát lekerül róla, ahogy helyzete nehezedik, majd a feláldozásához egy másik fehér inget húz. Nem, erre nem mondhatnánk, hogy jelmez, de ennyi változtatás is kifejező. Ahogy a számára is felesleges kottát lapozza, még az is határozottan erősíti férfiasságát. Semmi kétségünk sincs, hogy két jelenet között kiment, és megölt egy szörnyet.
A magabiztos szövegtudás is segíti, de arcmimikája is kifejező – egy éppen felnőtté váló fiatal férfi formálódása játszódik le előttünk. A szereplőről maga Mozart is eszünkbe juthat, aki a bemutató idején 25 éves, még erősen apai befolyás alatt áll, és csak néhány évvel később fog ő is megküzdeni azért, hogy azt vehesse el, akit ő választott. A darab módot adott a szerzőnek, hogy a saját apjához fűződő ellentmondásos kapcsolatáról beszéljen, és ezen a koncertszerű előadáson az apa-fiú viszony kellően erős hangsúlyt is kap.
Ella Smith a 2023-as Esterháza Fesztiválon került a látókörömben, ugyancsak egy koncertszerű előadásban robbant be a régizenekedvelők látóterébe, és nemcsak kellemes szoprán hangját, de komikai tehetségét is élvezhettük. Ilia szerepében utóbbit nem kamatoztathatja, de meggyőző erővel énekli a fogoly királylányt, aki képes beleszeretni a fogvatartójába, és túltenni magát a családja elvesztése miatt érzett gyászon. A „principessa amabile” (szerethető hercegkisasszony) tényleg annak bizonyul, ráadásul egy párnak érezzük Idamantéval már első kettősüknél is, hamarabb összeboronáljuk őket, mint ahogy összetartozásuk számukra bizonyossággá válik. Működik köztük a kémia.
Mint ahogy az előadás elején ki is hirdették, az előadás megtartását veszélyeztette Komáromi Márton megbetegedése, aki a címszerepet énekelte volna. A helyére állt be nagyszerű formában az a Megyesi Zoltán, aki 2016-ban még csak a főpap szerepét kapta az előadásban. (Ezt a posztot most Bocskai István töltötte be.) Megyesi Zoltán idén eredetileg a király segítője, Arbace lett volna, akit végül Gál József személyesített meg, ő pedig két nap felkészüléssel debütált Idomeneóként.
Mint kiderült, a királyi hírnök-tanácsadó sem rossz szerep, Gál Józsefnek az egyik jelenetben ráadásul „igazira” sikerült a megérkezése, koncerteken szokatlan módon befutott a színre, tényleg elhitetve velünk, hogy a királlyal a lehető leggyorsabban akarja az információt közölni.
Ami pedig a címszereplő játékát illeti: nem egy beugró énekest, hanem Idomeneót, Kréta királyát láttuk, aki igazi válsághelyzetben van: menteni szeretné a fiát is és az országot is. Lelkiismeretes, a beígért áldozatot meg kellene hoznia – döntésképtelenné válik. Végig megtartja méltóságát, de a hatalom átadása számára megkönnyebbülés. Igaz ember, vele érzünk, és talán mindenki át is gondolja, hogy hasonló helyzetben mit tenne.
Mindenki rávágná, hogy „nem, a fiamat semmilyen esetben nem ölném meg, nincs az a Neptun, aki erre rávenne”. Pont ezt mondtam én is. Azért, ha a gondolatmenetet folytatjuk, a gyerek feláldozását már átvitten értelmezve, annyira nyugodtak már kevesen lehetnének. Másik élettárs, de akár csak munka, vagy valamilyen hobbi/szenvedély miatt gyakran szorul háttérbe az elvileg legfontosabbnak minősített gyerek. Biztos, hogy nem áldozzuk fel úgy, hogy nem is vesszük észre?
MELLÉKES és személyes MEGJEGYZÉS
Az Idomeneo már az a kategória lehet, amelynek van annyi hiányossága (a későbbi Da Ponte -operákhoz viszonyítva feltétlenül), hogy alkalmas alapanyaga lehet „rendezői színháznak” - kevesebb összehasonlítási alappal, nézőként jobban tűrjük az extrém ötleteket, amelyek megtörhetik a statikusságát. (Amíg éppen áll a cselekmény, és már négyszer is meghallgattuk az adott szereplő vívódásának részleteit, legalább elgondolkodhatunk egy-egy ötlet létjogosultságán is.) Persze vannak olyan operák, amelyek nem szorulnának rá nagyszabású rendezői beavatkozásra, mégis „megműtik őket”, sőt gyakran a zörejek, pótcselekvések, a szereplők elhelyezése vagy a velük végeztetett mozgás a zene rovására is megy, így személy szerint igazán nagyon örültem, hogy ezen az estén mindez elkerült a koncertszerű interpretációnak köszönhetően.
Ebben az évadban öt cikket írhattam volna más-más opera kapcsán a „rendezés nehezíti az énekesek helyzetét, de X, Z és Y így is hatni tudott” témára (ezeket a túlélőnek is tekinthető legkirályabb szólistákat majd az évadértékelésben nevesítem, és egy "RESPECT" bekezdést azért szentelni fogok nekik, mert megérdemlik), de mivel nem kritikai blogot írok, hanem az a fókuszom, hogy miért érdemes valamit megnézni, és egy ilyen kis operai ajánló megírása alsó hangon 8-10 óra az életemből, ezt a munkát idén tudatosan megspóroltam. Egyszerűbb felejteni, és tudomásul venni, hogy nem én vagyok a célközönsége ezeknek az előadásoknak, amelyekben viszont így is rengeteg munka fekszik. A jegyárak eleve már olyan magasak, hogy muszáj a közönség számára szerethető rendezésekben tálalni az operákat, a piac diktál - a jövő évi repertoáron már látszik a hatás. Lehet egy előadás ilyen vagy olyan, tetszik vagy sem, nem váltok profilt, nem kezdek lebeszélők írásába, bár azokat feltehetően sokkal többen olvasnák el. A korábbi 635 operás cikkem (minimális) felhasználtsága arra késztet, hogy csak akkor írjak zenés előadásról, ha az rákényszerít, mert annyira inspirál. Ahogy például most.
Minden szereplőnek és közreműködőnek, beleértve természetesen a nem emlegetett zenekari tagokat, köszönöm ezt a szép estét!
PS. A fotókat Mándi Emese készítette a keszthelyi koncerten a Szent István Filharmonikusok részére (a FB-oldalukon több is megtalálható)
