Két óra 15 perc kellemes szórakozást kap az, aki a Kozák András Stúdióba elmegy Kék róka nézőbe.
Köztudott, hogy Herczeg Ferenc legnagyobb színpadi sikere a Kék róka volt, ettől függetlenül kevesen gondolnák, hogy 1917-ben írta, hiszen a darabból a háború hangulata teljességgel hiányzik, még csak egy félmondatban sem merül fel. A boldog békeidőkbe visz vissza, egy professzor hűvösvölgyi villájába, ahol egy idő után a madárcsicsergés is unalmassá válik, és kalandszámba mehet egy-egy bevásárló körút, avagy vadászat a kék rókára…
Ez a közeg és nyugalom már száz éve se volt meg, de azért kitartóan vágyakozhatunk rá, egy olyan világra, amikor valaki zavartalanul elmerülhet Magyarország édesvízi hidráinak tanulmányozásában, nem tereli el sem a nagypolitika, sem gazdasági válság. Ez elérhetetlenül messze van, és Cecile sem aggatna a nyakába semmilyen rókát, hiszen a környezetvédők tiltakozásának köszönhetően az állati szőrmék hordása azóta már kiment a divatból. A történet így nem tűnik korszerűnek, viszont nem is avult egészen el: a szerelem nem ment ki a divatból, jók a szerepek is, így érdemes volt műsorra tűzni.
Ahhoz képest, hogy milyen jó szerepek vannak ebben a darabban, több, mint száz év alatt mindössze 15 rendezésről találunk adatot, és ezekből én is csak kettőt láttam, bár szeretem ezt a romantikus komédiát. Ennek talán az a legfőbb oka, hogy 1999 novemberében a Madách Színház stúdiójában túlságosan is jó lett az első élményem. Für Anikó megteremtette a papírforma szerinti varázsos Cecile-t, aki után már nehéz elképzelni mást, és ráadásul Bíró Kriszta Lencsiként hasonló tökéletességgel hozta a helyére pályázó másik nőt. A 2012-es játékszíni előadás később nem homályosította el az első találkozás emlékét, már csak azért sem, mert különösen elégedett voltam a Madách előadásának minimalista, mégis kifejező látványvilágával is, amely akkor még számomra újításnak is érződött.
Nemcsak erre, de az összes Molnár Ferenc vígjátékra, illetve az 1945 előtti ún. társalgási színművekre is igaz, hogy minden modernizálást ledobnak magukról, muszáj őket „stílusban tartani”, egy oda nem illő kellék is kellemetlenül hat. Nem lehet velük nagyot villantani, mert az „észrevehetetlen rendezések” hatnak igazán. Amikor valaki egy ilyen darabot markánsan átalakít, úgy jár el, mint amikor egy sebész egy egészséges embert műt meg – csak rontani tud a helyzetén. Néha persze még ezt is túl lehet élni, ahogy a legjobb darabok akármilyen rendezői beavatkozás után is nézhetőek maradnak.
Jelen esetben nem volt veszélyben a darab, Bagó Bertalan tíz éve a szegedi Kisszínházban is rendezett már Kék rókát, most is hagyta érvényre jutni a jól kiválasztott színészeket, akiknek csupa hálás és még hálásabb szerep jutott.
Egy bökkenő azért van: feltételezésem szerint a költségvetés szorítása hathatott ki Vereckei Rita látványterveire. A színpadképre nézve az 1999-es (szintén) stúdióelőadás megoldását sírtam vissza.
A Madáchban sem lehetett igazán jelentős forrás a kisszínpadra szorult prózai előadásokhoz, így épített díszlet helyett pár korabeli bútort használtak, mi nézők pedig körbevettük a játszókat – a közelség kárpótolt minket, mi pedig egy igazi szalonba képzelhettük magunkat.
Jelen esetben az előadás végéig sem békültem meg a linóleummal, amely persze egy nagyszínpadon játszódó történetnél tökéletes megoldás lehetett volna. A stúdióban túl közel vagyunk a színpadhoz, így ez a linóleum illúziógyilkos volt, ahogy a bajuszokról és a parókákról is látszott, hogy ragasztottak, ugyancsak művivé tették a látványt, akárcsak a háttérkép.
A színészek ruháit már jobban eltalálták, egyedül Lencsi, illetve akkor már Lóna – Varga Lili – utolsó öltözéke volt az (ld. fent), amelyet soknak éreztem: ez már karikatúrát csinált a szegény lányból, aki a biztonságos feleség posztját elhagyó Cecile helyére lépett. Nehéz volt elképzelni, hogy ugyanaz a személy készítette az első felvonásban a gyönyörű és ízléses rajzot, amelyet a zöld mappa rejt (ld. lenti kép), mint aki ezt a göncöt magára húzta az előadás második részében.
A darabban pedig nagyon fontos épp ez a folyamat, miként alakulnak át Pál, a professzor mellett a szegény és szép fiatal lányok egészen egyformán – neki talán mindegy is, hogy ki tölti be mellette a feleség szerepét, hiszen úgyis csak a kutatása érdekli. Felcserélhetőek vagyunk, helyzetek vannak, folyamatok és szerepek – ez jutott eszembe nézés közben, bár ehhez lehet, hogy annak is köze volt, hogy a múlt héten éppen Háy János Boldog boldogtalan c. könyvét olvastam, és ez minden színházi élményembe is beleszűrődött.
Pál szerepe nagyszerűen illett Kricsár Kamillra, ahogy ezt előre is sejteni lehetett. Ugyan a darab középpontjában Cecile van, mégis érdekessé és szerethetővé vált ez a könnyen befolyásolható férfi, aki talán azért menekült a hidráihoz, mert a nőkkel szemben kevéssé tudta a saját érdekeit érvényesíteni. Játékát egészen természetesnek éreztem – ebben a közegben is otthonosan mozgott.
Míg Pál „papucs-férj alapanyag”, a másik két férfi tipikus házibarát és agglegény – lehet, hogy a nőktől ők még jobban félnek. Andrássy Máté Sándora elegáns és vonzó, nem csoda, hogy sokáig nem tarthatja meg önállóságát. Trill báró, azaz Imre Krisztián nőhódításairól („önbizalomerősítő kapcsolatairól” Háy János szavaival), csak hallomásból értesülünk, és az sem válik igazi tét-kérdéssé, hogy Cecile-lel meddig jutottak.
Kiss Diána Magdolna a címszerepben az elejétől kezdve erőt mutat, elhisszük neki, hogy tetszés szerint az ujja köré csavarja mindhárom férfit. Nagy kérdés, hogy eddig miért nem forszírozta a férj-váltást, talán kényelemszeretetből, vagy megszokásból. Mondanám, hogy ő is tudta, hogy előbb-utóbb mindenkit átalakít a szerep, amelyet felvállal és Sándor férjként már biztosan nem lesz olyan izgalmas, mint amilyen elérhetetlen házibarátként volt.
De ezt az átalakulást a darab már nem mutatja nekünk, így akár képzelhetünk nekik romantikus boldogságban töltött hosszú éveket is a happy end után. Mi pedig örüljünk ennek a szórakoztató kellemes estének.
PS. A fotókat Mándi Emese készítette és a színház FB-oldalán megtalálhatóak.
