Több kérdés is felvetődik a dunaújvárosiak új előadása kapcsán, viszont mivel magyarországi bemutatóról van szó, jelentős a szpoilerveszély. Jobb, ha várnak meglepetések a megtekintőre, még akkor is, ha lesz olyan néző biztosan, aki már az első pár percben rájön, hogy mire is megy ki a játék…(Ezt onnan tudom, hogy én is egy ilyet vittem magammal.)
Azért megpróbálkozom néhány eligazító megjegyzés írásával így is.
A bejegyzésben szereplő minden fotót Ónodi Zoltán készített a színház számára.
A szerző Sean Grennan meglehetősen titokzatos, ugyan írt több sikeres darabot (ezt a művét is párhuzamosan játsszák Izlandon, Kanadában, az USA több pontján, sőt Ausztráliában is műsorra került), saját népszerűsítésére készült honlapján sem köt mindent az orrunkra. Nem derül ki, hogy mikor és hol született, és az sem, hogy mikor írta a Now and Then c. darabját, amely Hárs Anna fordításában és Telihay Péter rendezésében Most akkor címen fut majd Dunaújvárosban. A cselekmény 2016-ban és 1981-ben játszódik - ennyi világos.
Egész kisugárzásában nagyon amerikai ez a színdarab, egy arkansasi egyetemi színházi fesztivál hangulatát idézte fel bennünk, de kétségtelenül lehet ehhez a történethez nálunk is kapcsolódni – mi is gyakran megkérdőjelezzük egyes döntéseink helyességét. (Aztán néha még mód nyílik egy másik utat is kipróbálni, amely végül mégis ugyanoda vezet...)
A színlap ajánlója fedi a valóságot, még ha a történet leglényegesebb mozzanata ki is marad. (Ahogy a címből is az "és" – nyilván nem véletlenül.)
Társalgási darab ez, négy színészre, egy helyszínre, amely kilencven perc alatt le is megy, így praktikus műsorra tűzni. Így utólag azt hiszem, hogy kisebb színpadon még hálásabb lett volna játszani, akár minimális díszlettel is működhetett volna a Rózsavölgyi Szalonban, amelynek a profiljába ez épp beleillett volna.
A dunaújvárosi nagyszínpadon majdnem az egész teret betölti a bár, amely lehetne bármilyen – és az átvilágítható vizes tartályok nem néznek ki rosszul, de tényleg akármi mással is pótolhatóak lennének (tervező: Molnár Anna). A négy színészt Katona Bálint öltöztette, és ezek a ruhák is megfelelnek a célnak – kiderül belőlük, hogy ez a történet hétköznapi emberekről szól – akár magunkra is vonatkoztathatjuk. (A történetben felvetett, le nem írható alaptémával kapcsolatban előadás után mi is bedobhatnánk a "mi lett volna ha?" kérdést a saját életünkre vonatkoztatva, bár ezen hosszan rágódni nem nagyon érdemes.)
A lényeg ezúttal is a színészek kapcsolódása egymáshoz, nem egyszerű feladat csak beszélgetéssel lekötni minket másfél órán át.
Ez még a bemutató volt, amikor még sok az izgalom is, nem járatódott be az előadás tempója, így annyira nem meglepő, hogy elég nehezen indult be. A két férfi szereplő – Csiby Gergely és Őze Áron - nem melegszik össze túl gyorsan, és legalább negyven perc telik el az első jelentős fordulatig, amely után hirtelen fel is gyorsulnak az események. Ennek más oka is van: nagyon úgy tűnik, hogy egyik férfi sem elégedett önmagával és azzal, ahol az életben tart, sem a fiatal, sem az öreg, így voltaképp egészen természetes, hogy másokat is nehezebben fogadnak el.
Az előadásnak nagyon sokat segít a két női szereplő feltűnése, már felélénkülünk, amikor Jankovics Katalin megjelenik, aki egyébként több más dunaújvárosi előadásban is játszik. Kíváncsiságot ébreszt maga iránt, sőt óhatatlanul megfordul a fejünkben, hogy az eddig kihagyott előadásokban is meg kellene nézni. Egész biztosan megjegyezzük, hiszen ebben az előadásban érdekessé vált számunkra a sorsa.
Az előadást logikus módon a két méltán híres színésszel reklámozzák elsősorban (én is az ő nevüket írtam a címbe, hiszen a legtöbben miattuk lesznek kíváncsiak az előadásra), de ez egyértelműen négyszereplős, a két fiatal színésznek is ugyanolyan lényeges feladat jut.
Hozzávetőleg ötven perc telik el úgy, hogy Kerekes Éva csak futólag (és nagyon a háttérben) tűnik fel, valóban hiányoljuk már, amikor viszont berobban a színpadra és ezzel minden a helyére is kerül. Ha magát a történetet nem is írom le, de azt csak megemlítem, hogy mennyire jó nézni, ahogy jelen van, ahogy könnyedén kapcsolódni tud Őze Áron karakteréhez is, és különösen a Jankovics Katalin által játszott Abby-hez. A férfiakhoz képest a nők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnének és ki vannak békülve magukkal. ("Még jó hogy." Ha még ők sem lennének, ki lehetne elégedett magával?)
Ez az este nekem erről a kapcsolódási esélyről szólt. Jó volt nézni, ahogy legalább időlegesen össze tud kapcsolódni két ember a színpadon, és olyanná válnak, mintha egységet alkotnának.
Aki pedig kíváncsi arra, hogy miről szól ez a homályos körülírás, nézze meg az előadást Dunaújvárosban. Péntek délután gyönyörű idő volt, nagyon jót lehetett sétálni a Duna parton és a színház hangulata is kellemes - minden időben.
