A sors, pontosabban a színházi műsor és egy kedves meghívás jóvoltából hétfő este Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból c. előadását néztem, már a másnapi Kékszakállúra is gondolva. A két darab bármelyike önmagában elég jó lehetőség arra, hogy valaki párkapcsolati viszonyait átgondolja, terápiának is beillik.
A Karaván Színház a Csiky Gergely Színházzal együttműködésben létrehozott produkciójának mindössze egyetlen baja van: alig látható. Kaposváron is alig, Pesten most a Jelen/Lét Fesztivál keretében ment egyszer a Nemzetiben, de nem találtam nyomát sem annak, hogy máskor is bárhol ki lenne tűzve. Nagyon kellene játszani pedig, évekig folyamatosan. Esetleg néhányan rájönnek, hogy a házasságkötéssel nincs minden lezárva, foglalkozni kell a másikkal, ha nem akarnak egyedül maradni egy kapcsolaton belül vagy anélkül.
Néhány benyomásomat leírom, remélve, hogy néhányan kedvet kapnak egy minőségi hétvégéhez Kaposváron – ha egyszer ott nézhető. Legközelebb április 19-én szombaton lenne rá esély.
Aki ismeri a darabot vagy a filmet, az tudja mire ül be: egy ideális házasság szétesésének története ez, hat lépésben. Veszélyes téma, esetleg az a következtetés is levonható utána, hogy a miénk sincs jobb állapotban. Aki viszont ezzel időben tisztába jön, még tehet ellene: a menekülés helyett az éppen létező kapcsolatot is meg lehetne javítani, még akkor is, ha a jelen szemlélete még mindig a „dobd el és vegyél újat”. Ha nem, ugyanazokat a ciklusokat fogja sokszor végigjárni, nincs mese.
Ennek az előadásnak ez az elsődleges haszna, nem mondanám szórakoztató kikapcsolódásnak.
Ami elromolhat, el is romlik, de javítható, karbantartható és vannak olyanok, akik a szétesést mégis megússzák – mert tesznek ebbe energiát. Az előadás másik tanulsága ez: nemcsak Johann és Marianne kapcsolatát nézzük, hanem ott van a két előadó színész is, Nyári Oszkár és Nyári Szilvia is, akik együtt élnek évtizedek óta, együtt hozták létre ezt az előadást, amelyben végig süt róluk, hogy erős kapcsolatban vannak. Ez elég is lenne, de az előadás végén a róluk készült civil képek sorozatával még ezt a háttértudásunkat nagyon ki is emeli. Ha soknak érezzük a szétesést a történetben, bele tudunk kapaszkodni a játszókba. (Azért egy házasság ultramaraton, ez még a félidő, vagy még az sem – szükség van a további összpontosításra a következő 30+ évben is, még nem engedhetnek le ők sem! Jól teszik, ha terápiás céllal ezt még sokáig játsszák tovább.)
De lehetnek további kivételek, mellettem egy (nálam is) idősebb pár ült, végig kéz a kézben…- Azt persze nem tudom, hogy milyen régi az ismeretségük, hányadik nekifutásra jutottak el ehhez a harmóniához. Meglehet, hogy ők sem elsőre, szétesett kapcsolatok során tanulták meg, hogy kell igazán jól viszonyulni egy másik emberhez.
Hatvani Mónika és Szalai József ikeás jellegű, átlagos, fehéres-szürkés lakást rakott össze díszletként – valószínűleg hasonló bútorok között élik le a nézők is az életüket. Ez önmagában is kifejező: ebben bárki lakhatna, nem érezzük a berendezést személyesnek, sem különösebben otthonosnak, bár kényelmesnek látszik. Ahogy a bútorok, úgy a partnereink is felcserélhetőek lehetnek anélkül, hogy mélyen érintene minket – akár ez is leszűrhető ebből a térből, a darabhoz nagyon hűen. A szereplőket ezúttal is ruháik jellemzik, amelyeket Urbancsek Adél tervezett.
Nagyon szerencsés, hogy nincsenek díszletmunkások, a jelenetek között a szereplők rendezik át a teret. Mindez inkább jelzésszerű – nincs nagy váltás akkor sem, amikor a pár lakása helyett már külső helyszíneken találkoznak. Ez tényleg a két ember kapcsolatáról szóló előadás, csak rájuk koncentrálhatunk - ebben Fándly Csaba játékmester is a színészek segítségére lehetett.
Az általam látott két korábbi színpadi változatból (1992: Pesti Színház, 2012: Radnóti Színház) is kihúzták a többi szereplőt, de ahogy akkor is, most is természetesnek tűnik az, hogy csak a házaspár beszélgetéseire redukált történetet látunk, nincs hiányérzetünk. Nem hígulnak fel a konfliktusok, a darab a legkiélezettebb helyzeteket mutatja pusztán. Jó, hogy ez az előadás élesen elválasztja a kapcsolat hat stádiumát, kivetítik a részek címét is. A megoldás elidegenít, de kiemeli a lényeget. Arra késztet, hogy át is gondoljuk a folyamatot, ne csak érzelmileg éljük át – utóbbi úgyis elkerülhetetlen.
Először egy boldog, kiegyensúlyozott, az életével általában (túlságosan is) elégedett pár jelenik meg, majd érzékeljük a működési zavarokat (kedvenc jelenet címem, amely évtizedek óta gyakran eszembe jut, a Pesti Színház előadása óta: „A szőnyeg alá sepregetés művészete”), a szeretők megjelenését. A szereplők eljutnak a válásig is, amely még mindig nem jelenti a húsz éven átívelő kapcsolat végét. (Ez a mozzanat az, ami happy endként értelmezhető, ha nagyon akarjuk.)
A darab és az előadás is kijelenti, hogy a mai ember képtelen egy monogám kapcsolatot húsz éven át sikeresen működtetni. Érzelmi analfabéták vagyunk mind - állapítja meg a férj és ezzel talán a nézők többsége egyet is fog érteni. Lesznek olyanok, akik a saját kudarcaikat látják majd a színpadon, amelyet akár felmentésként is értelmezhetnek: „másnak se megy, ilyen a világ”.
„Ez az előadás nem tör pálcát a szereplők felett, sem a kapcsolatból kapcsolatba siető emberek felett - pusztán felmutatja ezt az életstílust, a nyugtalanságot, ami a mai látszólag normális emberek életét is jellemzi.” – ezt írtam a Radnóti előadása kapcsán, amelynek emléke még mindig friss bennem. Ez erre is igaz, de a különbség a két produkció között mégis hatalmas: akkor egyértelműen a férfivel mentem, Schneider Zoltán már 13 éve is erőteljes színészi jelenléttel bírt, ő volt a rokonszenvesebb. Nem éreztem a házasság szétesését igazi értékveszteségnek.
Hétfő este elsősorban a nő oldaláról néztem az előadást, akit jelentősen kevésbé éreztem hibásnak, nyomatékos volt a kapcsolat erősítésére tett kísérlete, amellyel érezhetően elkésett. (A színésznő volt az előadás dramaturgja is…) Nyári Szilvia vonzó jelenség, kicsit (?) irigyeljük tökéletes alkatáért, persze nem belegondolva, hogy ennek a megtartása mennyi odafigyelést (sportolást és diétázást is) igényelhetett, és erre mi persze lusták lennénk… (Hát igen, minden energiaigényes – egy jó alak, egy jó kapcsolat egyaránt, semmi sincs ingyen.)
Nyári Oszkár a férjet ösztönös menekülőnek mutatta, aki az évtizedeken keresztül megszokott kötöttségeket a kapuzárási pánik hevében ösztönösen letépte. Sármos, különösen, amikor még táncolni is kezd – aki korábban nem értette, hogy miért nem tud tőle olyan könnyen elszakadni a megcsalt, elárult feleség, ebből az egy jelenetből ezt megérezheti.
Összességében örülnünk kell a nem szabályos végkifejletnek, jól jön egy kis melegség a végére – kis nyomasztással persze: nagyon úgy tűnik, hogy csak a társadalom által megszabott kereteken kívül lehetnénk boldogok. Talán ezért is házasodnak ma már később az emberek, már akik egyáltalán bele mernek fogni egy „holtimiglan-holtodiglan” szóló kapcsolatba. Van-e esélye ennek 2025-ben? Lehetnénk-e egyáltalán boldogok hosszútávon ugyanazzal a partnerrel, vagy a változásra való igényünk miatt ez úgyis lehetetlen?
Ilyen kérdésekről lehetne beszélgetni utána. Csak legyen előadás, legyen minél többször!
Ps. A fotók a színház honlapjáról származnak, Luthár Kristóf készítette őket.
