Szombatra „egy estém otthon” programot terveztem Müpa-közvetítéssel. Délután ötkor viszont kaptam egy kedves meghívást éppen a Müpába, így számomra is váratlanul a MET-ből sugárzott Aidá-n kötöttem ki. Annyira nem vágyom a nagykiállítású előadásokra, bár egy Aida enélkül nem megúszható, tudom, viszont Piotr Beczalát bármikor szívesen hallgatom és nézem, így megörültem, gyorsan összekaptam magam és még időben oda is értem a Fesztivál Színházba.
Az előadás a papírforma szerint alakult: tényleg óriási hangsúly esett a beígért szemkápráztató látványosságra, a fellépő világsztárok pedig a már jól megalapozott hírnevüknek megfelelően ismét bizonyítottak.
Néhány benyomás az előadásról:
A délelőtt folyamán egy mindössze egyetlen színészre és három régi konyhaszekrényre épülő mesejátékot néztem az Apertúra bázisán (Szegény Dzsoni és Árnika), amellyel kapcsolatban akkor sem lennének kritikai észrevételeim, ha a blogom nem AJÁNLÓ célzattal íródna (az örökös fókusz: miért volt érdemes megnézni az adott előadást). Nem, Pájer Alma Virágot segítette a rendezés is, nem arról kellett hírt adnom, hogyan érvényesült hősiesen a rendezői ötletek ellenére. Operáknál jelentősen több anyagi forrás nélkül bele se lehet kezdeni a tervezésbe, viszont sokszor mintha az énekesek kevésbé lennének megtámogatva a rendező által, mint a bábszínészek.
Jelentősen nagyobb teher nehezedett a MET szólistáinak a vállára, és nemcsak azért, mert sokezer fős a nézőtér, az élő közvetítés miatt pedig emberek százezrei is figyelték őket. Hatalmas tömeget felvonultató előadásban kellett nagyon érzékeny intim emberi drámájukat a sajátjukként megmutatniuk. Verdi szerencsére néha beszűkíti a teret, a nagy felvonulós jeleneteket 1-2-3 szereplősek váltják, és az utóbbiakban a főszereplők kisugárzása is érvényre jut, nemcsak énekhangjuk – az igazán jó énekes fontosabbá tud válni mégis az összes látványszínházi elemnél, ezek a kamarajelenetek (az előadás magas zenei minőségével együtt) nekem kárpótlást jelentettek még az értelmetlennek tűnő ötletekért is.
Felesleges teherként nehezedett az előadásra az alkalmanként megjelenő régész (?) csapat, akikben én azokat az angol kutatókat véltem meglátni, akik az egyiptomi régiségeket hazahurcolták, hogy aztán kiállítsák a British Múzeumban. Megjelenésükkor kimerevedett a kép kis időre… A bevonulási induló közben azt néztük, ahogy a sírkamrát éppen kiürítik. (Aki élő elefántokat szeretett volna inkább, azok nyilván csalódtak szintén.)
Az egészből annyit szűrtem le: muszáj volt valamit kitalálni, hogy ne egy szokásos Aidá-t mutassanak, miközben a nézők erős többsége épp arra vágyna mindig: „csak” jó énekesekre, nagy kórusra, egyiptomi jelmezekkel, modernizálás nélkül.
Az Aida alaptörténete és alapkonfliktusa olyan erős, hogy ehhez nem kell semmilyen pótlék – illetve, mint jelen esetben: az idegenszerűen ható ráaggatott elemek sem tudták a hatást közömbösíteni.
Nagyszerű volt az előadás központi háromszögének mindhárom szereplője, az olthatatlan szerelmet és vágyódást, sőt még a naiv hitet is elhittük nekik. Mindhárman meg voltak győződve, hogy az életüket a nekik kedvező módon alakíthatják majd. Az idealizmusból a végére is maradt: Aidának kijut egy közös szerelmi halál imádott hősével és mi igyekszünk elhinni, hogy legalább amíg meg nem haltak boldogok lehettek. Ha ezt vesszük számításba, akkor Angel Blue idén jobban járt, mint tavaly a Carmen-sorozatban, amikor Michaela szerepében nem szerezhette meg Piotr Beczalát, aki akkor is lélektani hitelességgel játszotta Don José szerepét. Őt nézve még az is természetesnek tűnt, hogy énekelve fejezi ki magát.
Radames karakterét talán még nehezebb élethűen játszani, keveset tudunk meg róla, csak azt látjuk, hogy nem elég a hősies harc ahhoz, hogy azt a nőt választhassa, akibe beleszeretett. Neki is és Aidának is a haza és a szerelem között kellene választania, ez igazi határhelyzet – jó döntést nem hozhatnak, a feszültség csak haláluk árán szűnhet meg, az előadást nézve ezt meg is értjük.
A szerelmeseknek lehetett drukkolni, de én nagyon kifejezőnek éreztem Kutasi Judit szerepformálását is, akit romániai énekesnőként emlegetett a műsorvezető. Ettől függetlenül, mi is büszkék lehetünk rá, és aki hozzám hasonlóan szintén kihagyta a pesti fellépését tavaly (ugyancsak Amneris szerepében), az most talán szintén megbánta.
Idén még három nemzetközi közvetítés lesz a MET-ből, és az utolsóban (A sevillai borbély) ismét lesz egy magyar főszereplő. Kálmán Péter fellépéséig vághatjuk a centit…
PS. A fotók a MET Fb-oldaláról származnak, fotós: Ken Howard
