Ezen a péntek délutánon ismét visszamentem a Bábszínházba, a hétfői szintén 3+-os Babaróka után egy újabb óvodásokat megcélzó előadásra –ennek köszönhetően láthattam a Bábszínház saját Mikulását is. A gyerekek reakcióit látva, akár igény lett volna külön programként is egy Mikulás-ünnepségre.
A Pettson és Findusz most már 12 éve van repertoáron, az Ország Lili Stúdióban látható – 60 perc, szünet nélkül. Úgy tűnik, hogy nincs kifáradva, még jó néhány óvodás-generáció meg fogja nézni.
Ezúttal alapvetően másként néztem az előadást, mint korábban az említett Babaróká-t, vagy a Kuflikat, amelyekre az óvodásoknál biztosan felkészületlenebb állapotban érkeztem, mindenféle prekoncepció nélkül.
Sven Nordqvist könyvei számomra alapművek, éppen akkoriban jelentek meg sorban, amikor a lányaim kicsik voltak – évekig, napi szinten olvastunk fel belőle részeket, így ennek köszönhetően érzelmileg is kötődöm a történet szereplőihez. Talán emiatt sem igyekeztem korábban megnézni az előadást, hiszen mindig nehezítés a néző számára, ha saját koncepcióval érkezik (vagy nagyon erős előélményekkel) és vágyik arra, hogy az előadás alkotói csapata hasonló szellemben hozza létre a saját verzióját.
Fekete Ádám, aki a bábszínházi adaptációt készítette Gimesi Dóra dramaturggal együtt – talán a rendelkezésre álló színészekhez igazodva – némileg eltért a szerző szövege és illusztrációi által meghatározott karakterektől. Lisztopád Krisztina látványtervező nyilvánvalóan nem akarta egy az egyben megeleveníteni a könyvből megismert főszereplőket – ez az előadás fotói alapján is kiderül. Findusz bábja nem hasonlít ahhoz a macskához, akit megszoktunk, ez a leglátványosabb különbség, de a leglényegesebb mégsem ez, mivel Ellinger Edina játéka ezt az izgő-mozgó, folyton kérdező kisgyerekhez hasonlatos karaktert így is pontosan kifejezi. Ács Norbert Pettsonként nem bogaras öregember-ezermester még most sem (12 éve pláne nem lehetett az), így könnyen elképzelhető, hogy az ő kiválasztása adhatta az ötletet, hogy egy szerelmi háromszög-történetet is belerejtsenek a történetbe, amely az eredetiből ebben a formában hiányzik. Pettson láthatóan igazi agglegény típus lett így is, a macskával való kapcsolat kiépítése is elég nagy feladat számára – a történetnek ez a fontos eleme így is megmaradt. Bábokat nem használnak a felnőtt karaktereknek, így a színészek saját maguk játsszák el ezeket – emiatt számít a koruk és a megjelenésük is, a bábszínház varázsa természetesen akár ötven plusz évvel is megajándékozhatná őket. A bábok hiánya miatt Ács Norbert szájából az „Andersson néni” megszólítás a szintén láthatóan fiatal Pallai Marának szánva hamisan hangzik – a megfiatalított Pettson koncepcióhoz nagyon nem illett.
Annyi baj legyen – Teszárek Csaba Gustavssonként viszont nyert a változtatásokkal: míg a könyvekben alapvetően negatív szereplő, itt inkább csak értetlen, viszont délceg és a nőt várhatóan ő viszi majd… (Ha már Teszárek Csaba: a Frankenstein és A szomjas troll című előadásokban „kötelezően nézendő”.)
A koncepción már túllépve: nagyon tetszettek a jól mozgatható díszletelemek, a csirkék (Rusz Judit volt megszólaltatójuk), és leginkább persze a muklák, akik az előadás leglényegesebb szereplőinek tűnnek – Pettson világának rejtett mozgatói. Mint később megtudtam, a bemutató óta a két „kezdő muklát” már lecserélték: jelenleg L.Nagy Attila és Podlovics Laura játssza őket nagyon szerethetően. Minden eseményt megfigyelnek, kommentálnak – nézőként, azaz szemtanúként mi is hozzájuk állunk a legközelebb.
Az előadás nagy sikere Wagner-Puskás Péternek is köszönhető, aki zongorán közreműködött, Márkos Albert zenéjét játszotta. Ahogy néztem, még nyugodtan műsoron maradhat akár újabb 10-20 évig is, akár addig is, amíg Ács Norbert és partnerei is szép korúvá válnak, és már egészen bele fognak illeni Sven Nordqvist eredeti koncepciójába. Nagyon úgy tűnik, hogy az alkotók már eleve ennyire hosszú távra terveztek…
Ps. A fotókat 2015-ben Éder Vera készítette, a színház honlapján az előadásnál megtalálható több is.
