Szikszai Rémusz megrendezte a Hamlet-et Tatabányán, ráadásul 17 színésszel, akik láthatóan mindent beleadnak a játékba, akár kisebb, akár nagyobb szerepet kaptak. (Egyszerűbb azt leírni, hogy ki nem vett részt a társulatból: Megyeri Zoltán és Egri Márta, mindenki más igen.) Az ilyen helyzet még vidéki színházaknál is ritkaság, érződik, hogy az évad talán legfontosabb projektjeként született meg ez a Hamlet.
Én is így tekintettem rá, és örülök, hogy a negyedik előadásra el is juthattam. Aki tervezi, sokáig ne habozzon, most van rá lehetőség, jönnek a bérletes előadások egymás után – Tatabánya nincs is messze, a jegyárak pedig jelentősen olcsóbbak, mint a pesti kőszínházaké.
Diákok társaságában szerettem volna látni a Hamletet, az érdekelt, hogy a „leginkább célközönség” miként reagál, le tudja-e kötni őket ez a nem rövid (200 perc, egy szünettel) bohózati elemekkel és filozófiai elmélkedésekkel tarkított tragédia, amely rémdráma is - van benne szellem-jelenet és nyolc halott, de előtte még hosszan nyomoz a két ellenfél. (Hamlet ki akarja deríteni, hogy gyilkos-e Claudius, az új király pedig azt, hogy Hamlet valóban őrült-e és mik a szándékai.) Emlékeztetett a manapság nálunk, de számos más országban is népszerű társasjátékra, amelyre a címben utalok: a darab szövege csak keret, a játékosok karakterétől függ leginkább, hogy milyen lesz a néző élménye. Sok döntést kell a rendezőnek meghoznia: pl. lehet igazán szerelmes Claudius, de lehet akár csak egy hataloméhes szerencsétlen is – ez nincs a szerző által előre eldöntve. Éppen ezért lehet sikeres bármilyen felfogásban, akár egy, három vagy öt színésszel is, díszlet nélkül vagy nagy kiállításban egyaránt.
Csabai Csongor - Hamlet
Szerencsém volt, a délután háromra időzített Esterházy-bérlet diákbérlet, így megláthattam, ahogy a kezdés előtt a hátsó sorokban még hangosan beszélgető és mozgolódó fiatalok Csabai Csongor legelső Hamlet-monológja alatt perceken belül lenyugodtak. Lekötötte őket az előadás, és érezhető figyelemmel követték végig az eseményeket, a poénokra élénken reagálva. A többség számára a darab tananyag lehetett már egy vagy két évvel korábban, de feltehetően élőben most látták először. A főszereplő megfogta, a csapat meg is tartotta ezt a csütörtök délutáni közönséget - az előadás sikert aratott.
A rendező saját verziót készített Forgách András és Nádasdy Ádám fordításaiból , amelyben vannak jól érzékelhető húzások: más az eleje, a vége, egyes szövegek új szövegkörnyezetbe kerülnek, sőt beiktatott vendégszövegeket is, de olyan mértékű beavatkozás nem történt, amely a darab lényegét érintené. (Szívesen el is olvastam volna, de erre nem nyílt lehetőség, feltehetően még annál is több a kis módosítás, mint amennyit egy nézésre érzékelhettem.)
Bartos Ági: Ophelia
Ez nincs csontra húzva, mint a budaörsi előadás (h.ml.t – Alföldi Róbert változata), és csak egyetlen fontos szereplőt hiányolhatunk belőle, nem úgy, mint a Karinthy Színház szintén tavalyi bemutatójából, amelyet én csak nemrég láttam.
De miről szól ez a tatabányai Hamlet, azon túl, hogy természetesen egy talajvesztett királyfiról, aki éveken át trónörökösként várakozott a cselekvés lehetőségére és aztán ez az esély megint a távoli jövőbe csúszott?
Szólhat akár egy egész generációról, nem az éppen felnövőkről (akik a nézőtéren ülnek), hanem a fiatal harmincasokról, akik a krisztusi kor környékére érkezve elvárnák már maguktól a komolyabb eredményeket, de eddig még nem sikerült semmi rendkívülit felmutatni. (A budaörsi előadás a huszonévesekről szól, akik még el se tudtak indulni – Fröhlich Kristóf a kamaszkorból éppen kinövő fiút játszik, nem érett férfit, mint Csabai Csongor.)
Nem lényegtelen kérdés, hogy mit sugall az előadás: mivel foglalkozott Hamlet, miközben a trónra várt több mint tíz éven keresztül?
Bakonyi Csilla, Crespo Rodrigo: színészek
Színházat nézett, műkedvelőként játszott – ez körvonalazódott számomra a tatabányai előadásból.
A cselekvés helyett szemlélődésre kényszerített királyfi számára a színház érdekesebb, mint a saját élete, amely a gyilkossággal, árulással együtt is hétköznapi marad. Ebben az előadásban minden karakter „nagyon normális”, senki nem nagyon gonosz, vagy nagyon ostoba – olyanok, mint mi, nézők.
Ezt nyomatékosítja, hogy a rendező előre hozta Hamlet közismert elmélkedését a színjáték feladatáról („hogy tükröt tartson…”), továbbá rendkívül erőssé teszi (szövegcserével) a színészkirály monológját, amely számomra a darab csúcspontja volt. Megállt a levegő, Crespo Rodrigo ezzel a pár perccel megteremtette a szükséges kontrasztot, megértettük, hogy valakit miért köt le a színház akár egy életen át – az igazi színház tényleg érdekesebb, mint amilyen az életünk lehet.
Danis Lídia, Király Attila - Gertrud és Claudius
Néhány odavetett utalásból persze kiderül, hogy ugyan a katarzis létrehozható, de a színészek is válsághelyzettel küzdenek: a vándortársulat csak kétfős. Bakonyi Csilla a másik színész – ketten éppen elegen is vannak az egérfogó-jelenet hatásos bemutatásához, a többi szereplő mind néző, akik saját karakterüknek megfelelően reagálnak (vagy nem) a látottakra. Nyomatékos a jelenléte az előadáson kötelességből részt vevő biztonsági őröknek is, akiket Tóth Marcell, Kelemen Márk, Sipos Áron és Maczky-Kő Bálint játszik.
Shakespeare üzleti színházat vezetett, minden darabját praktikus módon írta, és jellemzően nyolc színészre kioszthatóak még a 40-nél több karaktert számláló darabjai is, hiszen a főszereplőket leszámítva mindenki akár 4-5 különböző alakban is megjelent – senki sem unatkozott a takarásban.
Itt és most Tatabányán, a rendelkezésre álló 17 színésszel mód nyílik az udvari közeg látványosabb bemutatására is, a rendezőt ebben támogatja Zöldy Z Gergely díszlettervező, aki a forgószínpadot hasznosítva gyors változásokat tesz lehetővé.
Honti György: Voltemand, nemesúr
Észrevéteti magát két kisebb szerepben Honti György, aki papként egészen olyan, mintha egy Velázquez-festményről lépett volna közénk (jelmeztervező: Szelei Mónika). Mihály Csaba a legalázatosabb udvaronc, megjegyezhetővé válik hírvivőként. Őket nézve viszont csak felmerült bennem, hogy talán érdemesebb lett volna mégis inkább kevesebb színészre több szerepet bízni – vétek őket az öltözőben várakoztatni az előadás nagyrésze alatt.
Polonius, állami főtanácsosként a ranglétra legmagasabb fokán áll, de alárendelt ő is, aki bizonyítani akarja lojalitását, és ennek az áldozatává válik: rosszkor volt rossz helyen. Kardos Róbert méltóságot ad a figurának, nem lesz belőle pojáca – megértjük a szereplő nézőpontját mind politikusként, mind apaként.
Kardos Róbert, Mikola Gergő és Bartos Ági: Polonius és gyermekei
Hamletet ebben a rendezésben nem rázza meg mélyen az általa elkövetett gyilkosság, amitől berzenkedik (ezt jelzi, hogy függönyön keresztül távolról lő), és miután nem a célszemélyt öli meg, sodortatja magát. Ő sem jobb a többieknél, hiszen halálra ítéli két volt barátját, akik ugyan parancsra kémkedtek utána, de nem akarták megölni. Ez a mozzanat nem lényegtelen, bár a szokásos bejelentés – „Rosencrantz és Guildenstern halott” elmarad. Dévai Balázs és Maróti Attila bárki által behelyettesíthető átlagembert játszik, akiknek a sorsa nem válik lényegessé, sőt még az összetéveszthetőségükre vonatkozó szintén megszokott poénkodás is elmarad - az előadás így sem rövid.
Maróti Attila és Dévai Balázs: Guildenstern és Rosencrantz
Mikola Gergő játssza Laertést, aki szintén udvaronc, mégis Hamlettel kerül hasonló helyzetbe – kénytelen bosszút állni, és nem halogat, nem mérlegel. (Mellesleg Polonius nem álmában halt meg, egy pillanatig nem kétséges, hogy gyilkosság történt, tanú is van rá. Ez oka lehet a két fiú viselkedése közti különbségnek.) Laertes nem csak ezért nagyon lényeges szereplő: eszünkbe juttatja, hogy ennek a generációnak független cselekvésre csak a családtól távol, külhonban van esélye – Laertes nem véletlenül utazott vissza azonnal Párizsba a király beiktatása után: a dán királyi udvarban sem a régi, sem az új király mellett nem juthatna neki méltó feladat. (Lehet, hogy az alattvalók helyzetére nincs is akkora kihatással, hogy ki az uralkodó?)
Figeczky Bence: Horatio
A kérdés mindenhogyan felmerül: ha egyszer ennyire sok színész áll rendelkezésre, miért nem jut valaki Fortinbras szerepére is? A norvég királyfi szintén lényeges a darabban, hiszen apja megölése miatt neki is bosszút kell állnia, így az ő sorsa is összevethető Hamletéval.
Praktikus ok: nem maradt senki a társulatban, aki eljátszhatná, ráadásul úgy, hogy nyomatékot is adna ennek a fontos szereplőnek. Az általam vélt válasz: a rendező csak erre a kis körre koncentrál, a dán királyi udvar krízisére, a jelenre, és a „mi lesz később” már nem tűnik fontosnak. Horatio – Figeczky Bence által – tényleg túlél, és majd ő elmeséli az új uralkodónak a történteket – ez elég jó megoldás. Jó, hogy van ez a megnyugtató Horatio, bár a karakter szempontjából veszteség, hogy lemarad a darab első jelenete, amikor az őrök hozzá fordulnak tanácsért. A színész természetesen játssza el Hamlet támaszát, úgy, mintha nem is lenne annyira ritka egy igaz barát.
Ebben a nagyon hétköznapi világban is vannak kapaszkodók, minden nem szörnyű – Claudius és Gertrud szerelme ilyen stabil kapcsolatként érződik. Ha nem lenne az a kis szépséghiba (az idősebb testvér meggyilkolása a hatalomért és a feleségért), akár szerencsés fordulatként is értelmezhetnénk a történteket, vagy csak a temetési jelenetben is kifejeződő üzenettel értenénk egyet: meghalt a király, éljen az új király – a show-nak mennie kell tovább, mindenki pótolható.
Király Attila és Danis Lídia között érezzük a mély kapcsolatot is, nemcsak a kémiát. Lehet, hogy tényleg működhetne minden így? Lehet, hogy az én készülékem hibája, de nekem szinte túlságosan szerethetőek. Régen éreztem ennyire rokonszenvesnek ezt a párt, és drukkoltam nekik.
Csabai Csongor királyfiként nem passzív, fegyvert tart magánál, és a megszerzett bizonyosság után azonnal cselekszik. Az, hogy a függönybe lő, érzékelteti a gátakat – ezzel a hozzáállással nem lesz képes a hatalmat átvenni – nem akarja eléggé. Ahogy Ophéliába sem eléggé szerelmes, pedig ebben a rendezésben akár nyugodtan feleségül is vehetné, a királyné szavainak hitelt adhatunk. Ráadásul Bartos Ági üde és szerethető és a szerep kívánalmainak megfelelően naiv és befolyásolható „klasszikus” Ophélia, akinek szintén drukkolunk, de végig tudjuk, hogy Hamletnek nem eléggé fontos. A holtteste feletti birkózást emiatt az ő részéről éreztem túlzásnak, a sodródó királyfi impulzív tettének, amely inkább fakadt hiúságból, mint szerelemből. Nem biztos, hogy igazam van, de nem éreztem, hogy ez a Hamlet bárkihez is igazán erősen tudna kapcsolódni, ahhoz túlságosan is magányos, de ez az apa halála előtt sem lehetett másként.
De mi a helyzet velünk?
Aki nem most rakja össze ezt az itt-ott szövevényes történetet, az a látottak kapcsán akár elgondolkodhat a saját élete megoldatlanságain is. Mennyire vagyunk kényszerpályán? Mi az, amit igazán szeretnénk? Megteszünk-e ezekért a célokért mindent? Mire várunk a cselekvéssel? – és még sorolhatnám. Számtalan más érvényes kérdés is felmerülhet valakiben, ahogy könnyen lehetséges, hogy másként látta a többi néző ugyanezt. (Most is örülnék, ha kommentelnének olyanok, akik szintén látták már.)
A 16 éves fiam – egy előadás után – éppen előző este fejtette ki nekem a nézeteit: egy előadásra akkor érdemes elmenni, ha nem csak szimplán szórakoztató időtöltés, hanem van mit tovább gondolni utána, úgy érezzük, hogy történt valami velünk.
Az előadásra beülő gimnazistáknak szava sem lehet, kapnak valamit, ami kárpótolja őket a kieső szabadidőért, amikor nem sorozatot néztek, vagy a gépükön játszottak – ez a tatabányai Hamlet-ről biztosan elmondható.
Ps. A fotók a színház FB-oldaláról származnak, Prokl Violetta készítette őket.
