A Shakespeare 37 c. filmsorozat harmadik évadja is elkészült Magács László rendezésében, a bevezetőt és a tragédiákat ajánló első, illetve a királydrámáiról és színműveiről szóló második rész után végül a komédiák által inspirált három kisfilmről írok le néhány benyomást.
A szerző leghálásabb műfaja a vígjáték, még bulvárt játszó színházak is igyekeznek Shakespeare-komédiákat bemutatni. Szeretünk nevetni, szeretjük a happy endet is, amikor sikerülhet egy bonyodalmat vér nélkül megoldani, de azt a beállítást is, amely az élet problémáira tud megoldást adni. A hullahegyet létrehozó történetek is népszerűek persze, a szerző minden igényt kielégített, gyakran azonos előadáson is, hiszen nem hagyhatta figyelmen kívül a jegybevételt, a közönség kívánságára tekintettel írt, nemcsak egy darabnál gondolta oda alcímnek „ahogy nektek tetszik”.
Ez a három vígjáték által inspirált film elsötétíti az eredeti műveket, láthatóan a szerzőknek nem sikerült komédiának nézni őket. A megszokottnál egyértelműen ellenszenvesebbek benne a férfiak, és nagyon kiszolgáltatottak a nők. A korábbi évadokból is több filmet lehet kiemelni, amelyek beállítása hasonlít – így különleges meglepetést ezek a filmek nem okoznak, de ettől még az egyes művek megrázóan hathatnak ránk.
Az egyik legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb része a teljes sorozatnak a A makrancos hölgy hatására készült Hárpiapornó, Szilágyi Eszter Anna műve. Szó nincs róla két nagyszájú, ám egymáshoz az első pillanattól romantikusan vonzódó ember egymásra találásáról, amit ehelyett látunk, az nem más, mint családon belüli erőszak, amelyben súlyosbításként a férj barátai is részt vesznek. Sas Zoltán és Fülöp Tímea beszélgetésében érzékeljük azért azt is, hogy a „gyengébb fél” masszív verbális erőszakot alkalmaz (imponál is a leleményes, már-már költői brutalitás, ami a szövegben kifejeződik), de mi is szenvedünk. Érzékeljük a sorozatban megjelenő tanító szándékot – a bántalmazás nem vicces, nem megbocsájtható. Mi nézők ezen nem fogunk elandalodni.
Míg A makrancos hölgy esetében a nézők többsége tud mihez viszonyítani, és van elképzelése, hogy milyen lenne „a hárpia megzabolázása” ideális esetben, addig Shakespeare legritkábban játszott vígjátékai közé tartozik A két veronai nemes, talán a túlbonyolított cselekmény és a ritka ellenszenves férfi főszereplője miatt is. A hazudó, barátját és szerelmét is átverő Proteus nem vonzó kicsit sem, egy nyomorult féregnek látjuk Horváth János Antal lényegre koncentráló átiratában is, amely huszonévesekről szól. Az „Én, én, én” cím magáért beszél, és csak örülhetünk, hogy sikerült minden nehezéket és túlzott bonyolítást elvetni: Fülöp Kristóf, Berkó Boglárka, Krasznai Vilmos, Fekete Patrícia alkotják a szerelmi négyszöget, akik érdemesek a figyelmünkre.
A Repohár, amelyet Mészöly Ágnes írt A windsori víg nők alapján, és Falstaff alakját helyezte egy mai nyári fesztivál közegébe, a legfőbb személyes kedvencem az évadból, így ezzel zárom az ajánlók sorát. Jámbor József alakításában mindaz ott van, amely egy többórás Shakespeare-előadáson is kibontakozna, természetesen adja a nagyformátumú lúzert, aki minden önkritikától mentes. Nem veszi észre, hogy felette is eljárt az idő, a nőket lenéző és kihasználó nyálcsorgató… Egy igazi, mai Falstaff, akitől egyet nem tagadhatunk meg: a figyelmünket.
A cím passzol a történethez, de nem fedem fel, hogy miért is – nézzétek meg.
A honlap, amelyen minden információ elérhető: ITT.
Ps. A fotók a fent belinkelt honlapról származnak.
