Augusztus végi premier volt az „Albert és Charlie”, Olivier Dutaillis színdarabjának magyarországi bemutatója Ujj Mészáros Károly rendezésében, amely nagyon pontosan beilleszkedik a Rózsavölgyi Szalon „életrajzi sorozatába”. A teltház és az előadás végi intenzív (nem udvariassági taps) egyaránt azt igazolja, hogy szükség is van az ismeretterjesztő szórakozásra, a szalon törzsközönsége kifejezetten kedveli a másfél órás, szünet nélküli előadásokat, amelyek esetleg még arra is inspirálhatnak minket, hogy az este utóhatásaként kicsit a Wikipédián is körülnézzünk, és még többet kiderítsünk azokról, akikre most már kicsit személyes ismerősként is gondolunk.
Nagy Dóra, Einstein házvezetőnője a mihez tartás végett azért felteszi a kérdést: ugye senki sem számított arra, hogy az igazi Einsteint és az igazi Chaplint fogja látni?
Nem, nem számítottunk, de ez a kérdés megoldja azt a problémát, hogy Pál András öltönyös alakja nem idézi fel egyiküket sem, viszont Epres Attila parókájáról mindenkinek Einstein jutna eszébe, a Cselényi Nóra által ráadott ruháról viszont Chaplin. Persze lehet, hogy ez csak az én észleletem.
Mindenesetre előre szólok, hogy itt most két híres embert lehet látni, civilben, de anélkül, hogy a színészek utánoznák őket - nem, ez nem az, mint amikor az ifjabb Vidnyánszky Attila a Diktátor-t játssza és a megtévesztésig hasonlít is... El is hangzik (kicsit védekezésképpen?), hogy még Chaplin is csak harmadik lett a Csavargó-hasonmás versenyen. Az előadásnak ez az egy mondata, amelybe belekötnék, mert félreérthető így önmagában. A néző nem feltétlenül tudja, hogy a versenyben a Diktátor „Tramp” figurájának legjobb megszemélyesítőit keresték, és a zsűri tagjai nem az igazi Chaplinről állapította meg, hogy a legjobban hasonlít saját magára.
A színdarab alkotói vállaltan elhatárolódtak egy ilyen felszínes megoldástól, a két szereplő gondolatai válnak elsődlegessé, amelyeket az író képzeletbeli párbeszédeikbe belecsempészett.
Ahogy hallgattam ezt az életjátékot, nem éreztem túlságosan életszerűnek egyik beszélgetést sem, ennek ellenére rám is hatott Pál András és Epres Attila. Mindketten nagyszerű színészek, az elejétől követem a pályájukat, így mindenképpen nézendőnek ítéltem az előadást. Hitelesek, és olyan elszántsággal teszik bele magukat a szerepbe és kísérlik meg a kapcsolatteremtést egymással, hogy még a kevésbé hihető szövegeket is élettel töltik meg. Nem csoda a siker, hanem az ő munkájuk eredménye. Jó, hogy láthattuk őket, lehetett nekik örülni.
PS. A fotókat Molnár Miklós készítette.
