Nem volt ez rossz évad ez az idei az itthoni Wagner-rajongók számára – vissza is fogjuk még sírni. Ősszel az Operában akár három „kör” Ringet nézhettek végig a legelszántabbak, csupa magyar énekessel (laudáció az én hat estémről itt), most júniusban pedig az évad megkoronázásaként megnézhettük a már hozzánk nőtt, félig szcenírozott „müpás Ring”-et is. Mielőtt rátérnék az énekes szólisták emlegetésére: LE A KALAPPAL a fesztivált szervezők, a betanítást végző Kovács János, Polgár Etelka, Bartal László, Bartinai Gábor, Bizják Dóra és Rajna Martin előtt is. Idén is topon voltak a minden előadásban fellépő táncosok és a Fischer Ádám által vezényelt MR Szimfonikusok, akiket a negyedik este végén megérdemelt állótaps fogadott. Már megszokhattuk, hogy az előadás zenei színvonala soha nem megy egy bizonyos szint alá, és az „alapembereket”, alkalmi visszatérőket és debütálókat kellemes arányban tartalmazó szereposztás mindig egy kicsit másként mutatja meg nekünk a történetet, és ez most is így történt.
Minden évben elhatározom, hogy frappánsan fogok összegezni, és ez ugyanígy nem sikerült ezúttal sem. Ezúttal az olvashatóság érdekében négy részre bontottam a beszámolót – most előadásonként. (A walkür is már rövidebb ennél, a Siegfried és Az istenek alkonya pedig szinte nyúlfarknyi.)
Röviden: működött az előadások kémiája, azonnal újranéztem volna még egyszer az egészet.
Mindenkinek javaslom, hogy a Bartók Rádió által sugárzott előadásokra keressen rá (mediaklikk.hu), még közel egy hónapig elérhetőek a felvételek – ha csak hallgatjuk őket, kicsit más színben tűnnek fel az előadások, akkor már valóban csak a zene válik lényegessé.
Loge: Christian Franz
Nagyon szép, kiegyenlített előadással indult az idei ciklus, bár a korábbi évekhez viszonyítva kevésbé tomboltak a szenvedélyek. Mindez elsősorban a három (egymáshoz remekül illeszkedő) főszereplő kiválasztásán múlt.
A Ring alaphangulatát elsősorban a „Walhalla-projekt” kitalálóját, Wotant játszó énekes személyisége határozza meg – hangja, kisugárzása, energiaszintje, alkata, kora mind együtt -, az első két részt mindenhogyan, aztán ténylegesen átadja a helyét Siegfriednek, majd a második részben is domináns Brünnhildének. A Müpában talán emiatt is cserélgethetik ezt a szereplőt a legtöbbször – így lehet azonos rendezésben, nagyrészt egyező szereposztással mégis markánsan eltérő Ring-et létrehozni a legkönnyebben. Ami változatlan: Wotant nézve mindig elgondolkodhatunk, hogy valóban jó lenne-e tényleg örökké élni, közben szép lassan elunni az egész életünket, a párhuzamos kapcsolatokat, a rengeteg variálást és az ezzel járó hazudozást és kudarcokat. Lehet, hogy két rövid emberöltőnyi idő (kevesebb, mint 50 év a Ring teljes időtartama) is már bőven elég, ha ennyi szenvedés kapcsolódik hozzá.
Wotan: Johan Reuter
Az én (konkrét előadástól független) olvasatom szerint Wotan az első rész idején még energikus, ténylegesen el tudja képzelni, hogy a könnyelműen elkezdett várépítő vállalkozásból fedezet nélkül is jól jöhet ki. Nem elégszik meg az eredménnyel (örülhetne akár a lopott aranyból kifizetett várnak), belekezd egy még lehetetlenebb terv kivitelezésébe az elátkozott gyűrűért, amely a jóslathoz igazodva tényleg nem vált hasznára senkinek. Mindenki, akit szeretett (valamennyire) a terv áldozatává válik – a legkártékonyabb figura, bár emellett nagyformátumú és vonzó is. (Talán emiatt se megy ki a Ring a divatból, mert mindig eszünkbe juthat erről egy-két vezető, anélkül is, hogy az előadás bármilyen módon tartalmazna aktuálpolitikát.)
Minden Ring esetén hatalmas pozitívum, ha egyetlen énekes vállalkozik a három estére, sőt, ha érezteti is a szereplő lelkiállapotának átváltozását, a nagy tervek utáni összeomlást, a reményvesztést. Ha igazán jó, eléri azt is, hogy minden hibája ellenére meggyászoljuk bukását, majd látatlanban elképzeljük, ahogy a negyedik részben már csak némán nézi a Walhalla felgyulladását előkészítő walküröket, akik már nem hősöket szednek össze, csupán fát halmoznak fel a falak mellé.
Wotan és Fricka (A walkür-ben) - fotó: Posztós János
A Wagner-napokra rendszeresen visszatérő Johan Reuter most is mindhárom estén vállalta Wotant. Nem tűnik a változásokat kedvelő nagy játékosnak, amilyennek beállítja magát. Megbízható családfő, aki hajlamos a felesége tanácsaira hallgatni, nem hagyná ott bizonytalan kimenetelű kalandokért. Fricka az, aki beindítja a folyamatot, felébreszti. Schöck Atala intellektuálisan biztosan felette áll (ennek a) férjének is. Az évről évre cserélődő Wotanok mellett van egy sziklaszilárd „saját” Frickánk, akinek a játéka a legjobb bizonyíték arra, hogy mégis szerethető ez a légvárépítő nőcsábász. Még sok más Wotan oldalán szeretném látni.
Johan Reuter Wotanja ugyan nem elég nárcisztikus, de nagyon kifinomultan énekelt. A Bartók Rádió felvételét hallgatva már nem számított, hogy csütörtökön még nem hittem el neki a fenyegetettség érzetét, azt, hogy az istenek megmentése érdekében küzd a gyűrűért.
Flosshilde és Alberich - Kálnay Zsófia és Jochen Schmeckenbecher
Ezt persze azért is éreztem, mert sem a szintén kitűnően éneklő Jochen Schmeckenbecher (Alberich), sem az óriások nem tűntek olyan irgalmatlanul veszélyesnek. Aki nem ismerte a történetet, akár egy happy enddel is hazamehetett, elképzelhette az örök isteneket a világ végezetéig nyugodtan ücsörögni a Walhallában.
Nem így működött az előadás Kálmán Péter éveiben. Ő volt az egyetlen olyan Alberich a Müpában, aki el tudta venni a Rajná-t Logétól. Ezúttal ismét Christian Franz dominált, még a néma jeleneteiben is. Sokunk számára öröm, hogy a kezdetektől állandó részese a produkciónak és nem kell lecserlésétől tartanunk.
Az énekes ugyan maradt, de szerepfelfogása változott az évek során: ugyan kellően játékos, és könnyelmű isten, de egyre elkeseredettebb és egyre jobban szégyenkezik a sellőknek tett és be nem tartott ígéretért. A világ ura, a törvény meghatározója a legnagyobb rabló, akit Alberich átverésében ő maga is támogatott – részese a bűnnek. Nem csodálkozunk, hogy a tetralógia további estéin személyesen már nem jelenik meg - három helyettese közül a legemlékezetesebb majd Újvári Milán színész-táncos lesz, ahogy az utóbbi években is.
A sellők Az istenek alkonyá-ban - fotó: Csibi Szilvia
A gyönyörűséges sellők - Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia - szintén már állandó tartozékai a Wagner-napoknak, örökifjún tündökölnek, elpotyázzák az aranyat, majd visszakapják évek óta. Nem unják el a játékot, ahogy mi sem, mi is évek óta várjuk őket vissza.
Ebben a csütörtöki előadásban miután sem Wotan, sem Alberich nem volt különösen szenvedélyes, sokkal nagyobb hangsúlyt kaphatott a többi kisebb szereplő – ennek is köszönhető az előadás nagyon kiegyenlített hatása. Haja Zsolt Donnerjének meggondolatlan indulatossága kellő figyelmet kaphatott (ezúttal nem egy nála is szenvedélyesebb Wotan próbálta lenyugtatni). Az énekes Valuska-alakítása az évad egyik csúcsteljesítménye volt, még július 19-ig éppen elérhető felvételről (link), ma pedig A sevillai borbély címszereplője lesz a Margitszigeten. (A Wagner-napokra általában is igaz, hogy a kisebb szereplőket is nagy énekesek személyesítik meg – emiatt is garantált az általános magas színvonal.)
A dobogón az óriások, Tijl Faveyts és Jongmin Park
Jutott egy erős jelenet Jürgen Sachernek Mimeként, aki majd a Siegfried egyik oszlopaként tért vissza két nappal később, és néhány szép pillanat a legrövidebb isteni szerep birtokosának is: Pataky Dániel volt Froh, aki már szinte csak Németországban énekel, alig hallható itthon. Horti Lilla ismét látható élvezettel rémüldözött az óriásoktól, bár az előadás meglepetés-énekese erre kevés okot adott: a belga basszbariton Tijl Faveyts nemcsak szép hanggal rendelkezik, de a „szerelmes óriásként” kifinomultan énekelt, kicsit sem vált ellenszenvessé. (Megnézném más szerepekben is szívesen.) Azonosulni tudunk felháborodásával, jogos a követelése – járna a megígért bér a felépített várért cserébe. Annyira jó benyomást tett ránk, hogy meg kellett gyászolnunk értelmetlen halálát.
Fafner, a harmadik részben sárkányként visszatérő óriás évekig a felejthetetlen Walter Fink volt, aki már nyugalomba vonult. Jongmin Park már fellépett korábban is a Müpában, személyében remélhetőleg egy állandó utódot köszönthetünk. Mélybasszus hangja lehengerelt minket - csodáltuk, de nem szerettük meg, és ez így volt jó. (A darabnak talán két kellemetlenül brutális óriás tenne jót, de ez azért talán csak egyszer jött össze.) Jongmin Park a lenyűgözést másnap Hunding szerepében még fokozni is tudta, A walkür egyik sztárjává tudott emelkedni.
Erda kivetítve - Gál Erika
A rendezés apró változásokon ment át az évek folyamán, Erda sem énekel már az üvegfal mögött. Az emelvénybe süllyesztés jobb megoldás (csak az emeletekről látszik), kivetítik az arcát nagyítva. Ebben a félig szcenírozott előadásban, amikor olyan sok minden a képzeletünkre van bízva, a szereplők többsége menekülés közben is estélyit vagy frakkot visel, egy énekes hangjának tompítása számomra (még mindig) elfogadhatatlan. Ami szerencsés: Gál Erika másnap visszatérhetett walkürként, a negyedik nap nornaként, így akik azt hihették az első és harmadik estén, hogy kevés a hangja, a másik két alkalommal felismerhették tévedésüket. A táncosokon kívül ő az egyetlen olyan színpadi fellépő, aki a teljes Ringet végigcsinálta, így már ez önmagában is kiemelendő tény.
A felfokozott hangulatú ünneplés után már készültünk is vissza a másnapi Walkürre.
Ps. A Müpa számára Hirling Bálint fotózta az előadást, a Facebookra kitett képeket használtam fel. A legelső kép korábbi, Posztós János munkája és egy idei Christian Franz-interjúból emeltem át, amelyet ezúton is ajánlok olvasásra.
