A londoni Royal Opera május elsejei előadása ment felvételről június 9-én vasárnap délután a Puskinban, amikor a szép nyári időn kívül még a választások is eltántoríthatták a potenciális nézőket – nagyon kevesen ültünk a nézőtéren.
Aki mégis a Carmen-t választotta, az így is jól járt: megnézhette a jelenlegi talán világviszonylatban is legjobb Carmen-Don José kettőst, Aigul Akhmetshinát és Piotr Beczalát, akikkel a téli MET-közvetítés után már személyes ismerősként találkozhattunk. Bármilyen rendezésben élik a szerepüket, aki alkalmat talál, hogy megnézze őket, ki ne hagyja a lehetőséget. Nekik már lehetne akár személyi igazolványuk is Carmen illetve Don José néven, annyira valóságosnak érződnek. Ennek köszönhetően nincs az a rendezői koncepció, ami meg tudná őket gyengíteni.
Ennyi az ajánló lényege, a londoni Carmen-ről ennél bővebben írok a továbbkattintóknak.
Július 14-én vasárnap 14h-kor az André Chénier lesz a Royal Opera-sorozat utolsó alkalma, Jonas Kaufmann-nal a címszerepben – aki eddig lemaradt a korábbi vetítésekről, még be tud csatlakozni.
A Royal Opera vetítéseit kevésbé reklámozzák nálunk, mint a MET élő HD-sorozatát, amelyre már akár egy évre előre is lehet jegyeket vásárolni. Ehhez nem készült magyar nyelvű felirat, csak angol, és csak egy egészen rövid szünet szakítja meg a felvétel lejátszását. (Ha tele lett volna a mozi, biztosan nem lenne ez a szünet elég arra, hogy mindenki sorra is kerüljön a mosdóban.) Nem beszélgetnek a szereplőkkel, karmesterrel, és így inkább filmnézésre hasonlít az élmény. Aki népszerű operát szeretne kiemelten jó zenei minőségben hallani jelenleg divatos énekesekkel, annak ez a program is remek választás. (A 4200 Ft-os jegy pedig szuper-versenyképes most már, ahogy az Opera jegyárai is elkezdtek idomulni a piaci viszonyokhoz.)
A MET-közvetítésekhez képest egy másik lényeges különbség: a Royal Opera nem foglalt bele programjába rétegoperákat, vagy kortárs műveket – az év eddigi darabjai (Pillangókisasszony, A hattyúk tava) a legszélesebb nézői rétegeket szólították meg, ahogy a Carmen is.
A vetítéshez kaptunk kinyomtatott szereposztást, sőt tartalomismertetőt is, bár utóbbira sok szüksége nem lehetett a jelenlévőknek, akik szinte kizárólag az idősebb operaszeretők közül kerültek ki, akiknek a kora délutáni időpont előnyös lehetett. Feltehetően senkit nem lepett meg az a figyelmeztető megjegyzés a 8+os korhatár besorolás mellett: „Jelen produkció nemi kérdéseket is taglal, és enyhén erőszakos jeleneteket tartalmaz.” (2008-ban az akkor 5 illetve 7 éves lányaimmal háromszor néztük meg a Carmen-t, Mester Viktóriával a címszerepben, de most nem próbálkozott gyerekek operabeavatásával senki, pedig az időpont miatt ez a közvetített produkció erre is különösen alkalmas lett volna.)
Ezt a franciául énekelt és angolul feliratozott előadást a világhírű Damiano Michieletto rendezte, aki a magyar nézők számára is ismerős: Bohémélet 2.0 címmel repertoáron van egy replika-rendezése.
Aki azt látta, nagyjából tudhatta, mire számíthat: ez a Carmen is mérsékelten modernizáltnak tűnő munka, amely ugyan a hatvanas évek közegébe helyezi a történetet, de lényegileg nem nyúl bele, és nem is mutatja új nézőpontból.
A remekművek átültetése azért is problémás, mert az alkotói csapat egy olyan puzzle átszabására vállalkozik, amelyben minden elem a helyén van. Egészen más a helyzet akkor, ha az alapmű tökéletlen, és esély van arra, hogy jobbá tehető, lehet vele villantani. A Carmen-ről szinte mindenkinek van előélménye, azaz elvárása – ez nehezítés -, ráadásul semmivel nem lesz frissebb a mű, mint akkor, ha hűek maradnak az alkotók a történet legkülső rétegéhez is.
Nem nyertünk semmit azzal, hogy egy dohánygyár előtt állomásozó katonák helyett egy helyi rendőrörsöt látunk -ráadásul angol felirat van a kis házikón, Local Police – miközben marad a bikaviadal és a csempészek és Sevilla is. A rendező ellentmondásba keveredett szükségszerűen, a néző pedig eldöntheti, hogy nagyvonalúan tovább siklik-e a részletek fölött, vagy leragad.
A gyerekek aranyosak persze most is, sőt jól is énekelnek, de a köréjük komponált jelenetek kicsit sem lettek életszerűek, ahogy a férfikarra nézve is operakórust láttam a színpadon, nem unatkozó rendőröket, csempészeket és bikaviadal-nézőket. A rendezőnek nem erőssége a tömegek kezelése, és a díszlet sem túl leleményes: ugyanaz a kicsi ház (némi külsődleges átalakítással) áll a középpontban – abban zajlanak a benti jelenetek, de más szerepe nincs. Nem tűnik nagyon érdekesnek ez a világ – ez akár lehet rendezői üzenet is: Carmen végtelenül unatkozik, nem tud mit kitalálni, emiatt éli ki magát a párkeresésben, bár egészen sikertelenül keresi az igazit. (Ugyan könnyű meglátni a párhuzamot Don Giovanni és közte, mindketten sokaknak vonzóak, de nekem évek óta az az észleletem, hogy a Bizet által megírt figura szívesen megmaradna valakinél, ha létezne ilyen hozzá való ember. Sajnos, ebben a rendezésben sem talál.)
A fentieken könnyen túl lehet lépni, mert hasonló produkciókhoz vagyunk szokva, de az előadás időkezelése viszont szarvashibának tűnik. Hatásos megoldás, ahogy a gyerekek a nyitányok alatt fogják a kis tábláikat és a magasba emelnek egy-egy betűt, amelyből megtudhatjuk, hogy mennyi idő telt el az előző felvonás óta. Oldja a feszültséget, és módot ad a cuki gyerekek színpadra hozására. A történetet ismerve tudjuk, hogy Don José nagyjából egy hónapot ült börtönben Carmen elengedése miatt, de az is egyértelmű, hogy a csempészekhez való csatlakozása és az Escamillóval történő találkozása között hónapok teltek el. A rendező itt felpörgette az időt, és Carmen az egy hónapnyi várakozás után megszerzett férfit, akit az igazinak hitt, már másnapra megunja, azonnal kiszeret belőle.
Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban azt nem értem, hogy az alkotói csapat valamely tagja, vagy akár a két főszereplő miért nem győzte meg a rendező, hogy a „másnap éjjel” felirat helyett a „hat hónappal később” legyen – ennyi idő után már hihető, hogy egy sok kompromisszumra épülő kapcsolatot egy „tartalékos állományba” sorolt harmadik személy is felboríthat.
A koncepció nemcsak olyan apróságok miatt is lehetetlen, hogy a rejtőzködő csempészeket a torreádor már másnap biztosan nem találhatta volna meg, de annál is fontosabb: a folyamatok, hiába előre jól megjósolhatóak, mégis időt igényelnek. Sokszor tudjuk már egy kapcsolat legelején, hogy nincs távlata, de mégis végig kell járni a stációit, hiszen mindig reménykedünk abban, hátha rosszul ítéltük meg... Carmen ennyire nem futószalagon éli az életét, és nem súlytalan a Don José-szerelem számára. Csak egy nap juthatna nekik? De ez nem a Rómeó és Júlia! (Felirat ide vagy oda, a szereplők akarata érvényesül, akik viszont elérik, hogy az egész előadásban ez lesz a legfontosabb kapcsolat így is.)
A rendező már a nyitány megfelelő pillanatában színpadra léptet egy fátyolos, fekete ruhás idősebb nőt – a jó időzítés miatt akkor is tudnánk, hogy ki, ha nem fogna a kezében egy halál feliratú kártyalapot. Később többször visszatér a legdrámaibb pillanatokban, és később Don José a háttérben aggódó anyjának is nézhettük, aki joggal nyugtalan fia miatt, aki már nem fiatal, de még nem állapodott meg, feltehetően csak véletlenül lett rendőr, és még nincs családja. Az anyával is együtt tudunk érezni, miközben tudjuk, hogy nem teljesülhetnek a vágyai.
Az előadás zenei színvonala igazán nagyszerű volt, Antonella Manacorda karmesternek köszönhetően is. A kórusok jól énekeltek és még a kisebb szerepekben fellépőkre is szívesen fogunk visszaemlékezni – lehetséges, hogy a rendező minden figyelmét az ő megsegítésükre fordította, ezért nem maradt ideje a tömegek mozgatására.
A mezei néző nem gyakran jegyzi meg a darabot elkezdő bariton nevét (Morales szakaszvezető, aki Michaelát útba igazítja), de jelen esetben kifejezetten sajnáltam, hogy Grisha Martirosyan csak egy jelenetben énekelt, még jó lett volna nézni és hallgatni is.
Karakteres volt a Michaelát játszó Olga Kulchynska – messze volt a szokásos bájos kislánytól, nem kevésbé határozott nőszemély, mint Carmen. Elejétől fogva nyilvánvaló, hogy bármilyen rokonszenves is nekünk, Don Josénál akkor sem lenne esélye, ha nem a legrosszabb pillanatban érkezne, és Carmen nem is létezne – terhes a férfi számára a nyaggatás, és akkor sem hozná lázba, ha levenné a szemüvegét. Ebből a Michaelából azt is kinéztem, hogy éppen akkor találta ki mentőötletként az anya halálos betegségét. (Ez a lehetőség korábban még nem jutott eszembe, de nem idegen a történettől.)
A hangsúly most is a két főszereplő viszonyára esett, és így elmondható, hogy az előadás központi eleme száz százalékig rendben van. Mindkét énekes él a szerepében, igazinak látjuk őket. Nagyon sok rendezés formálta őket, feltehetően már egészen mindegy számukra, hogy milyen jelmezben és közegben játszanak, most is érezni lehetett a mélységet az alakításukon. Mondhatjuk, hogy ugyanazzal a két emberrel találkoztunk, akikkel már a MET-ben is, csak kicsit másként mentek végig a számukra kiszabott úton. (Mellékesen eszünkbe juthat az is, hogy ilyen tökélyre vinni egy szerepet csak így lehet, színházról színházra járva. Az az énekes, aki ugyanannál a társulatnál marad, a legjobb esetben is csak egy-két rendezésben próbálhatja ki magát, és nem jut el oda, ahova Aigul Akhmetshina, aki csak ebben az évadban hat nagy operaházban játszik egy-egy sorozatot.) Nyilvánvalóan miattuk volt érdemes a produkciót megcsinálni, illetve megnézni, mert számunkra sem tanulság nélküli a sorsuk.
Aigul Akhmetshina Carmenje nem pusztán egy csábító démon, aki mindenkivel kikezd – az nem lenne túl érdekes, pláne nem akkor, ha valaki már 15+ Carmen előadást látott. Őt nézve azt érzem, hogy annyira igazi, hogy kedvem lenne akárhány verzióban is újranézni. (Ebben a szerepben ezt eddig csak Mester Viktória kapcsán éreztem, akit valóban igyekeztünk is minden adandó alkalommal megnézni, és nem hittem, hogy látni fogok nézői pályám során még bárki mást is, aki hasonlóképpen nagy formátum és „eladja” nekem Carment így, ennyire a sajátjaként.)
Az alakítás mélyen hat ránk, mert egy nyugtalan, kereső embert látunk, akivel akkor is azonosulni tudunk, ha nem hasonlítunk alkatilag rá, és sosem akartuk az összes körülöttünk lévő ember figyelmét magunkra irányítani. Nem találja a helyét ebben a nem túl élhető világban, sem a hozzá illő párt. Hiába nézi minden férfi vágyakozva, egy olyat sem talál köztük, aki mindent adna és mindent el is tudna fogadni. (Legalább annyi baja van az őt körülvevő világgal, amennyi nekem volt a produkció egyéb tényezőivel.) Lényeges elem, hogy ez a rendezés nem hitette el velünk, hogy ez az Escamillo – Kostas Smoriginas – a megállapodást jelenthetné számára, a végleges megoldást. A torreádor is csak egy állomás lehetne, aki persze nem adná fel miatta a hivatását. (Tőle nem kéri Carmen, hogy fellépés helyett maradjon vele – olyan áldozatokat Escamillo feltehetően nem is vállalna, mint Don José.)
Don José ugyan az elvárhatónál is többet tesz Carmenért, kétszer is, de ezek értékéből sokat levon, hogy kénytelenségből csupán. Ezért mégsem lehet igazán hálás Carmen, nem érezheti, hogy mindennél fontosabbá vált a férfi számára, pedig az előadásból kiderül számunkra, hogy neki már az lett a férfi: nemet mond a társainak, a torreádor csábítását is hárítja... Fel kell ismernie már az első randevún, hogy mégsem hozzávaló, és a tragikus hibát itt követi el: mindennek ellenére mégis kibillenti a megszokott életéből, és belekényszeríti egy nem neki való közegbe. (Emiatt sem mindegy, hogy Don José egy napig csempész, vagy huzamosabban próbálkozik ezzel. Ha Carmen már másnap kiadja az útját, sokkal kevésbé hibáztatható, jóval kevésbé indokolt a gyilkosság is.)
Az élet vége mindenhogyan a halál, ehhez nem kell jóslat, viszont az nem egészen mindegy, hogy ezt miként töltjük – folyamatos sodródásban, vagy sem.
Ahogy láthattuk az előadásban, az idealizált férfinak (Escamillo) hivatása van, sőt a többieknek (ld. csempészek) is első a kötelesség. Nem elérhetőek, mindig mást akarnak, igazodni kellene hozzájuk, csak minimális időre befolyásolhatóak. Ebben a közegben mit tehet a foglalkozásától megfosztott férfi (Don José), illetve egy nő, aki sehogy nem találja a helyét?
Carmen a játékot, az átverést, a veszélyt és az ezzel járó izgalmakat keresi, amelyre a csempészet több lehetőséget ad, mint a dohánygyári munka (nehéz is elképzelni a kettőt párhuzamosan), rossz a monotóniatűrő képessége, így a történet alapján egy pályaválasztási tanácsadó feltehetően színésznek vagy operaénekesnek küldené – a folyamatos változás, beleértve a partnerek cseréjét sokkal megfelelőbb életforma lehetett volna számára.
Az előadásban én ezt találtam, nem feltétlenül szívderítő üzenetként, ugyanakkor az óriási kompenzáció volt, hogy láttam legalább két olyan énekest, aki biztosan a helyén van, mindent kihoz magából és a szerepéből. Mert azért vannak olyanok, akiknek jutna üdv a Földön – ez biztathat minket, hogy hátha még nekünk is sikerülhet.
PS. Camilla Greenwell fotóit a Royal Opera Fb-oldaláról használtam fel
