Megadta a módját a Madách Színház a 2008 májusában felújított „József és a színes szélesvásznú álomkabát” 300. előadásának. Mindhárom szereposztás résztvevőit egyszerre színpadon láthattuk, sőt még az előadás egyik régebbi sztárját is, aki már korábban letette a szerepét.
Az egy hétnél hosszabban futó sorozat minden előadására elkeltek a jegyek, és annyit ment már a darab, hogy nem szorul ajánlásra, így ez most ennek a színházi ünnepnek nyomot hagyó bejegyzés csupán egy nem-rajongótól, akinek ez a 300. az első élmény volt.
Négy József: Solti Ádám, Serbán Attila, Puskás Péter és Szaszák Zsolt
Az este filmösszeállítással indult a darab első éveiről, amelyből felismertem még Nagy Sándort is, aki szintén énekelte a címszerepet, majd Szirtes Tamás, a rendező osztotta meg saját érzéseit a jubileum kapcsán.
A rajongóknak készült ez a megemlékezés, így mindenkit meg akart mutatni a Madách Színház ezen a jubileumi estén. Ez a szándék perceken belül kiderült: fellépett mind a négy narrátor, majd a három József énekelt egyszerre, később pedig a szereplők hol váltották egymást, hol pedig egyszerre énekeltek a jelenetükben (ki jelmezben, ki pedig fekete ruhában). Biztos, hogy ez nehezítette azt, hogy a történetbe egy új néző igazán beleélje magát, bár a cselekmény követését nem tette lehetetlenné, de ez az este nem is a beavatásról szólt, hanem a múlt visszaidézéséről.
Szirtes Tamás, a rendező
Lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki sosem látta ezt a rendezést, sőt még az azt megelőző 1991-es változatot sem, a fellépők közül összesen három színészt ismertem fel: Kőrösi Andrást és Borsányi Dánielt, akiknek a pályáját régen követem (így van is velük kapcsolatban ezen a blogon több bejegyzés is), továbbá Solti Ádámot, akit a Pretty Woman-ben már láttam. Két előadás alapján nem lehet egy színészt megítélni, de úgy érzem, hogy a karakteréhez a fiatal József jobban illik, mint a nyerészkedő, kiégett üzletember – most tetszett jobban. A gála körülmények ellenére úgy érzem, hogy a musical lehetőségeihez képest a lehető legárnyaltabban formálta meg Józsefet, érezni lehetett, hogy nagyon benne van ebben a szerepben. (Az összehasonlítás sok szempontból se lehet teljeskörű, azért sem, mert a másik előadásnak mindössze a főpróbáját láttam.) Tőle Puskás Péter vette át a stafétát. aki 2008-ban lépett be a szerepbe, de még 15 év elteltével is el lehetett fogadni fiatalembernek.
Az előadásban megint láthattam, hogy a Madách technikai személyzete mennyire professzionálisan dolgozik, pörögnek az események és a díszletváltások ezen semmit nem lassítanak. (Lehet, hogy ezt nem kellene mindig kiemelni, de ritka az az előadás, amelyben nem jelennek meg a díszítők is a színpadon.) 15 éve a díszletet Kentaur, a jelmezeket pedig Rományi Nóra terveztek, mindketten sokat tettek a sikerért – a modern szöveg poénjai (fordítók: Blum Tamás és Galambos Attila) még inkább érvényesülnek az egyiptomi motívumokat használó látvánnyal.
Zárójelben: nekem egyetlen József-élményem van, egy 1998 tavaszán látott Broadway-produkció, amelyiket önkéntes jegyszedőként láthattam Fayetteville-ben, és leginkább arra emlékszem, hogy az előadásban minden fellépő tudott táncolni, érthetően énekelni, jó volt a hangosítás. A fáraó álom-dala volt az abszolút ziccer.
Ezen a gála-előadáson többek között a fáraó dala is kétszer hangzott el, és József börtön dala is háromszor – a hangosítás nem mindig volt tökéletes, és nem minden énekes volt érthető. (A rajongók úgyis tudták a darabot kívülről, így ez nem volt probléma.) Ennél jobban tetszett nekem a Szívkirály, amelyet Csiszár István énekelt – ennek jól értettem az (egyébként nagyon szellemes) szövegét is – ez volt számomra az este egyik csúcspontja.
A többszörözéssel a színház azt a kockázatot is vállalta, hogy a nézők majd össze fogják hasonlítani őket, bár sokan lehetnek, akik úgyis ragaszkodnak majd a saját kedvencükhöz, akár csak azért, mert vele látták először a darabot. (Ha a saját operai élményeimre gondolok, én is jártam úgy előadással (ld. Pomádé király), hogy annyira bevonzott az első szereposztás, hogy évekig nem is voltam hajlandó megnézni az alternatívát, így még azt is el tudom képzelni, hogy mégis sokan lehettek olyanok, akik számára a másik két József szintén újdonságot jelentett.)
Szirtes Tamás a bevezetőjében kiemelte, hogy mennyire eklektikus a darab zenéje, és valóban azt láttuk, hogy Webber, aki húszévesen írta művének első változatát, mindent bele akar tenni. Irgalmatlanul pörögnek az események, bár nem minden jelenetnek van köze a József történet fősodrához, de mintha a közönség éppen a párizsi hangulatot árasztó táncbetét élvezte volna a legjobban (szeretjük kényelmesen nézni, ahogy mások mindent beleadva táncolnak), illetve a narrátor mellett szintén megfigyelőként jelenlévő gyermekkar megnyilvánulásait, akik szintén énekeltek és táncoltak is egyszerre. Az este másik csúcspontja éppen az volt, amikor a szereplő gyerekeken túl megjelentek azok is, akik a többi estén lépnek fel, és persze a profi tánckar is, amely a Madách minden előadásának biztos alapja.
A harmadik csúcspont számomra egyértelműen a harmadik József megjelenése volt, aki azonnal megfogott az énekével. A sok ismétlésnek köszönhetően már kellően rá voltam hangolódva a zenére, kezdtem ismerni a darabot és ezek után ténylegesen nagyon erősnek éreztem a legfiatalabb József megjelenését. Szaszák Zsolt egy éve vette át a szerepet, és őt nézve éreztem, hogy amennyiben egy rendes előadást látok, kibillentett volna a nyugodt megfigyelő szerepéből, és a papírforma szerint el is kezdtem volna neki drukkolni.
Ez a gála helyzet nem erről szólt, ehhez kellett volna már az előzetes bevonódottság, így inkább annak örültem, hogy Zsótér Sándor szfés vizsgáinak köszönhetően hozzáedződtem, hogy egy este alatt három színészt is el kell fogadnom egy szerepbe ki-be ugrálni.
A negyedik és egyben utolsó csúcspont már az előadás legvégén következett be: megjelent egy énekes, és majdnem azonnal felállt a nézőtér, még mielőtt az illető kinyitotta volna a száját. Ennél nagyobb megbecsülése egy művésznek nem nagyon lehet. Mindenki felismerte Serbán Attilát, aki a címszerepet már egy ideje letette. Most ő is elénekelte a börtöndalt.
Az este folyamán még kívülállóként is megérezhettem, hogy mit jelent, amikor 700 ember rajong valakiért, és mi az, ami valóban lázba hozza a nézőket. Ehhez hasonló ünneplést kizárólag a Fesztiválzenekar Kékszakállú-turnéján tapasztaltam, és egy-két olyan eseményen, amikor világsztár (pl. Domingo, Pavarotti) lépett fel.
Könnyen elhiszem, hogy a többi 299 előadáson is tombolt a közönség, hiszen a történetből energia, optimizmus és hit sugárzik, feltölt minket. A József az amerikai álom megvalósíthatóságáról is szól. A „self made man” receptje egyszerű: megálmodjuk a nagy karriert, és aztán már csak meg kell valósítani. A legnehezebb helyzeteken is úrrá lehetünk.
Az álomkabát, amelyet valami csoda folytán visszakap József (annak ellenére, hogy bekenték vérrel és megszaggatták!) akár arról is szólhatna persze, hogy amit valaki korán megkap erőfeszítések nélkül, azt milyen nehezen lehet aztán újra megszerezni – akár évtizedek munkája kellhet hozzá.
Mindenkinek gratulálok, aki az elmúlt 15 év 300 József-előadásáért dolgozott, azoknak is, akiket nem emlegettem – most nem akarok ugyanabba a csapdába esni, mint amikor nemrég az Opera Ring-je kapcsán írtam egy hasonló laudációt, amelyben tényleg mindenki meg lett említve, de ennek köszönhetően kegyetlenül elnyúlt és összességében senkit sem érdekelt.
Ezen az ünnepi estén nekem, a kívülállónak is átjött, hogy mindenki teljes szívvel és lélekkel van jelen. Mostanára, vasárnap estére már 306-nál tart a számláló, és hamarosan eljön az a bizonyos 400. előadás, amelyet Szirtes Tamás be is harangozott. Kívánom a fellépőknek és az előadás rajongóinak is, hogy azon is lehessenek majd ott.
PS. Dolnay-Sárdi Ágnes fotóit a saját nyilvános Facebook posztjából használtam fel.
