A címemre nézve feltehetően többen nonszensznek érezhetik ezt a minősítést, hiszen két nyolcvan éves ember közös előadása a téma, de aki az előadást meg is nézi, érteni fogja, hogy miért ezt választottam.
A másfél órás est lényege megragadható éppen ebben az egy mozzanatban: ugyan az évek elszálltak, a két művész életműve egyre jobban kiépült, de a világra való nyitottságuk nem változott, szellemileg egészen frissek és még megláthatjuk bennük azokat a gyerekeket is, akik 72 évvel ezelőtt összeismerkedtek. Drukkolok nekik, hogy legyen majd egyszer Bálint+Jordán=180 is.
Néhány benyomás következik, ajánlóra nem nagyon van szükség, mert a két név önmagában is elég, hogy valaki el tudja dönteni, szeretné-e a beszélgetésüket közelről megnézni. A Szalonban erre most havonta három alkalommal van esély – azoknak, akik eddig még nem kaptak észbe, javaslom, hogy figyeljék az ÁPRILISI jegyvásárlás beindulását, mert a következő hét alkalomra már a pénztárban nem találnak jegyet. (A nagyon elszántaknak javaslom, hogy a FB számos színházjegyes csoportjában hirdessenek, néha megbetegedés miatt lehet jegyet venni, teljesen nem reménytelen az ügy soha.)
Molnár Miklós beszédes képeiből a lehető legtöbbet használtam fel, aki többet is megnézne, az a Molmik Photography oldalán keresse őket.
Különleges este ez, beszélgetés és előadás keveréke. Szóba kerül a közös múlt néhány epizódja anekdoták formájában, beszélnek a gyerekkorukról és a párhuzamosan alakuló életútjukról, amely csak ritkán érintkezett. Ennek ellenére sok a közös pont, megismerjük a világról és a szakmájukról alkotott véleményüket, szabad gondolataikat. Elegánsan kerülik a magánéleti utalásokat és az aktuálpolitizálást is, bár azért néhány visszatérő megjegyzésből csak kiderült, hogy utóbbi csak nem egyszerű. A színház egészen nem függetleníthető mindattól, amiben benne élünk, így nehéz anélkül megnyilvánulni, hogy erre ne reflektáljanak, már csak azért sem, mert évtizedeken át tartó színházigazgatói működésük folyamán nem vonatkoztathattak el a közélet történéseitől. Amióta nem igazgatnak, mindketten lelazulhattak, lehetnek „csak” színészek, és már nem kell semmit bizonyítaniuk, hiszen mindent elértek. Hat ránk mindkettőjük humora, Bálint András eleganciája és Jordán Tamás messzire sugárzó életszeretete.
Tavaly ősszel mindketten egy-egy önálló esttel álltak elő szinte egyszerre, Jordán Adyról beszélt a Pinceszínházban, Bálint András pedig Szerb Antalról a Radnótiban. (Mindkettőről írtam ajánlót, a beillesztett linkeken ez is olvasható.) Most egyesítették erőforrásaikat, és ennél jobban ezt a kerek születésnapot nem is ünnepelhették volna meg.
Amit látunk, az nagyvonalakban megtervezett baráti beszélgetés, amely néha érezhetően interjúnak is tűnik, amelyben a kérdező és a válaszoló szerepe folyamatosan cserélődik.
Mindezt még érdekesebbé teszik, hogy időről-időre beleszövik a társalgásba Molnár Ferenc szövegeit és anekdotáit. Néha a szöveget is elosztják, néha csak az egyikük mondja és a másik csak figyeli.
Az egyik legjobb rész, a nézők sanyarú helyzetéről „Az inkvizíció dramaturgiája” (utóiratban ezt idézem), amely nem az egyetlen olyan Molnár-szöveg, amelyet még ma is érvényesnek érezhetünk, bár már lejárt a szerző halála óta a 70 év is. (Kíváncsi leszek, jön-e most egy igazi dömping, lesz-e Molnár-reneszánsz, ha egyszer ezentúl valóban szabadon lehet használni őket.)
Bálint András és Jordán Tamás nem hiába foglalkozik színházzal több, mint hatvan éve, sikeresen eltalálták a jó arányt, a megfelelő pillanatban szakítják meg a beszélgetést egy-egy újabb Molnár-szöveggel.
80 év ide vagy oda, mindkettőjüket éppen olyan korszerűnek érezzük, ahogy Molnár Ferencet is, aki nem fog egyhamar elavulni, hiszen a színház lényegileg ugyanaz maradt és az élő előadás élményét sem válthatják ki felvételek.
Ehhez a Rózsavölgyi Szalon kis tere még hozzátesz, ennek a kettős portrénak jót tesz, hogy ennyire közel lehetünk a beszélgetőkhöz.
Az előadás kapcsán nyilvánvalóan eszembe jutott, hogy most már alig több, mint három hét hiányzik a számomra lényeges évfordulóig, amikor éppen itt, a Rózsavölgyiben láthattam Bálint napon az akkor még csak hetvenéves Jordán Tamást „Az utolsó órában” Alföldi Róbert oldalán. Nagyon gyorsan elszaladt tíz év azóta itt a Szalonban is. Kíváncsian várom a folytatást.
PS: Molnár Ferenc: Az inkvizíció dramaturgiája
Ha valaha az életben nagy dramaturgiai művet írnék, az volna a kiindulópontom, hogy a színház nézőterén tölteni az estét: büntetés. Képzeljük magunkat abba a korba, amikor az inkvizíció nemcsak tüzes vassal és homlokszorítóval kínozta az áldozatait, hanem szellemes kínzásokat is talált ki, például a hanyattfekvő áldozatnak lassan, de nagyon sokáig egy-egy csöpp vizet csöppentett a szájába. Vonatkoztassuk el magunkat mindentől, ami a színház fogalom körül ránkragadt és képzeljük el, hogy egy inkvizítor, akinek ambíciója új kínzási módokat feltalálni, kitalálja a következő büntetést: A bűnös köteles hetenként egyszer, meghatározott órában, meghatározott percben hirtelen minden dolgát abbahagyni és jó vagy rossz időben egy nagy terembe sietni. A nagy terem azonnal elsötétítendő, és a bűnös szűk ülőhelyére vezetendő. Ott kell ülnie három óra hosszant a sötétben, mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos: 1. kimenni, 2. felállni, 3. fészkelődni, 4. hátrafordulni, 5. beszélni, 6. orrot fújni, 7. köhögni, 8. tüsszenteni, 9. enni, 10. inni, 11. dohányozni, 12. külön, önállóan nevetni, 13. aludni, 14. olvasni, 15. írni, 16. nyújtózni, 17. ásítani, 18. más irányba nézni, mint előre, 19. más helyre átülni, 20. a végét meg nem várni, 21. el kell a meleget tűrni, 22. el kell a hideget tűrni, 23. minden bosszúságát némán kell lenyelni, 24. tilos felháborodásának bármi jelét adni, 25. hangosan sóhajtozni vagy nyögni, 26. a ruházatán bármit is változtatni: tehát mellényét kigombolni vagy szűk cipőjét lehúzni, 27. nem figyelni, 28. agyát megpihentetni, kikapcsolni, 29. megzavarni olyan tetszésnyilvánítást, mely az ő meggyőződésével ellenkezik, 30. rendes, kényelmes napi ruhájában odamenni, 31. abbahagyni, és máskor folytatni. Ezenkívül tilos még sok minden, ami hamarjában nem jut eszembe.
Ezt a sötétbe ültetett, megmerevített, elnémított, minden funkciótól eltiltott embert nevezzük színházi nézőnek, akinek az újkor emberszerető mozgalmai megadják azt a könnyebbséget de ezt se mindig, hogy óránként egyszer néhány percre kimehet sétálni, hogy a testi kínlódást kipihenje, és az újabb testi kínlódáshoz erőt gyűjtsön.
Már most mi a dramaturgia? Dramaturgia az a tudomány, amely összegyűjtötte mindazokat a szabályokat, amelyek szerint ennek a testi kínokra ítélt embernek a helyzetét megkönnyíthetjük azzal, hogy a terem egyik falát lebontjuk, és abban a falnyílásban mutogatunk neki valamit. Ennek a valaminek azonban oly vonzónak kell lennie, hogy a leírt testi kínlódás az áldozatra nézve előbb eltűrhetővé, majd érthetetlenné, végül pedig kívánatossá legyen. Annyira kívánatossá, hogy még keservesen szerzett pénzét is odaadja érte. Sőt törje magát utána.
Ez volna dramaturgiám bevezető része. Azután következnének azok a fejezetek, amelyek elmondanák: minő alacsony és magas, felszínes és mély, parlagi és fenséges módok vannak arra, hogy a terem lebontott fala mögött levő nyílásból ez a narkózis hatásosan áradjon ki a kínszenvedőkre.
