Az elmúlt két hétben ez volt a negyedik előadás, amelyet ajánlásra néztem. Amikor már négy-öt olyan ember, akinek az ízlése közel áll az enyémhez egybehangzón állítja, hogy valami nagyszerű, akkor az nekem is tetszeni szokott.
Így történt ez az Élet-ritmussal, a Katona Médeiájával, a marosvásárhelyiek „Lázadni akartam” című előadásával, és ezek után a papírforma beigazolódott a Budapest Bábszínház Animája esetén is. Örülök, hogy hosszas halogatás után ezen a szombat estén csak eljutottam a találkozásig én is.
Néhány benyomás és rövid ajánló:
Az előadás 75 perces, 16 éven felülieknek szánták és tizenkét fiatal bábszínész - Ács Petra, Barna Zsombor, Bartha Bendegúz, Bartos Ági, Bánky Sára, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Horgas Ráhel, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Szekeres Máté - lelkesít át négy bábot. Mindannyian az SzFE bábszínész hallgatói voltak, játékukon látszik az összeszokottság – jó látni egy olyan csapatot, amelyik ennyire együtt van. (Már ez is érv a megtekintés mellett.) Az 2019-es októberi bemutató óta közülük többen már a Bábszínház tagjai, más előadásokból is ismerős lehet a nevük (ld. Helló, Héraklész!, Az utolsó bárány – kiemelném most is ezeket, mindkettőt szintén nagyon szívesen ajánlottam.)
A kezdés előtt érdemes az előtérben lévő kiállítást is megnézni, ami a különböző bábtípusokról szól, úgyis csak öt perccel a kezdés előtt mehetünk fel az előcsarnokból a negyedik emeletre, az Ország Lili Stúdióba, ahol egy fekete emelvényre helyezett négy, ekkor még nagyon magányos báb vár minket. Őket Hoffer Károly tervezte ilyen semlegesre.
Érdemes közel ülni, nem is értettem, hogy miért a nézőtér leghátsó részére igyekeznek a legkorábban érkezők. Az előadás minden jegyét el szokták adni, nem kell attól félni, hogy valaki egyedül maradna az első sor közepén.
Néhány perccel hét után, mire megtelik a nézőtér, jön egy fényváltás, a bábok már attól elevenebbnek látszanak, majd sötét lesz, aztán újra világos, és meglátjuk a tizenkét bábszínészt egymás mellett. Már ebben az első percből is rengeteg átjön: igen, ilyen sok ember kell négy bábhoz is, a bábszínházat is színészek hozzák létre.
Az előadás nyilvánvalóan alkalmas a műfaj megismertetésére, és egészen biztos, hogy a bábnézésben nem túl profik, azaz a nézők többsége meg is lepődik, mert ennyi mozgatót nem képzelnének négy, kisméretű báb mögé. (Ahogy egy bármilyen előadást nézve se nagyon gondolkodunk, hány öltöztető, fodrász, díszítő, világosító, hangosító, stb. kell ahhoz, hogy elkezdődhessen bármi is.)
Ezek után megnézhetjük a négy figurát, hogyan ismerkednek meg mozgatóikkal, később egymással is.
Az előadás alapötlete nem bonyolult, érezzük, hogy a szereplők improvizációiból épült fel. Láthatóan a fiatalok alaposan végiggondolták ezt az ismerkedési helyzetet, sokat ki tudtak belőle hozni. Amikor ebbe a munkába belekezdtek, még nyoma sem volt a covidnak, talán emiatt is árad belőle igazi derű és optimizmus. Látunk 12 lelkes fiatalt, aki örömmel válik untermanná, vagy éppen főmozgatóvá, ahogy a helyzet igényli. Ha belegondolunk, már az is nagyszerű, hogy 75 percig csak a bábokról lehet szó, és magunk mögött hagyhatunk annyi hétköznapi problémát.
Az előadás eredetileg vizsgának készülhetett, a rendezőnek, Ellinger Edinának láthatóan sikerült mindenkit érvényre juttatni, bár egyes pillanatok mégis kiemelkednek a többi közül.
A játékot nézve átgondolhatjuk, hogy mi az a több, amire egy báb képes (és egy ember nem), és persze megfordítva. Olyan párbeszédnek leszünk tanúi, amikor már magunk is elhisszük, hogy a báb a mozgatóitól függetlenül is létezhet, megtelik lélekkel, és akár egy emberbe is beleszerethet. (A gyerekek ezt még tudják, amikor egy plüsskutyával beszélgetnek…)
Három és fél évvel a bemutató után ezt a bonyolult témát nem elemezném túl, mindössze azt állapíthatom meg, hogy hiába fordult fel a világ, ez az előadás még mindig friss, a mozgatók még mindig üdék, aki eddig nem látta, még nem késett le semmiről, még mindig megnézheti.
A létrejött jelenetek nemcsak sokat mondanak a báb műfajáról, de szórakoztatóak is. Helyenként érzékeltem itt-ott némi fájdalmat is – eleget ahhoz, hogy az előadás mélyebben hasson rám. A báb és az ember teljes összeolvadása csak a közös játékban történhet meg, ideiglenesen.
Az előadást már csak azért a megható jelenetért is érdemes megnézni, amelyben Bartha Bendegúz egyedül van jelen Rozival, a bábbal. Ebben a pár percben átjött valami az örök szomorúságunkból is, mennyire képtelenek vagyunk egymáshoz kapcsolódni, mennyire törvényszerű a magány.
A bábszínházban az is nagyszerű, hogy legalább ott ez biztosan nincs így, néha akár három ember által jön létre egy negyedik, önálló lény, akiről azt hisszük, hogy irányítja is a szolgálatába állított mozgatókat. Ez talán még a repülés képességénél is több.
Akit a téma jobban érdekel, van több ideje, annak érdemes résztvennie az előadást követő „mozgató” – foglalkozáson is, amely elérhető felnőtteknek is.
Az előadás délelőttjén egy ismerősömnek megírtam, hogy hova készülök. „Már megint egy bábelőadás? Nincs elég színház felnőtteknek? A múlt szombaton is bábokat néztél Budaörsön.” – Ezt csak azért idézem, mert ebből is látszik, hogy még nem sikerült „a báb nem korosztály” – kampányt mindenkihez eljuttatni, sokan nem tudnak mit kezdeni a felnőtteknek szóló bábszínház gondolatával. Pedig új távlatokat nyit.
Ps. A fotókat Éltető Anna készítette, a Bábszínház Fb-oldaláról használtam fel őket.
