Medveczky Balázs egyszemélyes előadására is a lehető legoptimistább hangulatban indultam el, mivel a legkülönfélébb ízlésű színházi ismerőseim is egyaránt lelkesen ajánlották. A tavaly júniusi vendégjáték (a Tháliában volt egy napon kétszer) láthatóan komoly következményekkel járt: A Szegedi Nemzeti Színház előadása most már rendszeresen megtekinthető a Pinceszínházban, 75 perc szünet nélkül. (Még mindig emlékszem, hogy milyen remek előadás volt ugyanitt közel egy éve Az Igazgató Úr, amelyet két pályakezdő színész játszott (a kedvenc előadásaim listájára is felvettem. Ha ezt hamarabb látom, ennek is ott lett volna a helye, a monodráma szekcióban.
Legközelebb hétfőn lesz, jó lenne, ha tele lenne a nézőtér egészen. Az imént még volt 11 eladó hely rá.
Mindenkinek azért mégsem való egyetlen előadás sem, így azért hozzáteszem, hogy akikre nem hat semmilyen zene (van ilyen ismerősöm is, aki ezt elismeri), azoknak kevésbé javaslom. (Akiket pedig a hangos dobolás kifejezetten zavar, azok nézzék meg a fiatal színészt inkább az egyik vígszínházi előadásában.) Mindenki másnak viszont nagyon jó választás, mert van min elgondolkodni, miközben végig szórakozunk.
A Pinceszínház terébe nagyon jól illik az előadás, amelyhez nem is kell díszlet, a mozgatható dobogóra helyezett dobfelszerelés épp elegendő., a színész további látványelemek nélkül is kellően leköti a figyelmünket – nem érzékeltem üresjáratokat.
Majdnem tele volt szerdán a nézőtér, amely köszönhető az említett suttogó propagandának, és annak is, hogy megjelentek már az újranézők, illetve azok, akik Medveczky Balázst más előadásaiban szerették. Minél többen látják vele a Víg legnépszerűbb előadásait, amelyekben részt vesz (ld. A padlás, A dzsungel könyve és A Pál utcai fiúk – bár szerintem ezeket szinte felesleges felsorolni, úgyis mindenki ismeri őket), úgy lesznek egyre többen kíváncsiak arra, hogy mire képes önállóan.
Az eddigi fogadtatása alapján ez a produkció sikerre van ítélve, ezt az autista fiút is évekig játszhatja még Medveczky Balázs . Olyannyira meggyőző, hogy elkezdtem előadás közben azon gondolkodni, hogy az elhangzottakból mi lehet igaz rá magára is - a dobok iránti szenvedély mindenképp. (Tavaly éppen erről készült vele egy interjú, ebből minden kiderül, érdemes elolvasni.)
Az alakításnak íve van, fokozatosan értjük meg, hogy milyen valójában, miért szenved, hogyan alakul a környezetéhez fűződő kapcsolata, miért történik vele épp az, ami, és miért nem tudunk rá megharagudni (mert 75 perc bőven elég volt ahhoz, hogy megszeressük).
Hojsza Henrietta (fizikai színházi) rendező láthatóan jól használja színésze adottságait, Medveczky Balázs sokféle tehetsége szerencsésen érvényesül az előadásban. Akár azt is gondolnánk, hogy épp neki írták a szerepet, de ez még sincs így: a francia szerző, Cédric Chapuis, aki dobosnak készült eredetileg, maga adta elő a saját darabját.
Ehhez a szerepformáláshoz nemcsak általánosságban vett muzikalitás kell, de jól jöhetett a dobtanulással töltött öt zeneiskolai év is és a Grundban (a Vígszínház fiúzenekarában) szerzett tapasztalat. A színész mozgását nézve táncos múltra tippeltem volna, és utólag az életrajzából kiderült, hogy nem is tévedtem, az SzFE előtt a Balettintézetben, majd a Táncművészeti Szakközépiskolában tanult.
Eltekintve a darab fő témájától, már önmagában azt is jó látni, hogy valaki ilyen sokféle tehetséggel rendelkezik (szinte már szuperman kategória), ráadásul Medveczky Balázs ezt képes egy önmagán messze túlmutató előadás szolgálatába állítani. Szórakoztat, de nem öncélúan.
A történet egy autista fiúról szól, ami azért jó hír, mert láthatóan ez a téma kezd előtérbe kerülni – két hete láttam Budaörsön egy másik előadást (A kutya különös esete az éjszakában – évekkel ezelőtt a Centrál is játszotta), amelyiknek hasonlóan nehezen tud alkalmazkodni a hőse a környezetéhez.
Akármelyiket is nézi meg valaki, feltétlenül jobban megértheti azokat, akik semmilyen skatulyába nem férnek bele, szemet szúrnak a viselkedésükkel. (Mindkét előadásban mellékesen az is kiderül, hogy a „normálisakkal” sincs minden rendben, ők sem képesek jól alakítani az életüket.)
Ez az előadás is úgy van felépítve, hogy ennek a fiúnak drukkoljunk végig, hogy azt csinálhassa, amit szenvedélyesen szeret. Ez lenne jó mindenkinek, azoknak is, akik képesek magukat az igazodásra rávenni – egy (lehetőleg nem romboló) szenvedély, amit meg tudnak élni.
Az előadás kapcsán el lehet akár a zene erején is gondolkodni, mennyire szerves része az életünknek, mekkora szerepe van abban, hogy a nehezebb napokat átvészeljük, és milyen hatása lehet annak, ha valakit, akinek a zene az élete alappillére, megfosztanak tőle.
Nem mellékesen az előadás kapcsán az is felmerült bennem, hogy mekkora szerencse kell ahhoz, hogy valaki még viszonylag gyorsan megtalálja azt, ami tényleg érdekli. Nincs elég jól működő rendszer a gyerekek pályaválasztásának megsegítésére, nem kapnak elég ötletet, sem elég segítséget, hogy mindenki arra mehessen, amerre szeretne. (Ha meggondoljuk, egy tanár a legtöbb esetben 17 tanulással töltött idő után egyből elkezd tanítani, és nem feltétlenül lesz közben rálátása az élet számos egyéb területére, és így talán a legkevésbé tud valami teljesen más utat meglátni a tanítványainak, már ha egyáltalán van esélye, hogy egyénenként foglalkozzon velük, ha egy osztályban egyszerre 35 embert kellene kezelnie – igazságosan, elvileg egyformán, mégis igazodva mindenki személyiségéhez. Ebben a rendszerben lényegében esélytelen, hogy azok, akik nagyon kilógnak, ne sérüljenek.)
Ezt az előadást nyugodtan be lehet tervezni munkanapokra is, meg lehet nézni kimerült állapotban – sőt! Ha valaki fáradtan megy, akkor fogja a legjobban érzékelni, hogy mekkora ereje van, feltétlenül be fogja rántani. Garantáltan jobb állapotban fogunk kijönni róla, mint ahogy beültünk rá.
Ps.A Szegedi Nemzeti Színház képeit használtam
