Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nem gyakran adják a Julius Caesart, élőben én is mindössze negyedszer találkoztam vele. 1988-ban a Radnótiban, 1994-ben a Katonában láttam és 2014-ben a Vígben (erről van is beszámoló, visszakereshető). Utóbbi szintén Fekete Ádám és Forgách András szövegét használta, amelyet most Székesfehérváron Tucsni András dramaturg gondozott.

Ez a főpróba még annál is különlegesebb élménnyé vált, mint amire akkor számítottam, amikor a színház meghívását köszönettel elfogadtam, és elsősorban közéleti kérdéseivel számomra üdítően kiemelkedett a hét összes többi általam látott előadása közül, amelyek mind a párkapcsolatok kríziseivel foglalkoztak. (Majdnem minden darab ilyen, az, a kivétel, amelyik nem - például a Julius Caesar.)

Röviden: mindenkinek ajánlom a megtekintést, különösen érdemes lenne erre rengeteg diákot vinni, még mielőtt jönnek a nagy hidegek és a fűtés miatt néhány hónapra (feltehetően) bezárják az épületet. (De hátha nem muszáj! - ezt remélem.)

foto04Brutus és serege - Sághy Tamás

Hosszabban kifejtve:

Shakespeare-t láthatóan nagyon érdekelte a hatalmi mechanizmus működése, hogyan viselkedik az, aki hirtelen megszerezte azt, és különösen sok műve szól az egyes uralkodók megbuktatásáról. (Tizenöt évesen sorban olvastam el az összes királydrámáját pár nap leforgásán belül egy balatoni üdülés közben, és már akkor is megérintett, hogy mindben szinte ugyanaz történik, erősen kiemelődtek számomra a törvényszerűségek.)

A szerző minden esetben saját kora eseményeire reagált a választott témával, bár mindig egy távoli korszakot választott a cenzúrára is gondolva - az áthallásos színház nem új fejlemény. Ez a római történet különösen biztonságos terep volt, ráadásul közismert, és önmagában is érdekes.

A szerzőnek láthatóan nem nagyon maradtak illúziói azzal kapcsolatban, hogy milyen szempontok vezérlik a politikusokat. Kevés olyan hőse van, aki egészen fedhetetlen, de olyan se nagyon, akinek a szempontjait ne érthetnénk meg, mert ok nélkül gonosz. Mind emberek, tehát vannak gyenge pontjaik, és ezekkel együtt is szerethetőek, vagy legalább megsajnálhatóak.

foto01Caesar a középpontban - Gáspár Sándor

A címszereplő, Julius Caesar ellentmondásos személyiség, akiről Plutarkhosznak köszönhetően sok ellenszenves dolgot hallunk, mégis hajlamosak vagyunk sajnálni a meggyilkolását még több, mint 2000 év távlatából is. Látjuk, hogy a folyamatok más főszereplőkkel pont úgy mentek tovább, mintha életben maradt volna, teljesen felesleges volt a vérontás, majd az azt követő háború.

Nemcsak a zsarnokra, de Brutusra, a gyilkosra is hajlamosak vagyunk rokonszenvvel nézni, és ez is Shakespeare-nek köszönhető, aki lényegében rehabilitálta őt, miután Dante jóvoltából Cassiussal együtt kikötött a Pokol legmélyén, és nevük az árulás fogalmával szinte egybeforrott.

Ebben a műben éppen ő a legtisztább és legrokonszenvesebb karakter, és nem véletlen, hogy a darab 1842-es magyarországi bemutatóján Lendvai Márton jutalomjátékául választotta. (Ellenpólusa, Antonius a kor másik, nem kevésbé legendás színésze, Egressy Gábor volt.)

foto07

Brutus jelen esetben maga az elvhűség, a normalitás, a kiegyensúlyozottság – csupa ilyen államférfira lenne szükség mindenhol, aki hiteles ember és nem önérdekből cselekszik. Igen, rá valóban elmondhatjuk irónia nélkül is, hogy becsületes férfi. Sághy Tamás ezt a tisztakezű és lelkű Brutust valóban meg is teremti, elégedettek lehetünk vele, az előadás egyik legfőbb tartóoszlopával.

Már az első felvonásban magamban nagyon dicsértem a rendezőt, Bagó Bertalant a választásáért, mert ráadásul Krisztik Csaba nagyon szenvedélyes, a helyzetet jól felmérő, de sértettség által vezérelt formátumos Cassiusával nagyon összeillő színpadi páros jött létre. Mindkettejük erényei kiemelkedhettek, elég mélynek éreztem a kapcsolatot. Átjött annak hullámzása is, a Cassiust hajtó érzelmek, amelyek meghajlítják, hogy Brutusnak mégis engedjen minden helyzetben, ha nézetkülönbség merül fel. Ez a két szereplő így párban lett híres, de mégis, Brutus a tekintélyesebb közülük, neki volt több köze Caesarhoz, így neki kellett nagyobb utat bejárnia, hogy pusztán elveitől hajtva eljusson a gyilkossághoz, amelyre leginkább Cassius ösztönzi. (Az elvhűség nem feltétlenül tesz jót valakinek, vagy akár a közösségnek, ezt egyébként is tudhatjuk, nem kell hozzá ez a történet.)

foto08

Az jön át a színpadról, ami a darabban van, a rendező nem értelmezi át (már ezt is ki kell emelni manapság, nem magától értetődő - igen, ez hiába modern díszletben történik meg, nem számít ellenrendezésnek) - az előadás hatásosságában és nemcsak a játéknak, de a két színész közti hasonlóságnak, sőt az életkori és a magasságbeli különbségnek is szerepe lett, ezek a külsődleges elemek mind jól hasznosulnak. (Logikusnak látszik, hogy az idősebb és magasabb a tekintélyesebb is.)

Erős koncepciót éreztem a színészválasztásban, és csak az előadás után értesültem arról, hogy Sághy Tamás mindössze öt napja vette át a szerepet.

Ugyan akkor is nagyra értékeltem volna a látottakat, ha abban a hitben maradok, hogy hat hete próbálja ő is, mert összességében szinte késznek tűnt az előadás már most is. A plusz két nap a főpróba hetében rengeteget számít, még sokkal jobb is lesz mindez, ha a közönség is beül nézni. (Vannak jelenetek, amelyeknél különösen sokat számít majd az adott nézőtér reakciója, amely éppen a római nép szerepében fog megjelenni.) Remélem, hogy a két órája lement premieren ( posztolással ezt csak kivártam) a nézők jó játszótársnak bizonyultak. 

foto06

Utólag ez az információ néhány plusz gondolatot is szült, így ez az élmény kicsit túl is emelkedett egy „csak” jól megcsinált Julius Caesaron. (Igaz, hogy a covid óta a beugrás már korántsem olyan rendkívüli helyzet, de egy még kidolgozatlan előadás legnagyobb szerepének átvétele ilyen rövid határidővel mégis nagy teljesítmény és megérdemli, hogy ennyire ki legyen emelve.)

Ez az eset nemcsak arról szól, hogy milyen gyorsan szerepbe tud helyezkedni egy jó színész, mi nézők mennyire kevéssé látunk bele az előadás létrejöttének folyamataiba, koncepciót látunk abban is, amiben nem volt csak kényszerűség (és ez nem is baj), és mennyire esetleges az, hogy kinek a pályája folyamán milyen feladatok jutnak, mit tud magából megmutatni. Sághy Tamásban ez a Brutus benne is maradhatott volna, és nyilván több más kollégája is szívesen ugrott volna, ha rájuk gondolnak.

A végeredményt látva örültem, hogy a gyilkos összeesküvők nem túl könnyen védhető álláspontját ilyen erős színészekkel képviselteti a rendező.

Fotó12Kricsár Kamill és Krisztik Csaba

Az előadás legnagyobb erényének azt látom, hogy annak ellenére, hogy ebben a műben nincs szerelmi szál, fenntartja érdeklődésünket végig (nagyon kevés sikeres darab van, amely tisztán a politikáról és elvi kérdésekről szól, ezt könnyen észre is vehetjük, ha ránézünk a műsorra – a mezei nézőket a magánélet problematikája mégis jobban leköti, mint a közélet), és nem tucatembereket látunk, hanem személyiségeket a kisebb szerepekben is.

Külön sorsa és egyénisége lesz mindenkinek, még Brutus szolgáinak (Varga Lilinek különösen, hűsége miatt az egyik legszerethetőbb figura lesz belőle néhány perc alatt is, de Kuna Károlynak is, aki kevesebbet jelenik meg nála), de a pár mondatnyi szöveget mondó minden egyes összeesküvőnek érzékelhetjük az alkatát, a motivációját, érdekesekké tudnak válni számunkra, nem lesz belőlük massza. Örültem, hogy nem lesz mindegy, hogy mi történik velük, a rendező foglalkozik az ő privát történetükkel is.

Örvendetes módon most nem két-három „főszínésznek” statisztál a társulat, de valóban úgy éreztem, hogy a többség (ha nem is mindenki) jó helyzetbe kerül. Elég sokan „fregoliznak”, mindkét oldalon feltűnnek – ez Shakespeare színházában is így történt, aki jellemzően nyolc színésszel dolgozott a 42 szereplős darabok esetén is – ez volt gazdaságos. Ezúttal alkalmanként már-már tömeget látunk a színpadon, a további hét szereplőnek köszönhetően (lsd. színlap), akiknek szintén jut néhány önálló megnyilvánulás.

foto09Antonius: Sarádi Zsolt

Jó a csapatmunka, nagyon jó állapotban van ez a fehérvári társulat és bőven megérdemelnék, hogy valamely környékbeli cég ráébredjen, hogy érdemes lenne őket úgy megtámogatni, hogy ne kelljen a fűtési idényben bezárni az épületet. Az a gondolat, hogy itt van egy hasznos produkció, amelynek kapcsán igazán jól lehetne diákoknak beszélni a politika működéséről, a megosztottságról úgy, hogy ne gyűlöletkeltő kampány legyen belőle, és mégsem lehet majd eleget játszani belőle egy ilyen banális okból, miközben egy egész megyének ez az egyetlen kőszínháza - ez nagyon fájdalmasan hangzik még nekem is, aki a jobb évadokban is csak 2-3 előadást láttam itt .

Ugyan eldöntöttem, hogy rövidre fogom magam, mert csak ajánló blogot írok, nem kritikát, de azért muszáj még emlegetnem az egyes színészeket, akik együttesen és külön is jól érvényesülnek. Megérdemlik, hogy ezen a felületen is legyen nyoma a teljesítményüknek – hátha valaki épp azok miatt nézné, akikről most lesz szó.

foto03

Gáspár Sándor ideális választás a címszerepre – ránézünk, elhisszük a vádakat, lehet, hogy tényleg nagyravágyó, de nem tudunk nem rokonszenvezni vele. Megszavaznánk ennek a Caesarnak, hogy hatalmaskodjon inkább tovább, de nem döfnénk bele a kést. Őt nézve talán azt is megértjük, hogy közelről lehet egy kártékony politikus is szerethető, és magunkban akár példát is hozhatnánk rá. (Nem mintha ez rajtunk vagy az országon bármit is segítene…)

Ami jó az előadásban: mai a szöveg, hangsúlyozottan modern a díszlet, a jelmez (tervező: Vereckei Rita és Csontó András), van még háttérvetítés is, minden csupa vasbeton és szürkeség, de nincs benne semmiféle konkrétan értelmezhető utalás sem a helyre, sem arra, hogy kit kivel kellene a nézőnek azonosítania a mai politikusok közül. Mindenki szabadon arra gondolhat magában, akire akar, de akár megmaradhat „csak” Rómánál és a római történelemnél. (Shakespeare is saját korának ruháiban játszotta az előadást, nem adott tógát a szereplőkre.)

Brutus és Cassius, ahogy már remélhetőleg eléggé hangsúlyosan említettem, nagyon erős kettős lett, Shakespeare is mintha őket szerette volna jobban, de előnyös helyzetbe hozta a győztesek oldalát is. Antoniust Sarádi Zsolt játszhatta, aki szintén ziccerhelyzetbe került, hiszen elmondhatta a darab leghíresebb monológját.

„A temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” kezdetű gyászbeszédet azok is ismerhetik, akik a teljes művet nem, nagyszerű példa akár arra is, hogy mekkora ereje van a szónak, hogy lehet a közhangulatot egyszerűen megfordítani. Sághy Tamás is nagyon hatékony szónoknak bizonyul Brutusként, és szerencsés módon a rendező (Sarádi Zsolt megmozgatásával, sőt a halott Caesar behozásával) még ezt fokozni tudja. Látjuk, hogy Brutus őszinteségénél Antonius hatásvadász beszéde (és a megemlített végrendelet, melyben Caesar örökséget hagy a római népnek is) erősebb.

Nagyon örültem, hogy Bagó Bertalan eltekint a művér alkalmazásától – nekem nem adott volna hozzá az élményhez, ha az előadást leöntik ezzel (ahogy korábban a darab más rendezéseinél erre volt példa) – és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a mai spórolós időkben még ez is feleslegesen megnövelte volna a játszási költségeket és az előadás háttérszemélyzetének jelentős plusz munkát adott volna. Shakespeare szokásos hullahegye, ahogy összes tragédiája végén, ennek ellenére most is akadálytalanul létrejött, habár tényleges véröntés nélkül.

foto11Középen: Egyed Attila

Nagyon szerettem, hogy a forgószínpadot használták és a szereplők mozgásának nagyobb szerepet szántak, mint a kellékeknek. Krisztik Csaba volt a koreográfus, érvényesült a társulat erős „fizikai színházas vonala” – az elkerülhetetlen csatajelenetek stilizált megjelenítése a célnak megfelelt. 

Csak az a kár, hogy a háború most már nem olyan távoli dolog, mint volt sokáig, így talán mind másként tekintünk erre a történetre, mint ahogy akár csak egy éve néztük volna, de feltehetően épp emiatt érezték aktuálisnak most az alkotók. A konklúzió egyértelműnek látszik: Caesart megölni és a további szövődményeket bevállalni mégsem volt érdemes. Nem javított a helyzeten. (Mintha ez lenne Shakespeare álláspontja is...)

fotó14

Erősnek éreztem Imre Krisztián tárgyszerű, nagyon céltudatos Octaviánusát is, aki kapott emellé azért még egy kisebb szerepet is, hogy ne a büfében kelljen várnia viszonylag késői megjelenésére. Kellően szenvtelen ahhoz, hogy elhiggyük, hogy később gondolkodás nélkül félresöpri majd impulzívabb szövetségesét, Antoniust, akinek eleget köszönhetett (a katonai sikereket biztosan).

Kevesen vannak, akik csak egy szerepet játszanak. Ilyen Derzsi János, a Jós -  általa valóban nyomatékot kap az „óvadkodj március idusától” mondat.

Ebben a darabban a nők egészen periférikusan vannak jelen, alig látjuk őket – ez valóban férfivilág, amelyben a feleségek szempontja elsikkad. Váradi Eszter Sára és Kerkay Rita az, akiket kicsit így is megsajnálunk a mellőzöttségükért. Szilágyi Dóri – felvételről – narrál, üde kislányhangja erős kontrasztot képez a bemutatott véres politikai játszmával.

foto05

Nagyon szerettem az összeesküvők között Kricsár Kamilt, akinek Cascája láthatóan mindig azzal értett egyet, akivel éppen beszélgetett, játéka nem nélkülözi a humort sosem, és így jelenléte nagyon jót tesz ennek az alapvetően nagyon komoly előadásnak. (Ez tragédiának készült és az is maradt – nem könnyítette le ez a rendezés sem.) A színész az előadás zeneszerzője is, ne sikkadjon el ez a lényeges mozzanat sem.

Formátumosnak éreztem Kuna Károly Cinnáját is, aki nemcsak azt bizonyította pár mondatával, hogy jó színészi állapotban van, de azt is, hogy remek kondícióban is – jól terhelhető.

Egyed Attila, Kádas József, Juhász Illés, Kozáry Ferenc, Keller János, Kelemen István, Rovó Tamás is külön színt visz az előadásba (egyenként két-három alakban).

foto10

Talán ennyiből is világos, hogy a székesfehérváriak nagyon sok energiát belefektettek ebbe az előadásba, nagyon megérdemelnék, hogy minél több néző élvezhesse. Ennek éppen a folyamatosan felnövő diákok miatt éppúgy évekig műsoron kellene maradnia, ahogy az Antigonénak is. Sokat adna a városnak, ha az Antigoné ősszel, ez az előadás pedig március-április tájékán minden évben felújításra kerülne, hogy minden kilencedikes megnézhesse. Erre lenne érdemes pályázati pénzeket költeni, nagyban elősegítené a felnövekvő nemzedék gondolkodását, ha ezt láthatnák, lehetőleg feldolgozó foglalkozás kíséretében. - Tudom, hogy ezzel már az álmok világába merültem, mert már az is remek lenne, ha ebben az évadban folyamatosan lehetne játszani. Hátha ezen a mai premieren jártak olyan fontos emberek, akikre ez szintén hatott, és megsegítik a színházat. Ezt remélem. A közjó ezt kívánná, az biztos.

PS. A képeket a színház részére Mándi Emese készítette.

Címkék: Székesfehérvár Gáspár Sándor Kuna Károly Bagó Bertalan Fekete Ádám Derzsi János Julius Caesar Forgách András Krisztik Csaba Sarádi Zsolt Kádas József Egyed Attila Vereckei Rita Sághy Tamás Kerkay Rita Kricsár Kamill Kozáry Ferenc Tucsni András Kelemen István Juhász Illés Váradi Eszter Sára Csontó András Imre Krisztián Márk Keller János Rovó Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8717948642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása