Október 7-én és 24-én ismét látható a Szentendrei Teátrum Macskadémona, mégpedig a Pinceszínházban. (Aztán az évad folyamán nyilván még többször is.) Ha valaki rápillant a szereposztásra, bejegyzés nélkül is tudni fogja, hogy érdemes megnézni Gergye Krisztián rendezésében Karafiáth Orsolya és Bella Máté darabját, amelyet már néhányan ismerhetnek, például az Operettszínház előadásából is.
Ezt 2018-ban én is láttam, így másként ültem be rá, másként hatott a történet, a címszerepben ezúttal Szemenyei Jánossal, akit eléggé hiányoltam annak idején.
Happy end-szerűség: Mertz Tibor, Nádasy Erika, Mester Viktória, Mátyássy Bence és Szemenyei János
A megközelítőleg két és fél órán keresztül tartó, mindössze egyszer megszakított előadás jó újrakezdés volt számomra a nyári hosszúnak tűnő „blogszünet” után. (16 bejegyzés két hónapon belül nálam szinte leállás, már csak azért is, mert ebből tíz egy visszatekintő sorozat volt, amely a múlt évadról szólt még.)
A zenés előadások kedvelőinek nyomatékosan ajánlom a Macskadémont, már csak a tökéletes szereposztása miatt is, amely a Teátrum igazgatójának, Lőrinczy Györgynek a hozzáértését dicséri - úgy tűnik, hogy neki van rálátása a teljes magyar színházi szakmára, sőt csapatot tudott formálni olyan emberekből, akik nem dolgoztak soha együtt. Bízott abban, hogy a kiszemelt operaénekes jól fog játszani és beszélni, és abban is, hogy prózai színészeknek megy majd az éneklés. Igaza is lett mind az öt esetben.
A Pinceszínházra, mint későbbi helyszínre érezhetően előre gondolt a díszlettervező, Zöldy Z Gergely, sőt a rendező is: a díszlet be fog férni a kisebb térbe is, és a szereplők láthatóan nem mozogták be a teljes rendelkezésre álló teret, hanem szinte összetömörültek. Ez az összeszorítottság és a díszlet szürkesége is jól illett a történet lényegéhez, akár azt is képzelhettük, hogy a szintén szürke Macskadémon alakítja magához a környezetét, borítja el depresszióval a ház lakóit. Béres Mónika jelmezeit szemügyre véve a mellékelt fotókon, az is megfigyelhető, hogy ez a hangulat miként ejti rabul a szereplőket, változtatja át a főszereplő ruházatát is.
Karafiáth Orsolya darabja nézhető komédiának, kihozza nekünk „a boldog véget” (illetve, ami annak látszik), bár maga rákérdez, hogy ez nem unalmas-e, de mégsem mondanám felhőtlen nyári szórakoztató produkciónak a végeredményt.
Az ég sem volt felhőtlen, végig azt hittem, hogy mégis esni fog, de ezúttal az előrejelzés bevált. (Másnap volt még egy esőnapi előadás is, mindent azért nem úszott meg a produkció - a korábbi vasárnapi elmaradt.) A szél azért erősen fújt így is, és a közönség közel harmada a szünetben távozott, aminek elsősorban ahhoz lehetett köze, hogy a mezei nézők nem készültek fel a szabadtéri helyszínre, nem számítottak arra, hogy fázni fognak és esetleg messzire kellett még menniük előadás után és nem bíztak eléggé a HÉV-ben. (Pedig a 23.14-es HÉV ezúttal is jól elérhető volt és én például az előadás után már fél egykor otthon is voltam, mivel központi helyen lakom.) Persze nem kizárható az sem, hogy fél kilenctől este tízig a távozók már felfogták, hogy ez a történet sajnos nem csak viccelődés, rólunk szól, minket érint, és nem ilyen előadásra vágytak egy augusztus végi estén.
A jó hír, hogy a Pinceszínház esetén biztosan nem lesz szó sem hideg szélről, sem az éjszakai közlekedés problémáiról – marad a történet, a hozzá illő látványvilág, Gergye Krisztián által tervezett mozgás és a tökéletes szereposztás.
Bella Máté zenéje mindössze egy zongora által szólal meg – a zenei vezető és az előadást mindvégig láthatóan élvezettel néző zongorista is Mihalics János, aki a zeneszámok betanításáért is kiérdemli a kreditet. A fellépő öt színész más-más színházi közegből származik, így erősen inspirálhatták egymást. Egyöntetűen elmondható, hogy mindenki tud beszélni, mozogni és énekelni is, a színészek alkatához is jól illenek a szerepek. (Ez lenne persze mindig az alap, de nem szokott ennyire minden rendben működni, így ezt nyomatékosan le is írom.) A szereplők ráadásul meglehetősen élvezik is a játékot, és ez ránk is átsugárzik.
Nem minden prózai színész tud jól énekelni, nagyon kevés operaénekes tud természetesen beszélni, de ezúttal minden klappol. Pláne nem evidencia az erős színészi jelenlét énekesek esetén, akik csak akkor tudják fejleszteni színészi adottságaikat, ha véletlenül egy jó rendező kezébe kerülnek. Mester Viktória alakításain sosem észleltem, hogy lettek volna bármiféle nehézségei egy szerep megformálásával, ösztönös zseninek látszik - így biztosra vettem, hogy majd azonosulni lehet az általa eljátszott naiv Orsival. Nem is csalódtam, remekül állt neki ez a szerep is, megérte kicsit elkalandoznia saját közegéből. Átélhetővé tette az albérletben meghúzódó szingli magányosságát és kiszolgáltatottságát, miközben muzikalitására is fény derülhetett azoknak, akik nem ismerték korábban. (Aki kíváncsi rá operaénekesi minőségében, annak ott lesz a Hoffmann meséi hamarosan, abban akár többször is megnézhető.)
Az előadás narrátora a feltehetően önmaga karikatúráját játszó szerző, Karafiáth Orsolya volt, akit saját megelevenedett szereplői folyamatosan leoltottak, sőt kitessékeltek a színpadról. Ha egyszer rájuk szabadította a macskadémont, ezt meg is érdemelte, távozását némi elégtétellel fogadtuk és ezek a jelenetek a darab humoros vonulatát erősítették. (Ez a mozzanat eszembe jutott két nappal később egy másik program közben, de akkor a számomra "zavaró tényezőt” ugyanígy nem lehetett eltávolítani…)
Ami a címszereplőt illeti, Szemenyei János rutinos macskadémon volt már korábban is, így a figurával való összeforrottsága rutinnak érződött. Ez a sajátossága az előadás javára is vált, elhihető volt neki, hogy egy talán már évszázadok óta gépiesen működő démon ő, akinek érthető módon már egyre kevesebb kedve van az újabb és még újabb kiválasztott személyek elcsábítását rendre szabályosan végigcsinálni, öt percenként alakot váltani. A színész, illetve maga a macskadémon pillanatok alatt valóban átváltozott, a tervező bravúrja is, hogy az „alapjelmez” kisebb átalakításával sikerült ezeket a személyeket rendre életre keltenie, más-más stílusban. Ami pedig az éneklését illeti: valaki a szünetben azt mondta róla, hogy „Szemenyei János maga a zene”. Ebben minden benne is van, nehéz lenne ezzel az állítással vitatkozni.
Bár én leginkább Mester Viktória alakítására voltam kíváncsi, megelégedéssel tapasztaltam, hogy Mertz Tibort is láthatom, aki az utóbbi időben a budaörsi színház egyik alappillére, egyéb előadásait is javaslom megtekintésre. Az alkoholista Máté bácsi igazivá, sőt még szerethetővé is vált általa.
A műsorfüzet leírásából úgy tűnt, hogy külön él a négylakásos társasházban, míg a darabból azt szűrtem le, hogy Bori néni férje. (Ez az ellentmondás volt nagyjából a fő problémám a produkcióval, de ez sem merült volna fel, ha nem olvasom el az ajánlót.)
Hálás szerepe volt Mátyássy Bencének is, tetszett, hogy általa András, a depressziós író olyan visszafogott jelenség lett, a nem kicsit túlmozgásos démon ellenpontja, és azt is elhittük, hogy így is bele lehet szeretni. Erre az illúzióra mindenképp szükségünk volt, hogy élvezni tudjuk a boldog véget.
Sokaknak lehetett újdonság Nádasy Erika is, én is keveset láttam, mivel nem járok eleget Miskolcra, ahol most már több, mint tíz éve dolgozik. Bori nénije nagyon élt, tele volt energiával, életörömmel és döbbenetesen jól énekel. Megértettük az ő nézőpontját is, azt, hogy miért akarja kiadni a gyanútlan Orsinak a macskadémon által veszélyeztetett lakást… Láttunk egy érett asszonyt, aki többre vágyik egy alkoholista férj társaságánál, akivel pedig akár még boldog is lehetett volna. Remélem, hogy sok szakmabeli látta ebben a szerepben és azóta záporoznak rá a további felkérések.
Míg a szeles este miatt megfordult bennem, hogy egy dramaturg igazán feszesíthette volna a történetet, így is nagyon élvezetesnek láttam az összes szereplő alakítását és akkor sem kötnék beléjük, ha ez egy kritikai blog lenne, nem pedig ajánló. Zárt helyen, este hétkor mindez másként fog hatni, és addigra már az előadás sem lesz egészen friss, az ötödik táján már magától is jobban fog pörögni.
Az, hogy talán még ebben az összetételben sosem dolgoztak együtt a színészek, azt is jelenti, hogy új inspirációként hatottak egymásra, bár feltehetően nem lesz könnyű egyeztetni a produkció további előadásait, mert legalább hat színház műsorához kell majd igazodniuk - ez azért bökkenő, de havi egy-két alkalom hátha összejön, drukkolok nekik, ránk fér egy Macskadémon-sorozat.
Az előadást nézve feltehetően mindenkihez eljutnak a szerző utalásai a harminc éve rosszul működő kapcsolatról, meghalljuk a „,mit rontottunk el?” megjegyzéseket, amelyekről nem pusztán emberi viszonyainkra, de akár a rendszerváltásra is gondolhatunk, a minket körülvevő világ problémáira. Most megkaptuk legalább a megfelelő magyarázatot is, megvan a felelős – a macskadémont lehet nyugodtan minden bajért okolni.
PS. Ha valaki netán nem érti, hogy mi az az „ehető fény” megjelölés a címben, és miért lett sorozat a múlt héten látott négy előadás beszámolóiból, hiszen szorosan mégsem kapcsolódik össze Gyabronka József Dantéja, Udvaros Dorottya koncertje és ez a Macskadémon.
Ahogy ezeket 83 órán belül (azaz mondhatni gyors egymásutánban) – ráadásul hosszú(nak tűnő) kihagyás után – megnéztem, kicsit visszatért belém a remény, amit a napi hírek és egyéb történések már nagyon megtépáztak. Ebből a múlt heti négy csodás élményből lehet, hogy egy ideig csak elélek, és össze tudok szedni annyi hitet, amely ahhoz elég, hogy még egy ideig mindennek ellenére is tovább működjek bloggerként, még ha csökkentett üzemmódban is.
PS.2. A mellékelt nagyszerű fotókat Éder Vera készítette, most sem volt könnyű közülük válogatni - a Szentendrei Teátrum oldalán még van sokkal több is, érdemes rákeresni.
