Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Varázsfuvolára évszaktól, szereposztástól függetlenül megtelik az Operaház. Így történt ez most is, amikor Mozart daljátékának hét előadásával zárták le az évadot. Az időpont megválasztásánál nyilván szempont lehetett az is, hogy az idei őszi japán turnéhoz a lehető legközelebb legyen a felújítás időpontja, de úgy időzítve, hogy a díszleteket át is lehessen szállítani hajóval a távoli helyszínre. A japánok majd a prózai dialógusokat is németül fogják hallgatni, nemcsak az énekelt részeket, ahogy ezen az estén történt. (Korábban az Erkelben a teljes előadás magyarul hangzott el, az M5 is ezt a rendezést így közvetítette legalább négy alkalommal eddig.)

Ez a nyomhagyó bejegyzés a sorozat legutolsó estéjéről készült, két nap alatt öt oldalra sikerült „tömöríteni”. Jelenleg, amikor még frissnek számít az esemény, kiteszem, és várhatóan egy hét múlva erről a produkcióról készült új fotókkal fog a bejegyzés kiegészülni, illetve részben átalakulni.

Szokatlan volt július végén is az Operában lenni, közel két hónap kihagyás után még izgatottságot is éreztem emiatt, amire még az is rátett, hogy földalattival érkeztem, ahogy 1986 tájékán mindig, így a legelső operás élményeim már önmagában ettől feléledtek.

Amint Karczag Márton főemléktárostól, a DigiTár létrehozójától megtudtam (akit erről a témáról külön megkérdeztem), az Opera időszakonként korábban is játszott júliusban. A teltház és az előadás végi hosszú taps is igazolta, hogy van tényleges igény a nyári műsorrendre. (Egy nézőtárs szerint, aki a sorozatból  öt előadást látott , ez az utolsó közönség volt a legpasszívabb, a korábbi nézők már menet közben is sokkal lelkesebben tapsoltak.)

A nyári darabválasztás (Álarcosbál és Varázsfuvola) egyértelműen mutatja, hogy a színház vezetősége ebben az időszakban nem kísérletezik és a közönség kedvenc előadásait kínálják fel, vonzó szereposztásban. Mivel erre a Varázsfuvolára két hónapja elfogytak a jegyek, feltételezhető, hogy ezek nagyobb hányadát hazai nézők vették meg, akik a darabra és/vagy a felújított épületre voltak kíváncsiak. Ahogy szétnéztem, nem volt több turista most sem, mint általában, és valóban alig maradt szék üresen.

Az előadás kétségbevonhatatlan sikerének kell most nyomot hagynom, de ennek ellenére mellékszálon csak eszembe jut, hogy a zenekarnak és az énekeseknek csak szüksége lenne a hosszú és teljes leállásra, hogy aztán újult erővel nekirugaszkodhassanak a következő évadnak, még akkor is, ha a jelenlegi gazdasági helyzetben a plusz jövedelem lehetősége nagyon nem mellékes szempont, és lehet, hogy a fellépők többségének igazán jól is jött ez a két júliusi sorozat.

Az, hogy az előadásról a megélhetés problémái és a jelenlegi válsághelyzet forrásai szinte azonnal eszembe jutnak és ezeket még emlegetem is, nem szerencsés, de ez a realitás és elkerülhetetlen. Mi lesz a kényszervállalkozóként működő előadókkal? És hogy fognak a nézőterek megtelni, lesz-e elég fizetőképes néző, akinek lesz kedve, ideje és pénze IS arra, hogy operát és színházat nézzen?

A világ bajait Szinetár Miklós rendezése is felidézi az előadás legelején kivetített képsorokban, amely most másként hatott rám, mint a főpróba idején, amikor hiányként éltem meg, hogy ennek később nem volt folytatása, azonnal áttértünk a mesére. Most nem éreztem mindezt klisének, egyértelműen az ukrajnai háborúra és a jelenünk elfelejthetetlen problémáira asszociáltam. Tamino a borzalmak látványától ájul el, és aztán jön a nagy váltás, amely eltereli őt is, minket is. A három hölgy megmenti – bár lenne erre nekünk is valódi esélyünk. Az előadás mindenesetre ad valamiféle csalóka reményt, és ez bizonyos esetekben megfizethetetlen.

Ez a váltás, az elterelés gesztusa vált számomra a legfontosabbá ezen az estén. Erre lenne szükségünk, legalább három órára kilépni a jelenből, bízni a bűvös flóta védő varázsában. Inkább nézzük azt, hogy kényszerítenek rá valakit felesleges próbatételekre, ha ezáltal a saját napi gondjainkat kicsit letehetjük. Felüdülést nyújt ez a daljáték, éppen úgy, ahogy az operettek és a musicalek – emellett kevésbé érdekesek a dramaturgiai problémái.

A mű keletkezésének idején, 1791 őszén Bécsben sem lehetett nyugodt időszak, másfél évvel azelőtt halt meg a király (II. József), a francia forradalom hatása pedig éppúgy elérte a szomszédos országokat, ahogy most ránk hatnak az ukrajnai események. Az emberek akkor is, most is nagyon vágytak a kikapcsolódásra, és Schikaneder színháza ennek az igénynek a kielégítésére törekedett – ez a mű nem „opera seria” volt, hanem singspiel, már-már bohózati elemekkel, sok humorral. Elérte a hatását, kasszasiker volt a bemutatója óta. (Milyen kár, hogy ez után Mozart nagyon hamar meghalt, állandóan pénzzavarral küzdött szinte egész életében, ez a darab ebből kisegíthette volna.)

Azt nem mondhatom, hogy a szombati előadás minden egyes perce lekötött, és egészen elfelejtettem mindazt, ami a saját életemben nyomaszt, illetve konkrétabban ebben a rendezésben korábban is zavart, mert ez nem lenne igaz. De a mérlegem alapvetően pozitív, így kevésbé fogom felemlegetni újra azt, ami hiányérzetet keltett. (A korábbi 14 Varázsfuvola bejegyzésemhez vissza lehet nyúlni még több kritikai megjegyzésért.)

Nagyon sok énekest szerettem ezért vagy azért, eleve sok ponton ígéretes volt a szereposztás és a legtöbben a várakozásaimat be is váltották. Azért szívesen meghallgattam volna még Tetiana Zhuravelt is újra, akiről jó emlékeim maradtak, illetve kíváncsi lettem volna, hogy milyen felfogásban játssza jelenleg Brickner Szabolcs Taminót, aki már pályáján egy ideje máshol tart, és most már Don Carlosnak várnám – a Simon Boccanegrában nyújtott alakításáról ez jutott eszembe. Kár, hogy nem nyílt alkalom arra, hogy nyolc év után ismét meghallgassam ebben az operában is.

De legyen inkább azokról szó, akik ezen az estén énekeltek.

Akárhányszor nézem a Fuvolát, mindig sajnálom, hogy a három dámát nem veti be Mozart még több jelenetben, eltűnésükkel bennem mindig hiányérzet keletkezik. Nagyon erős kombinációnak éreztem Váradi Zita, Mester Viktória és Meláth Andrea hármasát. Van kisugárzásuk, személyes varázsuk, izgalmasabbak a főnökasszonyuknál. (Az, hogy így éreztem a korábbi velük kapcsolatos élményeimből is következhetett persze.)

Taminót Horváth István a megszokotthoz képest másként mutatja be, hétköznapi embernek, aki hirtelen belekerül egy új helyzetbe (álomba?), hosszú ideig nem tudja, hogy mihez is fogjon, aztán ellenállásba ütközve (az Öreg pappal folytatott beszélgetésben) hirtelen magára talál, és felnő a számára kijelölt feladathoz. Ez a Tamino nem született herceg, de dolgozik rajta, hogy azzá váljon, hajlandó összeszedni magát, betartani a szabályokat, kiállni a feleslegesnek tűnő próbákat, mivel láthatóan tényleg beleszeret a mindkét hatalom által számára kijelölt Paminába. (Van-e ennél jobb, amikor minden így összevág és csak a mások által megtervezett nyomvonalon kell végigmenni? Neki megspórolták, hogy életcélt találjon magának, ráadásul a lánnyal aztán visszatérhet a normális életéhez. Csak irigyelhetjük.)

Paminába ebben az előadásban könnyű beleszeretnie, és nem csak azért, mert a feleségével énekelhetett. Kriszta Kinga igazán bájos, és érzékelteti a fiatal lány makacsságát, tisztaságát is. Nagyon örültem, hogy vele nézhettem meg az előadást.

Ebben az előadásban így nem jelenik meg társadalmi különbség Tamino és Papageno között, mindössze két különböző életfelfogású embert látunk. Papageno önazonos marad, nem köt kompromisszumot. Ő az igazi nyertes: úgyis megkapja a lányt, hogy nem csinálja végig a próbatételeket. Ez az előadás legnagyobb és legjobb szerepe, Papageno az előadás motorja – a librettista-színházigazgató magának írta, és ő maga is játszotta a bemutatón. Vele tudunk a leginkább „együtt menni”, miatta aggódunk, ő az aki legtöbbször megnevettet minket.

Akárhányszor is éreztem (eddig 27-ből 27 alkalommal), hogy a Varázsfuvola nem az én operám, egy jó Papageno azért ennek ellenére is csak hatott rám, és ha ez a szereplő zavart (volt ilyen is), akkor nagyon intenzíven szenvedtem még akkor is, ha voltak jó és számomra fontos énekesek a produkcióban. (A korábbi bejegyzéseimben ennek nyoma maradt, igyekszem a legrosszabb élményemet teljesen elfelejteni, de még nem sikerült egészen.)

Sándor Csaba, aki nemrég még Don Giovanni volt Szegeden, illetve később Bukarestben is (Andrej Serban rendezésének felújításában), most megint igazi Papageno. Tud mindent, amit Papagenónak tudnia kell, megvan neki ez a szerep is hangban és játékban, sőt nem fagyunk le akkor sem, amikor prózában megszólal, mert beszéde természetes. Amikor őt halljuk, nem kell mentségeket gyártanunk (voltaképp tényleg méltatlan egy énekestől elvárni, hogy tökéletesen beszéljen a színpadon hiszen nemigen kapnak akadémistaként erre megfelelő képzést, és a színészmesterséget sem tanulják úgy, ahogy a zenés színészosztályba járók). Nagy dolog ez, hiába tűnik magától értetődőnek, muszáj említeni, muszáj értékelni és kellően örülni neki.

Neki drukkolunk végig, és örömmel vesszük, hogy elnyeri a neki szánt lánykát, Papagénát. Topolánszky Laura üde jelenség a szerepben, sikert is arat szintén.

Aki Sándor Csabát esetleg csak most fedezte fel magának, azoknak mondom: legközelebb a Bohéméletben nézhető decemberben, amikor a két baritonszerepet felváltva énekli. (Schaunard-ként már sokszor bizonyított nálunk is, Marcellóként most fog csak debütálni Pesten – a szegediek már idén is láthatták.)

Ez a rendezés Papageno karakterének nem ártott, ahogy általában sem nehezítette meg a darab eléneklését a többi szólista számára sem. Viszont nem éreztem soha, hogy a kevés, de annál emblematikusabb áriákat éneklő Éj királynője, illetve Sarastro karakterét igazán jól kitalálta volna Szinetár Miklós. Míg az Éj királynője ezúttal leginkább egy gyönyörű, de kissé ideggyenge nőszemélynek látszott, addig Sarastrót nézhetjük – első jelmeze alapján – egy II. Józsefről mintázott felvilágosult abszolutista uralkodónak. Ez a férfi mindenkit irányítani akar, mivel hisz abban, hogy mindent is ő tud a legjobban. A rendezői beállítás alapján többször éreztem nevetségesnek (lsd. a papok ismételt szavazásának prózai jelenete), és ez nem kicsit ment szembe a zenével, amely alapján viszont bölcs és méltóságos vezetőnek mutatkozik. Mozart mintha nem kételkedne a szereplője nagyszerűségében, és mintha ezt a véleményt a rendező már nem osztaná. Ez az ellentmondás nyilván belefér egy singspiel keretei közé, jót tesz az előadásnak, ha sokat nevetünk (bármi áron), de az én szememben megbontotta a karakter egységességét, mert ennyire kekec vagyok.

Arról, ahogy Sarastro először megjelent a népet üdvözölni, első asszociációként beugrott egy friss élményem: az opera kezdése előtti órában tanúja lehetettem, ahogy a Deák téren a Carlton-Ritz Hotel előtt jelentős tömeg várta csendben az időmérő edzés után visszaérkező forma egyes pilótákat…Ilyesmi celebnek tűnt Sarastro, messze volt a bölcs öreg pap szokásos kliséjétől. (Már csak azért is, mert fiatalabbnak is tűnt, mint 2014-ben, amikor először láttam az énekest Sarastróként.)

Ebben a rendezésben mindkét énekes elsősorban a hangjával hat, bár esztétikus látványt nyújtanak a nekik szánt jelmezekben is. Ez elmondható mind Bodor Éváról, akit most láttam először, mind Cser Krisztiánról. Az Operaház újdonsült kamaraénekese hangjánál volt, bírta az idei iramot, bár az év eleje óta le se jött a színpadról. Jövőre lesz Wotan, Fülöp, és még sok minden más is – nem lassít a tempón.

Sokadik élő és tévés megtekintés után persze már felkészülten nézünk egy rendezést, nem is várjuk, hogy nagyon másként működjön, de mégis jó lett volna, ha van német nyelvű felirat is hozzá. Nemrég a Müpában a Ringet sikerült három nyelven is feliratozni, és sokan örülnének talán, ha mindig követhető lenne az előadás azon a nyelven is, amelyen énekelnek. (Van, akit lehet érteni, van akit nem…- ennek a gondolatnak a kibontásába nem mennék bele, mert ez nem zenekritika, hanem AJÁNLÓ.)

Szintén jó lett volna a gyönyörű kárpit mögött (a Ház legszebb háttérfüggönye lehet ez, nekem a kedvenc díszletelemem talán az Opera összes előadásának mezőnyében is) kevesebb zajjal működhetett volna a pakolás a Pamina-Papageno duett alatt, a díszítőknek jóval több időt kellene kapniuk, hogy ezt begyakorolják. (A helyzet korántsem annyira tragikus, mint nemrég Az istenek alkonya esetén, de azért nagyon zavaró – az énekesek megérdemelnék, hogy figyelni tudjunk rájuk végig. Ilyen zajok esetén mindig a Madách jut eszembe, az Operaház fantomja, amelyikben a jelenetváltások csodásan mentek végbe.)

Ha már az Istenekről volt szó, nem maradhat említés nélkül Gábor Géza, aki még nemrég Hágenként volt látható (jövő novemberben majd megint!), korábban pedig sokszor volt Sarastro (ebben a rendezésben is, de nem csak), most pedig az Öreg pap szerepében az opera számomra legszebb dallamát énekelte. Ősszel  újra visszakapja többek között egyik legsikeresebb szerepét, Ozmint is. Van olyan erős a jelenléte, amely így is kiemeli, hogy csak pár mondatot énekel.

Ahogy látszik, már megint túlfutottam, bár nem volt mindenkiről szó, nem említődött eddig Szerekován János, akinek Monostatos figurája továbbra is jól áll, sem Kovács János, a nagyszerű karmester, aki mindig garancia a zenei minőségre. Eddig nem tudtam elengedni az előadást, sőt több, mint 48 órával meghosszabbítottam az élményt.

A Varázsfuvola lényege épp ez: leköt a történet (minden ellentmondásával együtt – sőt ez még előny is, van min gondolkodni, hogy mi miért van úgy, ahogy), elvarázsol a zene. Akár elemzi a néző (és esetleg felbosszantja magát), akár csak úgy elandalodik, mindenhogyan ki tudja magát vonni általa a hétköznapokból, az elterelés sikeres.

Azt, hogy visszatér-e még a mi életünkbe a korábbi viszonylagos nyugalom, és nem lesz se járvány, se háború, se gazdasági válság, nem tudhatom, csak remélhetem. Lehet, hogy lesz ilyen idill, és hamar beköszönt, de az is lehet, hogy soha. Addig viszont itt van velünk a bűvös flóta, és a lehetőség, hogy higgyünk az erejében. Már egy békés este is nagy ajándék, értékeljük ezt, ami még mindannyiunknak elérhető.

Ps. Aki a címből azonnal tudta, hogy Mozart operájának melyik jelenetéből idéztem, és még esetleg érzékeli is, hogy a magyar fordítás nem pontos (az előadás feliratából vettem), azok beírhatnak maguknak most egy pirospontot – ők elég jól ismerik a művet, és nyilván nem volt szükségük arra, hogy ezzel kapcsolatban egy blogbejegyzést is olvassanak. (Köszönet mindenkinek, aki ezt mégis megtette, és idáig eljutott.)

Az előadás után bónuszként módom volt még két órát nyugodtan beszélgetni a látottakról, illetve általában zenéről, operáról. Ez lenne az ideális helyzet, így kellene ezt mindig csinálni, nem az első BKK járattal hazarohanni. Azt hiszem, hogy sosem kezdtem volna blogírásba, ha ilyen beszélgetésekben rendszeresen részem lehetett volna – ettől lett igazán kerek az estém. De erről a beszélgetésről majd csak az emlékirataimban fogok beszámolni, már amennyiben ilyesmivel is lesz időm foglalkozni a továbbiakban.

Címkék: opera Opera Cser Krisztián Brickner Szabolcs Szinetár Miklós Mester Viktória Gábor Géza Horváth István Varázsfuvola Váradi Zita Kriszta Kinga Meláth Andrea Szerekován János Sándor Csaba Tetiana Zhuravel Karczag Márton Bodor Éva

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3117895591

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása