Minden szörnyen bizonytalan, előfordulhat, hogy közvetlenül a kezdés előtt derül ki, hogy elmarad egy előadás – a szombati napom számos kalandos fordulata még a korábbiaknál is jobban aláhúzta azt, hogy az életben semmi nem kiszámítható, bármikor beüthet egy szerencsétlenségként érzékelt fordulat, azaz: MINDENNEK NAGYON KELL ÖRÜLNI, ami rendben megvalósul, és hosszas siránkozás nélkül elengedni azokat az eseményeket, amelyek viszont nem jöhettek létre.
Néha szerencsések vagyunk, néha nem: pénteken este ott lehettem az Illatszertár premierjén, amelynek ezen a szombaton a második előadására már nem kerülhetett sor (covid miatt), és Pesten az esti, második Odüsszeusz beavató (2. rész) szintén elmaradt, amelyikre épp beestem még ez után a tatabányai kaland után. (Lehet, hogy ez rekord is, eddig még nem fordult elő, hogy a covid akár két órán belül is lecsaphat egy előadásra, biztosra vettem, hogy ha délután meg tudják tartani, akkor az esti már nem lehet veszélyben. Semmi nem biztos.) Ami viszont ebben jó: nagyon nem hiányzott még egy másik előadás a Shirley Valentine után, módom volt azonnal ezt a bejegyzést elkezdeni, majd négy napig alakítgatni.
UPDATE: alig tettem ki ezt az ajánlót, kiderült, hogy ÁPRILISTÓL A CENTRÁL KISSZíNPADÁN is nézhető! Akinek Tatabánya elérhetetlenül messzinek tűnik, annak most egy gondja megoldódott...
Balsai Móni „Shirley Valentine”-ja katartikus előadás, szinte bármilyen napot ki tudna emelni a szürkeségből, különösen akkor, ha a néző a történetet itt-ott saját személyes életével is összefüggésbe tudja hozni. Ha esetleg túl van a negyvenen és nő… De nem zárnám ki, hogy egy gimnazista fiúnak is nagyon tetszhet, még ha nem is tartozna bele az előadás célközönségébe alapértelmezésben. (Igazából mindenki beletartozik, aki Balsai Móni színészetét kedveli – és ez egy jelentősen nagyobb halmaz, mint akik netán életközépi válsággal küzdenek éppen most.)
Mondom a fentieket úgy is, hogy az előadás megkezdése nem volt éppen papírformaszerű. (Egy autópálya-dugónak köszönhetően negyven perc csúszással ülhettünk be a nézőtérre, de ezért a kis kellemetlenségért a bent töltött kilencven perc bőven kárpótolt, nagyon örülök még most is, hogy láthattam.)
Az előadás megtekintését NAGYON AJÁNLOM, azoknak is, akik Vándor Éva zseniális előadásában látták már ezt a monodrámát (évek óta megy Pesten, átlagosan havonta egyszer nézhető), és azoknak is, akik még nem. Érdemes mindkét művész előadását megnézni, átgondolni az elhangzottakat, és mindenekelőtt élvezni azt, ahogy menet közben nemcsak a szereplőnk kap erőre, hanem mi is érezzük a hatását.
Picit bővebben:
Nagyon hálás vagyok azoknak az előadóknak/előadásoknak, amelyek felkeltik bennem a vágyat akár arra is, hogy komfortzónámból kilépve messzebb is elutazzak miattuk. Most a covid miatti állandó bizonytalanság idején ez még fokozottabban igaz, olyan sok mindenről KELL lemondanunk, hogy már talán nem is merünk igazán vágyakozni valamire, hogy aztán – amikor nem valósul meg – túl nagy legyen a veszteség érzete.
Balsai Móni Shirley Valentine-ja számomra egy ilyen előadás volt, amelyikre NAGYON szerettem volna eljutni.
A tényről, hogy lesz, éppen a premier napján értesültem, és a teljesen eladott időpontra csak úgy nem mertem leutazni, tekintetbe véve a tömegközlekedés macerásságát és a hideget is. Most még jobban érzem, hogy hiba volt, illetve mégsem: most már egy beérett, kipróbált előadást láthattam mezei nézők előtt, két hónappal a premier után, és ennek papírforma szerint jobbnak kell lennie az első alkalomnál.
A kezdés csúszása nem érintett mindenkit kellemesen, hatan nem akarták bevállalni a bejelentett fél óra késést, és inkább hazamentek. Mivel 86 fős a nézőtér, amely teljesen el lett adva, ez azért nem jelentős szám. Észleletem szerint, akik viszont maradtak, azok nem idegeskedtek, egészen egyszerűen megértették, hogy egy előre nem látható akadály merült fel. (Néha tényleg gond lehet ennyi csúszás, de a legtöbb esetben simán elszúrunk naponta ennél több időt is felesleges dolgokra…)
Az előadás egészen nyugodt hangulatban indulhatott, sőt mindenki talán még boldogabb is volt, hogy a veszélybe került élmény mégsem maradt el.
Balsai Móni egyedül van színen végig, és négy jelenetben, kilencven percen át beszél nekünk, miközben fokozatosan kiszínesedik. A hétköznapokban elszürkült, a mókuskerékben megfáradt negyvenes asszonnyal találkozunk, akit egy görögországi repülőjegy kibillent megszokott életritmusából és aztán nem is akar már visszazökkenni.
Az, hogy valakinek elege lesz – akármilyen okból – a korábban nyugodtan végzett munkájából, vagy az otthoni közegéből, és változtatni akar, de nem képes, viszonylag megszokott dolog. Vagy van, amikor igen, és akkor a környezetet egyenesen sokkolja a hasonló fordulat.
Willy Russell lírai komédiájának lényege épp az átalakulás, a darab nagyon erőteljesen taszigál minket abba az irányba, hogy szedjük össze magunkat, térjünk vissza ahhoz az énünkhöz, amelyik még tudta élvezni az életet.
Ujj Mészáros Károly rendezésében a színész nem kényszerül valamiféle pótcselekvésekre, nem főz meg közben egy ebédet, sőt a színen alig használnak kellékeket, így az előadás jól utaztatható is lenne. Fekete Anna egy-egy asztallal és a háttérképpel jelzi a helyszínt, amely elegendő számunkra, nincs szükségünk egy teljesen felszerelt konyhára, vagy egy „igazi” tengerpartra. A hangulatfestésben illetve a szereplő átalakulásának kifejezésében Kárpáti Enikő jelmezei vannak leginkább a segítségünkre, Prokl Violetta fotóin az előadásnak ez az eleme jól érvényesül, a képeket igyekeztem a jelenetek sorrendjében beilleszteni az ajánlóba.
Az előadás teljes menetideje alatt partnernek érezhetjük magunkat, hiszen személyesen nekünk beszél életéről, álmairól, terveiről és csalódásairól Shirley, és fokozatosan előttünk bontakozik ki egy már nagyrészt megtett életút minden keserűsége, tapasztalata. Balsai Móni úgy tárt mindent elénk, mintha a saját életéről beszélne, könnyen lehetett vele azonosulni. Rám erősen hatott, és az előadás végén meghatódtam, ahogy körülöttem sokan mások is.
Meglehet, hogy épp ez a történet fog valakit a vegetálásból kimozdítani – megvolt az előadásban az erő ehhez is. (Lehet, hogy valakinek nem kell majd egy görögországi jegy, elég lesz Tatabányára elmenni…)
Ps.Ami a praktikus tudnivalókat illeti: miután először tévedésből tettem egy kört az alsógallai vasútállomás ellenkező oldalán (ez félóra sétát jelentett a szép napos időben, belefért, mert szándékosan egy korábbi vonattal jöttem „minden eshetőségre készen” – Tatabányán tavaly a kéktúra teljesítése kapcsán kétszer is eltévedtem), majd a helyes utat megtalálva 12 percet kellett mennem a színház épületéig (a parkon át). A vonat nem késett (Déliből 45 perc az odajutás, vonat van félóránként). Tatabánya azon színházzal rendelkező kevés város egyike, ahonnan – ha este tíz után nem sokkal befejeződik az előadás – vissza lehet még jutni. Autóval pedig 35-40 percről beszélünk, amely – ha épp nincs dugó baleset miatt – nagyon könnyen elérhetővé teszi a helyszínt. Az előző napi Illatszertárt így közelítettük meg, 24 órán belül mindkét módot kipróbáltam, és egyik sem nehéz.
