Két év kihagyás után, ráadásul most már saját helyszínen láthattuk péntek este a Dekk Színház, a FÜGE és a Gólem Színház még 2018 szeptemberében bemutatott előadását, a négy szerző (Kiss Judit Ágnes, Maros András, Nényei Pál, Szabó Borbála) által jegyzett Kiválasztottakat. (Ha már az írók: nemrég láttam Maros András REDŐNY-ét, és ezt mellékszálon MUSZÁJ ajánlanom, az egyik legjobb előadás abból a 109-ből, amit idén láttam eddig.)
A "Kiválasztottak" műfaját tekintve zenés és valóban szórakoztató közéleti kabaré, zenekarral (Ed is ON) és öt nagyszerű színésszel. Ezzel a csapattal igazán jól járt Borgula András, aki rendezőként és díszlettervezőként is működött, és mi is, akik ezen az estén a Gólemet választottuk.
Néhány benyomás következik most a helyszínről is, amely októberben nyílt, így még talán viszonylag újnak számít, és magáról az előadásról is.
Tasnádi Bence, Nádasi Iván, Sipos Vera és Katona László
Már most jelzem, hogy hétfőn visszamegyek a Mundstock úrra, akinek van szabad estéje még, becsatlakozhat.
A „Gólem Színház és Zsidó Előadóművészeti Központ” a kerületi önkormányzat tulajdonában álló épületben működik most már több, mint három hónapja, amelyet ebben a formában Borgula András és csapata alakított ki. Aki részletesen tájékozódni szeretne a műsorról, az megtalálja a szükséges információkat mind a honlapon, mind a színház folyamatosan karbantartott FB-oldalán, és utóbbi forrásból ismerhető meg a napi menü is egy hétre előre. (A honlaptól eltérően: az előadást szünettel játsszák!)
Mint megtudtam a kávézó ügyvezetőjétől, Nádor Lilitől (aki sokaknak a Katona egykori titkáraként lehet ismerős), déltől vannak nyitva minden nap (akár éjfélig is, ha marad vendég).
A színház előtere engem már első pillantásra is megfogott, ha elméletileg nem is rajongok a lecsupaszított téglás belső terekért, de itt az összbenyomás meggyőzően kellemes. Könnyen el tudom képzelni, hogy valaki szívesen eljön ide rendszeresen ebédelni, vagy ráharap a helyben sütött saját kalácsra is. (Nagyon közel van a hely a Nagymező utcai színházakhoz, a Zeneakadémiához, más helyszínről is érdemes lehet ide átugrani előadás után.)
Ezen a péntek estén további kilencven nézővel a bevezetőben említett már régi repertoár-darabot, a Kiválasztottakat próbálhattam ki.
középen: Egri Márta
Az előadás alapötlete a színlapról is tudható, így önmagában nem árulok el titkot, ha ezt én is leírom: a négy szerző valamelyikének (vagy netán a rendezőnek?) juthatott eszébe, hogy működne a világ, ha egy szempillantás alatt, minden beavatkozás nélkül eltűnnének a zsidók.
A holocaust emléknapja után alig 24 órával ez az ötlet nem tűnik viccesnek, és akkor még kevésbé, ha valakinek van némi tudása a zsidó nép korábbi történetéről is. A Gólem viszont zsidó színház, és már a Jurányiban is bátran zsidózott – rájuk valóban nehéz lenne rásütni az antiszemitizmus bélyegét, megtehetik, hogy saját identitásuk körüljárása közben kemény és ironikus megjegyzéseket is ránk szórnak. (A túlzás is művészi eszköz, és csak felhívja a figyelmet magára a jelenségre is.)
Ebben az előadásban talán a legfőbb kérdés az, hogy ebben az országban, ahol a politika egyik alapeleme a gyűlöletkeltés, amelyhez feltétlenül szükséges valamiféle csoport, akitől félni lehet és egyben utálni is, a zsidóság eltűnése esetén lenne-e alkalmas másik bűnbak, és ha igen, akkor kikről lehetne szó?
Az előadás erre választ ad, akit érdekel a téma, annak feltétlenül ott a helye, nem árulom el, hogy az alkotók mire jutottak a kérdésben.
Az előadás 2018-as és mivel aktuálpolitikai töltete is van, nagyon sok utalás elhangzik a jelenlegi állapotokra, illetve konkrétabban a színházi helyzetre, így nyilvánvaló, hogy bizonyos szövegek újak lehetnek benne – a két év kimaradás után a frissítés szükségessége nem is kérdőjelezhető meg.
Nyilván a négy szerzőnek is köszönhető, hogy az egyes jelenetek közötti váltások elég élesek, a tempó (nyilván a hosszú kihagyás miatt is) itt-ott talán kicsit lassabb a keleténél, de a beiktatott dalok mindig újra felpörgetik az estét, azok mind nagyon tömörek és találóak.
A színészi gárda nagyon jól helytáll, öröm látni olyan színészeket együtt, akik ebben az összetételben nem fordulhatnának elő, ha a nem-szabadúszók megmaradnak a saját társulatuknál. Minden színésznek jót tesz az alkalmankénti kalandozás és az különösen, hogy a megszokottól eltérő módon hasznosítják őket.
Ha már a zenekart említettem: Tasnádi Bence több karaktert is eljátszhat, amelyeket sikeresen el is tud különíteni, de azoknak, akik nem látták még énekes-gitárosként, feltehetően nem az lesz a reveláció, hogy még mindig hihető módon játszik kamaszt (igen!), hanem az, hogy valóban érdekessé tud válni zenészként is. Jól énekel, és most még jobban sajnálom, hogy a közelmúltban tartott koncertjét kihagytam.
Mindenki más is „fregolizik”, de Sipos Vera szintén zenész is – harsonázik. Nemcsak a történet színházigazgatója, de mi is kinézzük belőle, hogy egyszerre akár öt lány is lehetne.
Egri Mártát decemberben láttam két főszerepében is (Miss Daisy sofőrje, Hárman a padon), és most ébredtem rá, hogy mi zavart kissé azok esetén. Egri Márta ugyan tényleg elmúlt hetven (a wikipédia szerint 71!), de öregasszonyt valahogy nem vele játszatnék. Vannak olyan alkatú emberek, akikre még véletlenül sem mondanánk, hogy néni vagy bácsi, és Egri Mártára az ötvenes korosztály szerepe jobban illik, így például nyugodtan lehet ebben az előadásban Katona László felesége, és vokálozhat Sipos Verával egy ütemben. Nagyon jó átérezni a lényéből sugárzó derűt és frissességet, és hatalmas rutinjának is köszönhetően ő is könnyedén vált a rá osztott szereplők között.
Nádasi Iván meglehetősen szuggesztívan tud hallgatni, és nyilván jó műszaki vezető – ebben az előadásban mindkét minőségében hasznosítják. Néhány jelenet feszültségét valóban emeli mint csendesen kuporgó kisgyerek, vagy mint kitartóan hallgató miniszterelnök, rá is nagy szükség van.
Az előadás első számú motorja mégis Katona László, akit legutóbb három napja láttam színpadon (ilyenkor mondom magamnak, hogy tényleg de jó is nekem), mégpedig egyik kedvenc előadásomban (harmadszor), Kicsibácsiként (első ajánló, második ajánló – újabbat már nem írtam, legyen elég meggyőző kettő). Nagyon jól áll neki mind az improvizálás, mind a kabaré műfaja, és most is kitört belőle a vérbeli táncoskomikus. (Néha eszembe jut, ha netán az élet egy többtagozatos vidéki színházba sodorja, milyen sok zenés szerepet is eljátszhatott volna, nagyon szórakoztatóak énekes magánszámai.) Jó dinamizmusát érzékelni, és az is jó, ahogy így mind az öten együtt csapatként működnek. Tényleg elhihető, hogy itt ezen a miniatűr színpadon simán előadnák a „Hegedűs a háztetőn”-t, ha jönne hozzá pályázati támogatás, akkor pláne.
Jó volt ezt az előadást nézni. A nevetésekből és egyéb reakciókból kiindulva eléggé egy húron pendülő közönség jött össze, feltehetően a hallottak senkit nem ébresztettek rá valami óriási újdonságra, mégis jó volt megtapasztalni, hogy vannak mások is, akik hasonlóan látnak rá a világban zajló folyamatokra.
Nagyszerű lenne persze most azt leírni, hogy hát milyen kár, de 2018 óta már nagyot fordult a világ és nincs szükség semmilyen bűnbakra vagy ellenségre, akiben megláthatnánk a hibást azért, amiért itt tartunk, ahol. Ha elmondhatnánk, hogy egy régen megszűnt problémáról írtak az alkotók, de már csak a színészek miatt újították fel, csakis a megélhetés reményében…
Akárhogy is van, ventilációra és szórakozásra jó ez az este, és picit elálmodoztam azon, milyen lett volna, ha én is másokkal megyek és még előadás után leülök kicsit beszélgetni, nem pedig azért sietek haza, hogy a nyomhagyás érdekében azonnal legyen egy első verzióm.
Hétfőn megyek vissza a Gólembe, és utána következik az újabb beszámoló.
Ps. A színház honlapjáról Gordon Eszter fotóit használtam fel.
