Znajkay Zsófia szokatlan című („A”) darabjának negyedik előadásán jártam a MU Színházban, és szívesen és feltétlenül ajánlom.
Azóta sorra maradtak el az általam egy hónapra előre betervezett előadások (négy egy héten belül!), és nagyon remélem, hogy most, amikor már az a meglepő, ha valami a tervek szerint rendben lemegy, mindenki más is átérzi annak a nagyszerűségét, hogy egyáltalán színházban lehetünk. Mert muszáj értékelni, és erősen örülni, hogy abból a csapatból, amelyik minket is érdekel, mindenki jól van pont azon a napon, amikor menni akartunk, és az előadás megtörténhetett. Erre is tanít minket a covid - ne vegyünk mindent olyan magától értetődőnek. A színház a jelenről szól, törékeny, eleve jellemzi a kiszámíthatatlanság, saját nézői állapotunk is erősen meghatározza az élményt, és most ezt minden korábbinál erősebben tapasztaljuk meg.
Kurta Niké és "Apu" ( Jókúti György fotója)
Most már kiteszem ennek a kedd estének a krónikáját, ugyan csak két képet találtam hozzá, de majd idővel kibővítem újabbakkal, ha lesznek.
Az „A”-ról mind a TÁP Színház honlapján, mind a Fb-esemény oldalán szerepel egy, a megszokottnál jelentősen részletesebb tájékoztatást nyújtó leírás. (Lehet, hogy a dramaturg, Faragó Zsuzsa írása?) Ez engem már a novemberi bemutató előtt kíváncsivá tett, bár a szereposztás puszta közlése is megtette volna a magáét: Kurta Niké a Heilbronni Katicával önmagában elérte, hogy a „mindegy mit és kivel játszik, nézni KELL” kategóriámba kerüljön.
A vele kapcsolatos nagyon erősen pozitív élményemet azóta már nagyon sokszor megerősítette, nemrég a Demerungban is, amelyben hasonlóan centrális szerepe volt, mint az „A”-ban, sőt a produkció további három színészét is láthattam jó szerepben, más előadásokban tündökölni a közelmúltban, és jó szívvel ajánlhatom őket azokban is. (Domokos Zsoltot szintén a Demerungban, Rohonyi Barnabást az egészen káprázatos – szintén új magyar drámában, a Redőnyben, amelynek létrejöttét Znajkay Zsófia is segítette, Laboda Kornélt pedig a budaörsi Szentivánéji álomban.) Nagy kaland valakit gyors egymásutánban többféle szerepben is megnézni – ilyenkor még jobban láthatjuk, ki mennyire sokoldalú.
Laboda Kornél, Rainer-Micsinyei Nóra, jelmezben: Rohonyi Barnabás, Domokos Zsolt
Ez most megint az a produkció, amelyik van olyan fontos, hogy ÉRDEMES LENNE RÁ TELJES GIMNÁZIUMI OSZTÁLYOKAT IS ELVINNI, vagy akár teljes tantesületeket (szokott egyáltalán bármely iskolának a teljes tanári kara együtt színházba menni??) Különösen hasznos lenne ezt olyanoknak játszani, akik még aktívan érintettek, és sokat használna az előadásokhoz kapcsolható levezető foglalkozás vagy beszélgetés is.
Az előadás hatása talán az átlagosnál még sokkal jobban függ a nézők előéletétől, fel kell készülni arra, hogy mindenkiből saját iskolai élményeinek a tömegét hozza majd elő. Aki ettől előre nem retten meg, annak érdemes szembesülnie vele, különösen akkor, ha netán tanulási nehézségekkel küszködött, és ezt nem fogadta túlságosan megértően a környezete.
Éppen azért, mert az oktatási rendszerünkről szól, lényegében mindenkit érint, talán azokat is, akik most azt hiszik, hogy őket már nem. De nem lehet a hatása alól végleg szabadulni, előbb-utóbb lesz egy saját gyerekük, unokahúguk vagy legalább egy szomszéd kislány, akinek kapcsán újra bevonódnak majd.
Ugyan az előadást elsősorban gimnazistáknak ajánlanám (a felnőtt nézőkön túl), de a kisebbek is könnyen megértenék, már hetedikesekkel is lehetne róla értelmesen beszélgetni, könnyen megértenék az előadás összetett problematikáját.
Fontos a téma, látunk egy tanulási zavarral küzdő gyereket, de az előadás mégis szórakoztató, elég sokat lehet rajta nevetni, még musicalre emlékeztető betétek is vannak benne, amelyek kapcsán eszembe jutott, hogy ugyan miként rendezte volna ezt meg Laboda Kornél és Dékány Barnabás, ha netán egy megfelelően finanszírozott kőszínház keretei között dolgozhat. Biztosan szabadabban gondolkodhatott volna Bredán Máté tervező is a díszlet kialakítása kapcsán. Amit látunk, a célnak így is megfelel, az előadás „fantasztikus” rétege el tud különülni a hétköznapi iskolai eseményektől, de a kapcsolódás is megvan: ideális megoldás, hogy ugyanazok játsszák a bal és a jobb agyféltekét, mint a tanárokat. Ezek a plusz jelenetek azok, amelyek által ez a történet többé válhat a sokak tapasztalatában megjelenő ilyen-olyan rémtörténeteknél – így válhat maradandó élménnyé (és menet közben pedig jó szórakozássá is).
A független előadásoknak szerencsére/sajnos a színészekre kell támaszkodni, így kényszerűségből is nagyon kreatív megoldások születnek, nem a külsőségek érvényesülnek.
A főszereplő zsenialitása és visszamaradottsága a két külön tanulási területen (angol, illetve matematika) plasztikusan ki tud bontakozni, és meg vagyunk győzve ezen túl arról is, hogy ehhez nemcsak a diák agyának, de tanárai személyiségének is köze van.
A tanár-diák konfliktusok kezelése önmagában is elég erős téma lenne, de az előadásban egy ennél is kényesebb merül még fel, nem mellékesen: a pedofília és annak megítélése.
Laboda Kornél, a bal agyteke szerepében
Jelen esetben látunk egy olyan tanárt, akit a gyerekek úgy is kedvelnek, hogy az illető stabilan visszafogottan viselkedik, és egyáltalán nem érintő őket az sehogy, hogy az illető miként érez irántuk. A nézőnek feltétlenül ki kell magában alakítani ezzel kapcsolatban is egy álláspontot, elfogadhatónak tartja-e azt, hogy valaki így foglalkozzon diákokkal, vagy egyáltalán nem. (Képes-e valaki akár élete végéig leküzdeni ösztöneit, vagy előbb-utóbb azok mindenhogyan a felszínre törnek?)
Az előadás nagy erőssége, hogy elgondolkodtat, de menet közben nagyon lehet élvezni a színészek játékát. Ugyan a figyelem fókuszába nem azonos mértékben kerül az öt színész, de mégis mindenki kap jó pillanatokat.
Nagyon szerethetőek az előadásban szereplő gyerekek – Rainer-Micsinyei Nóra a kevés szövege ellenére is kellően színes egyéniség, az ő nézőpontja is érdekes lehetne. Időnként pszichológusként is felbukkan, sőt még saját magával is sikerül párbeszédeznie, amely még így is parádés, hogy a színfalak mögül halljuk, hangjátékként.
Rainer-Micsinyei Nóra - (Futár Ernő fotója)
Rohonyi Barnabás – még kevesebb szöveggel – szintén egy hús-vér osztálytársat teremt meg, akinek véleményére úgyszintén kíváncsiak lehetnénk. (Ha készülne drámafoglalkozás az előadáshoz, akkor nyilván fokozottabban érdekes lenne épp ez a két szereplő, rajtuk keresztül lehet arra rálátni, hogy viszonyul a többség az átlagtól legjobban eltérő egyénekre.)
A két tanárra szükségszerűen nagyobb hangsúly esik.
Laboda Kornél erőteljesen tud semmilyen lenni, ennél hétköznapibb már nem is lehetne - távol van a hőstípustól. A hatása talán éppen a passzivitásában áll, az elegáns távolságtartása teszi vonzóvá a tanítványai számára. A szerző őt sem idealizálja, láthatóan gyáva, ha nem is jobban, mint az átlagember, így őt látva sokan magukra ismerhetnek. Az általa kedvelt tanítvány érdekében nem mer kiállni, inkább a saját túlélése foglalkoztatja. Nagyon jó megoldás, hogy ennél a karakternél élénkebb lett a bal agyfélteke szerepében, és eljátszhat egy aktívabb ént is.
Domokos Zsolt, mint igazgatónő
Domokos Zsolt az ellenszenves kiskosztümös igazgatónő szerepével nála is jobban járt. Ez igazi jutalomjáték, bár nem ez az első női szerepe. Miután van egy jelenet, amikor mi vagyunk az osztály, mi is érzékeljük megfélemlítő kisugárzását, (egy korábbi előadáson megijedt tőle egy néző) így különösen miatta tényleg fennáll a veszélye, hogy akinek vannak régi rossz matekórás emlékei, azok most életre kelhetnek. (Az előadás a nyugalmunk megzavarására alkalmas mozzanatokat tartalmaz – ezt a figyelmeztetést csak muszáj leírni.)
Domokos Zsolt, mint jobb agyfélteke
Amikor a nagyon pozitív kisugárzású Domokos Zsoltra ellenszenves karaktert osztanak, mint például Auschwitz megszervezőjét, vagy Nérót, mindig nagy ötletnek érzem, mert ez esetben a nézőben feltétlenül sikerül feszültséget kelteni. Szeressük vagy ne? Ez itt a kérdés, és mellesleg, mindenhogyan igyekezni fogunk, hogy az ő szempontjait is megértsük, ezáltal semmiképp nem válik majd sematikussá a „főgonosz”, aki – ha részleteiben is nézzük a tetteit – nem is az, pusztán a rendszerhez szeretne igazodni, a megszabott követelményeknek megfelelő eredményt kisajtolni mindenkiből. A gyerekek egyéni élethelyzetéhez és alkatához nem lehet igazodni…
Igen, egy elhangzó röpke mondatban ott a kulcs: „talán a rendszer a hibás”. Mi nézők saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy ehhez a mondathoz nem kell a talán – az egész oktatási rendszer teljes átformálására lenne szükség ahhoz, hogy élhetőbb és hatékonyabb lehessen és ne csak az átlagosak számára legyen úgy ahogy elviselhető.
egy igazán szerethető kislány (lsd. hajcsatok!)
Kurta Nikére visszatérve a bejegyzés végén: elhisszük neki, hogy igazi tízéves, aki nagyon cuki, bár tényleg szétszórt és nem tudja a hármas szorzótáblát sem. Őt is, ahogy kollégáit is, nagyon erősen támogatja a jelmeztervező, Ottlik Jikka, akinek sikerül egy-egy ruhával is jól jellemezni szereplőit.
Ezt a kislányt, akinek csak a vezetéknevét sikerül megtudnunk (Albert), igazán gyorsan megszeretjük, és feltehetően, aki megnézi, jelentősen több türelmet fog tanúsítani a tanulási zavaros gyerekek iránt. Az előadás a figyelmet felkelti, készen áll arra, hogy sokaknak segíthessen, most már csak arra lenne szükség, hogy minél többen elmenjenek a MU-ba. (Fontos info: csak online jegyvásárlás van, de az még a helyszínen is lehetséges közvetlenül előadás előtt, a szükséges tabletet hozzá a színház rendelkezésre tudja bocsájtani.)
PS. Egyetlen kivétellel Jókúti György fotóit használtam
