Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Már nem egyszer leírtam, hogy engem sokkal jobban érdekel a pályakövetés, mint a külföldi sztárok alkalmankénti megtekintése, így ezen a szombat estén kizárólag azért látogattam el a Müpa nagy hangversenytermébe, hogy az itthon már igazán ritkán fellépő Bretz Gábort megnézzem a Lucrezia Borgiában, amelyet 2011-ben ugyanitt láthattam.

2021-2022 - Ősz 211118 Donizetti Lucrezia Borgia c Nagy Attila M

Bretz Gábor - Alsonso d'Este, Ferrara hercege - fotó: Nagy Attila

A tíz évvel korábbi előadásról csak halvány emlékképeim vannak, a karmester, Andriy Yurkevych megegyezett, aki most a Pannon Filharmonikusokat vezényelte. A címszereplő Edita Gruberovát akkor hallottam élőben először, és későbbi visszatéréseikor már nem éreztem annyira átütőnek, mint ezen az estén.

Maga a Donizetti mű különösebben nem villanyozott fel, és nem is terveztem volna be magamnak erre a zaklatott hétre, már csak azért sem, mert a teljes hónapot a Poppea bűvöletében töltöm, amelyet éppen harmadszor láttam ezen a délelőttön. (A negyedik nov. 28-án vasárnap lesz, utána fogom kitenni róla az újabb bejegyzésemet, de két korábbi ajánlót már tavaly is írtam róla).(megjegyzés: most már kitettem az idei Poppea-bejegyzésemet is.)

Luc6

A véletlen, illetve a műsor összeállítása hozta úgy, hogy Bretz Gábor, aki idén éppen ebbe a Poppeába is beállt, és nemcsak két próbaidőszakot csinált végig párhuzamosan, de ezen a napon két előadást is. Bravúros duplázása miatt már elengedhetetlennek éreztem a nyomhagyást, bár az énekes nem szorul ajánlókra. (Talán emiatt nincs saját honlapja sem, ahol minden vele kapcsolatos információ együtt elérhető lenne, és amely segíthetne a követésében.)

Nagy szám, de nem jó, ha valaki egy nap kétszer is fellép, és sajnos nem is annyira ritka. A legjobb énektechnikával rendelkező énekesek sem mindig ússzák meg, nem egyszer később csapódik le a felgyűlt stressz hatása.

De kezdjük a második alakítással a visszatekintést.

Pécs1Kép a pécsi előadásból (Dékány Zsolt fotója)

LUCREZIA BORGIA

A Müpa a covid előtt egy hasonló eseményre egészen tele lett volna, most viszont még a földszinten is túl sok hely maradt üresen. A járvány-helyzeten túl ezt az is magyarázta, hogy a szélesebb közönség számára annyira mégsem voltak ismertek a felkért külföldi énekesek. A Müpa hagyományos operarendezések tartására nem alkalmas, sem próbaidő, sem megfelelő színpad nem áll hozzá rendelkezésre, így ezúttal is maradt a félig-szcenírozás, jelzésszerű díszlettel.

Luc5A térképfestő: Miksa Bálint

Ezúttal Anger Ferenc kapta a színre állítás lehetőségét, aki Zöldy Z. Gergely látványtervezővel dolgozott. A háttérben láthattunk egy hatalmas térképet, amelyre az Újvilágot az előadás közben festették fel – ezzel és két hatalmas lombikkal utalva a mű korára és a történeti háttérre. Lucrezia Borgia „méregkeverőként” ismert, és ez átjött azonnal a színpadképből is. (Láttunk egy modellt is, aki a címszereplőre hasonlított, de csak illusztratív biodíszletnek tűnt, mintha a rendező magát a zeneművet önmagában nem érezte volna elég érdekesnek, és emiatt érezte volna szükségesnek a „Lucrezia-másolat” folyamatos színpadi jelenlétét egy műanyagbabával.)

másolatHaja Zsolt (a babával), Lucrezia Borgia és "másolata"

A hatalmas lombikok viszont nem festettek rosszul, csak azt az ormótlan kő-utánzatot tudnám feledni, amely visszavitt minket még a XIX. századi operadíszletek világába, és amelyen olyan előnytelenül hevert el az előadás egyik legemlékezetesebb énekese, Stefan Pop tenor. Nemcsak rajta nézett ki igazán rosszul a gatyapőc (avagy heretartó), amely valóban a reneszánsz nadrágok tartozéka volt, de ebben az előadásban mindenkin túl hangsúlyos volt, és kifejezetten rosszul állt. (A főbb szereplők közül egyedül Bretz Gábor úszta meg ezt a kelléket.)LucKét barát - Orsini és Gennaro - Cecilia Molinari és Stefan Pop

A tenor hangja valóban varázslatosan szép volt, feledtette a látványt, de jobb lett volna mégis, ha nincs mit kompenzálni a hangnak. Őt hallgatva indokoltnak éreztem, hogy idehívták, és nem hánytorgatom, hogy miért nem egy magyar énekes kapta a felkérést.

Ebben a félig-szcenírozott előadásban is voltak további felesleges elemek: a Honvéd Férfikar által megtestesített szerzetesek mozgása, írópultok mögötti ácsorgása pótcselekvés volt, és annak is tűnt. Őket nézve sajnáltam, hogy ez az opera nem koncertszerűen hangzott el, lehet, hogy erősebben hatott volna. (A kórus nagyon remekül szólt, de mikor nem?)

Luc4Astolfo szerzetesek gyűrűjében - Bakonyi Marcell és a Honvéd Férfikar

Az előadásnak így is voltak olyan jelenetei, amelyek felizzottak, és átjött belőlük a dráma, és eközben egyáltalán nem számított a körítés. Ilyen részek voltak, amikor Lucrezia Borgia és fia, a már említett tenor beszélgetett, bár bennem (nyilván a szerzői szándéknak megfelelően) feszültséget keltett, hogy a nő – kevéssé indokoltan – nem képes elmondani az anyját kereső fiúnak, hogy ő maga az. (Jó lenne azt hinni, hogy csak az operaszínpadokon van jelen a hiányos kommunikációból eredő félreértés, feszültség, és az ebből eredő tragédia, de nem, ez pontosan így működik a való életben is, csak nem hat azonnal, ahogy a Borgiák mérge. Kevésbé látványosan, de minden kapcsolatot biztosan tönkretesz.)

színpadképTeljes színpadkép a lombikokkal a tapsrend közben fotózva

A második felvonás volt egyértelműen az előadás legjobb része, amelyben Lucrezia Borgia és a féltékenységtől és a visszafojtott dühtől szinte remegő férje (Alfonso d’Este, Ferrara hercege) jelent meg. Bretz Gábor szemszögét át lehetett élni. Általa valóban megjelent ez a bosszúszomjas és egyben kétségbeesett férfi, aki igyekszik fegyelmezni magát, amíg lehet. Őt látva aztán végképp nehéz volt felfogni, hogy a feleség miért nem képes egy mondattal eloszlatni a felesleges gyanút. Talán élvezi, hogy egy ilyen veszélyes embernél a végletekig feszíti a húrt?

POPPEA MEGKORONÁZÁSA

Bretz Gábor délelőtt Senecaként is a helyzete magaslatán volt, bár Almási-Tóth András rendezése elveszi a figura méltóságát. Egy komikus gesztusokkal operáló, okkal-ok nélkül is magyarázó, már szinte szenilis filozófust látunk, aki nem komolyan vehető. Fel sem tételezhetjük, hogy Néró számára akadályt jelent. Seneca drogos, és egy gesztussal érzékelteti még azt is, hogy minden okoskodása ellenére is belenyugszik a császárné lecserélésébe. (Mi mást is tehetne? Függő viszonyban van a császártól, tőle várja az újabb adagokat…)

A tavalyi bemutató óta írtam erről hosszabb és rövidebb ajánlót is, ez a kérdés azóta is nyugtalanított, hogy minek köszönhető a szereplő leértékelése.

H6A3527p.rakossy resizeBretz Gábor Seneca szerepében (Libertino: Erdős Róbert)

Bretz Gábor méltó utóda a szerepben a Senecaként már évtizedek óta elkönyvelt Fried Péternek. Nagyon kidolgozott alakítása láttán arra jutottam, hogy nemcsak annyi a válasz a kérdésemre, hogy a rendező egyetlen igaz embert se tud reálisan elképzelni ebben a világban, hanem ebben a gesztusban még inkább kifejeződik a zsarnok kiszámíthatatlansága. Néró hiúságát bántja Poppea egyetlen megjegyzése, és ezért megöleti volt mesterét, míg a még jelentéktelenebb merénylőt, Ottonét ugyancsak váratlanul életben hagyja. Ez a két döntés együtt kifejezi, hogy bármi megeshet, amíg ő a császár.

Ezen a ponton meg kell azt is említeni, hogy a Poppea másik idei új beállója Bakonyi Marcell volt, aki Ottone szerepében szintén nagyon szépen belesimult az előadásba, lehetett rajta nevetni, a végén (nem) kicsit sajnálni is, ahogy Drusilla fogságába kerül, és mindeközben örülni annak, hogy nem csinált karikatúrát az alakításából ő sem, hanem Bretz Gáborhoz hasonlóan valódi emberi sorsot láthattunk általa is.

H6A3481p.rakossy resizeBakonyi Marcell és Zemlényi Eszter - Ottone és Drusilla

Mindkét énekes érdeme, hogy át lehetett nézőpontjukat élni, de mégsem tolakodtak a Poppea-Néró páros elé. (Keszei Bori és Szappanos Tibor kettőse igazán elmélyült, és ez természetes folyamat eredménye. A bemutató óta eltelt egy év. Róluk részletesebben a negyedik előadás után, külön bejegyzésben írok.)

VISSZA LUCREZIÁHOZ

Bakonyi Marcell szintén duplázott, amely ezúttal kevésbé volt feszes, mint néhány éve, amikor két főszerepet énekelt el hét órán belül. Egy kisebb epizódszerepben (Astolfo) a Lucrezia Borgia szereplőgárdáját is erősítette, ahogy többek között Újvári Gergely, Haja Zsolt és Szélpál Szilveszter is, akik mind két számmal nagyobb feladatokhoz vannak szokva. Az egyetlen jelentősebb középszerepet (Orsini) Cecilia Molinari játszhatta el.

Ha valaki még itt tart, lehet, hogy felmerül benne, hogy most már említődhetne a címszereplő is, a Kanári-szigetekről származó Yolanda Auyanet.

Az első előadáson nem ő énekelt, hanem Lidia Fridman lépett fel (nagy sikerrel), és talán szerencsés lett volna, ha a meghívott sztár ezt a második estét is lemondja, ha egyszer a koncert legelső pillanataitól érzékelhetően beteg volt.

Luc3A címszereplő: Yolanda Auyanet

Súlyos kérdés, hogy miként tekintsünk egy, a fellépését betegen vállaló énekesre. Hősként, mert megmenti a produkciót? Kiszolgáltatott emberként, aki kénytelen így tenni, hiszen heteket áldozott a felkészülésre, és csak akkor kapja meg a fellépti díjat, ha jól vagy rosszul, de énekel? – Nézni sehogy sem jó azt, ha valakin érezzük, hogy szenved, akár csak attól, hogy nem képes hozni szokásos jó formáját.

Elég gyakran lép fel valaki kezdődő betegséggel, vagy még nem egészen gyógyultan. Benyomásaim szerint ez magát az énekest jobban bántja, mint a nézők többségét, akiknek nagyobb része csak a durva hibákat észleli amúgy is. Éppen emiatt ritkán említek meg ilyen esetet az ajánlóimban, de ha észreveszek egy betegen küzdő énekest, mindig eszembe jut, ahogy Hábetler András versenysporthoz hasonlítja az operaéneklést. Nekem emellett mindig a kötéltánc metafora jut eszembe.

Lehet, hogy sokan izgalmasnak tartják, hogy néznek valakit, aki bármikor „leeshet a kötélről”. Én ezt pont a műfaj hátrányának érzem, bár szükségszerű velejárói ennek a szakmának, erősen rombolják az énekesek idegrendszerét, akik még a közönségük elpártolásától is tarthatnak azon kívül, hogy nem kapnak újabb felkérést.

Ahogy a művésznőt fogadó meleg és határozottan intenzív tapsból érezhető volt, a nézőktől felesleges félni. Akinek a személyisége erősen hat ránk, annak a hibákat hajlamosak vagyunk megbocsájtani – az összbenyomás a lényeges, és a hosszútáv. Minél jobban ismerünk valakit, annál inkább így van ez, az újabb élmény a régieket is felidézi, ráadásul a gyengeség látványa néha rokonszenvesebb, mintha valaki mindenáron tökéletesnek akar mutatkozni. (Az jó lenne azért, ha senki nem lenne kénytelen betegen is fellépni, de kevés művész engedheti meg a visszalépés luxusát, inkább vállalja a kockázatot, hogy hosszú távon károsítja a hangját.)

Luc2

Ezen a szombaton annyira nem hiányzott egy ilyen élmény, ráadásul „zseniális” előadásra készítettek fel, jobbra, mint a Poppea.

Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy ez messze nem így volt, ehelyett voltak nagyon erős és nagyon gyenge pontjai az estének. Az átjött, hogy a címszereplő, amennyiben egészséges, nagyon remek lehetett volna, a kisugárzása nem halványodott el egészen, de azt mégsem éreztem, hogy ezen az estén találkoztam Lucrezia Borgiával. (De egy szavam sem lehet, eleve nem is hozzá indultam, hanem a ferrarai herceghez, aki pedig nagyon rendben volt.)

Az előadás végén megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy az utolsó felvonásból erőteljesen húztak, hogy az énekes szenvedése is gyorsan befejeződhessen.

Pécs2Dékány Zsolt képe a pécsi előadásról

Ezek után örömmel képzeltem magam elé egy stresszmentes másnapi Sárik Péter Trió „Bartók X” koncertet, amelyről tudtam, hogy azon ilyen rosszul nem jöhet ki a lépés, nem lesz miért aggódni...

PS.1.ELSŐ LEZÁRÁS

Ehhez képest vasárnap este egy órával korábban értem a helyszínre, és így tanúja lehettem annak az idegtépő küzdelemnek, amit egy meghibásodott zongorapedál miatt a zenekar vezetője folytatott egy kábellel. A kezdés előtt öt perccel minden megoldódott: az előadásra küldött tévériporterről kiderült, hogy műszerész is, és meg tudta forrasztani a vezetéket. (Így néz ki egy igazi happy end…)

Nem, a művészet semelyik ága sem stresszmentes, bár egy hangszer sem olyan érzékeny, mint a hangszál.

(És igen, ha csak a közönséggel együtt érkezem, akkor ebből a „pedál-krízisből” semmit nem érzékeltem volna, csak anekdotaként értesülök róla az este folyamán. Ahogy az énekesek többsége is képes úgy teljesíteni, hogy csak akkor gyanítjuk, hogy gond van, ha a darabot vagy az előadót sokat hallgattuk.)

Ennek a szombati hullámvasútszerű estének legfőbb tanulsága nem kötődik Lucrezia Borgia történetéhez, mivel szinte rákényszerültünk, hogy a címszereplőre az előadás utolsó részében már civilben tekintsünk – éppen úgy, ahogy két nappal korábban egy Verdi-gála fellépőire.

Alapvető érdekünk, hogy egy ilyen felemás élményen mindenhogyan gyorsan túllépjünk, örüljünk a részértékeknek, és azoknak az előadásoknak, amelyikben minden énekes (vagy színész) egészséges, és menet közben éppen senki miatt nem kell aggódnunk. Az aggódás úgysem visz senkit előre, és sokkal jobb, ha a tapsunkkal csak annyit igyekszünk kifejezni, hogy bármi is történt, NINCSEN SEMMI BAJ, jönni fog a következő este.

H6A3365p.rakossy resize

PS. Zárásként visszatérve még Bretz Gáborhoz:

Bretz Gábor hercege tényleg nem keltette azt a benyomást, mint akivel érdemes hosszan szórakozni, vagy akivel szívesen lennénk egy légtérben.

Énekesként viszont érdemes figyelni. 15 éve minden alkalommal az jut róla az eszembe, hogy már megint jobb, mint valaha. Ugyanezt állapította meg egy operaszakértő ismerősöm is, aki főleg Wagner-előadásokban nézte meg eddig, és aki most – számomra igazi meglepetésként – ezen az estén is jelen volt.

A basszista érezhetően rengeteg energiát tesz bele szereptudásának tökéletesítésébe, és miután sok jó rendezővel dolgozhatott a legkülönfélébb operaházakban külföldön, ezeket a tapasztalatokat is be tudta mindig építeni újabb alakításaiba.

Sajnálatos, hogy ez a sok fellépés, amely a pályáját építette, és mind benne van abban is, hogy most ennyire jó lehetett Ferrara hercegeként, egyben azt is jelenti, hogy hazai pályán keveset játszik már évek óta, különösen miután a 2014-15-ös évadot a MET-ben töltötte.

A 2006 óta (Kovalik-Mozart Maraton kapcsán) megfigyelt közel húsz énekesem közül ő volt az első, akinek kapcsán szembesülnöm kellett a pályakövetés lehetetlenségével. Aki teheti elmegy külföldre fellépni, az Operaház műsorpolitikájának pedig egyik lényeges eleme az új emberek felfedezése, pályakezdők és külföldi sztárok gyakori felléptetése. –  140-nél több szólista foglalkoztatása mellett egyébként sincs esélye, hogy néhány énekesre koncentrálva hosszútávú pályaépítéssel foglalkozzanak úgy, ahogy ez a most már legendás aranyidőkben történt, a hatvanas-hetvenes években, amikor ráadásul a tévé-operák is segítettek abban, hogy kevesekből országosan ismert legendák születhessenek.

Bretz Gábor távozása után be kellett látnom, hogy a későbbiekben, más énekesekkel kapcsolatban is ugyanez lesz a helyzet – és az ő útja még a legideálisabb. Nála jobban manapság egy nemzetközi énekessé váló magyar szólista nem járhat.

Nézőként nem volt egyszerű ezt megemészteni, és elfogadni, hogy nem folyamatot tudok figyelni, pusztán időnként tudom „ellenőrizni”, hogy milyen állapotban van valaki, illetve éppen milyen pályaszakaszában tart. Évekbe telt, de mostanára már sikerült ezt is nyugodtan tudomásul venni és örülni a ritka lehetőségeknek.

Bretz Gábor szombati duplázása után csak azt a végkövetkeztetést vonhattam le, hogy megnyugtatóan jó állapotban van, és erősen remélem, hogy felívelő pályája hasonlóképpen folytatódik még jó hosszan.

HajaSzerettem volna még több ugyanilyen jó képet találni Bretz Gáborról is (vagy inkább hármat) ehhez a bejegyzéshez. De ha egyszer Haja Zsoltról készült egy ilyen ütős kép, ezt is felhasználom. Ő, aki szintén címszerepeket is játszik gyakran (pl. Don Giovannit), nagy alázattal vett részt ebben a produkcióban, nem maradt észrevétlen így sem. (Megjegyzés: amióta kitettem a bejegyzést, kaptam még néhány képet BG-ról, és ezeket fel tudtam használni.)

PS.3. A Lucrezia Borgia fotóit a Müpában Nagy Attila, a Poppeáét az Eiffel Műhelyházban Rákossy Péter készítette. A két megjelölt pécsi képet pedig Dékány Zsolt.

Címkék: Opera Pannon Filharmonikusok Bretz Gábor Müpa Anger Ferenc Haja Zsolt Bakonyi Marcell Szélpál Szilveszter Zöldy Z Gergely Eiffel Műhelyház Újvári Gergely Cecilia Molinari Miksa Bálint Stefan Pop Yolanda Auyanet

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6316763350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása