A vasárnapom hullámvasútra hasonlított, amelynek egyik eleme a Pinceszínház új korszakának a nyitó előadása volt. Sztarenki Pál igazgatói pályázatában szerepelt ez az Ady-est, és nem kellett sokat várnunk a megvalósulásra sem. Másnap viszont még a régi korszak egyik (a covid miatt) elcsúszott premierjén lehetettem, a "Maggi és Lillemor"-on.
Az este elején Jordán Tamás még munkavilágításban elmondta a tudnivalókat estjéről, többek között azt, hogy 40 éve vágyott önálló Ady-műsorra, de a Latinovits iránti tisztelet megakadályozta, hogy ezt létrehozza, és még most is emiatt vállalkozott inkább a publicisztika bemutatásra.
Ez a döntése elég logikus is, nem egyszer mások (Kulka János önálló estje jut eszembe így hirtelen) is éltek már azzal a hatással, hogy elkezdték idézni valamelyik cikkét, és csak a végén jöhettünk rá, amikor a név és az évszám elhangzott, hogy mindez egy száz évvel korábbi ember tapasztalatait összegezte. Úgy tűnik, hogy amit Ady kifogásolt a közéletben, az mind megmaradt mostanáig, csak a technika fejlődött közben, illetve a választók aránya emelkedett, akiknek a közösségi média keretei között több esélyük is van a véleményük kinyilvánítására. Az Ady által emlegetett további jelenségek, a korrupció, a hazafisággal való kérkedés, „a magyarkodás” ugyanúgy megmaradt. Az este folyamán ezt Jordán Tamás hét szöveggel bizonyítja is.
A színész a teljes műsora alatt egy asztal mellett ül az előszínpadon, így ne számítson senki a szó klasszikus értelmében színházra, de a szövegek nagyobb részét mégis kívülről mondja el.
Az elhangzott szövegek mind érdekesek és hatásosak, és valóban minden esetben érezzük is, hogy ez a mai világunkról is szól, de ezeket saját maga által írt keretbe foglalja. Első elmondásra kicsit bizarrnak tűnt, de a gyakorlatban működőképes volt az ötlet:
Jordán Tamás Ady nevében leveleket fogalmazott saját magának, amelyek Csankó Zoltán felolvasásában felvételről hangzanak el, és ő ezzel a hanggal párbeszédezett. A szöveg szükségszerűen eszembe juttatta Ókovács Szilveszter „Édes néném” sorozatát, amelyben az igazgató feltételezett kérdésekre, reakciókra tudja időről időre kifejteni az Operaház működtetésével kapcsolatos gondolatait – ehhez hasonlóan reagált „Ady” a Jordán Tamástól felé irányuló levelekre, amelyeket viszont el kell képzelnünk.
Csankó Zoltán a Győri Nemzeti Színház fotóján (az előadásba csak oda tudjuk képzelni)
Leírni mindezt bonyolultabb, mint meghallgatni – Csankó Zoltánt nagyon régen láttam, ez is eszembe jutott mellékszálon.
Az előadás után a Pinceszínház dolgozójától nyomtatva is megkaptuk az elhangzott szövegek listáját, amelyek válogatásában Ferencz Győző segítette az előadót. (Ha ezt tudom, nem jegyzetelek végig.)
Jordán Tamás feltételezi, hogy Ady prózáját is sokan elismerik (az én egyik magyartanárom is a legnagyobb magyar újságíróként beszélt róla), de kevesen olvashatják ténylegesen ezeket a szövegeket. Ennek az estnek lehet a hozadéka az, hogy néhányan ténylegesen rákeresnek majd azokra a szövegekre (Törvény, jog és igazság, A sajtó és a parlament, Turáni erkölcsök, Panama és anarchia, A hazafiság revíziója, Ha a bacilust fölfedezik, A holnap), amelyekből a színész néhány hosszabb részt kiragadott. Ezek mellett hét vers is elhangzott, a nézők egy részét feltehetően örömmel fogja eltölteni a ráismerés – különösen azokat, akik azért mentek oda, hogy végig a költő Adyval találkozzanak.
Nem így lett, mi most elsősorban Jordán Tamás kicsit (?) pesszimista és rezignált aggodalmával találkoztunk, és vele együtt bólogatunk, hogy bizony minden még mindig ugyanúgy működik, ahogy Ady idején. Ahhoz azért jelentős hit és lendület kell, hogy valaki meggyőzzön minket, hogy lehetne másként – Adynak se nagyon ment ez, túlságosan világosan látott mindent és logikusan gondolkodott.
PS.1. Kisebb dolgokat se lehet elérni, nemhogy a világ megváltását. A színész megkérte a nézőket a műsor elején, hogy KAPCSOLJÁK KI A TELEFONOKAT, és mégis legalább két néző akadt, aki ezt a KÉRÉSt semmibe vette. Az első telefon rezgőn szólalt meg, de így is jól hallhatóan, a második nagyon hangosan, és csak annyi szerencse volt, hogy éppen egy Csankó Zoltán-szövegbe csengetett bele, amely felvételről (és így nagyobb hangerővel) szólt. Nagyon remélem, hogy akik ennyire félvállról vesznek egy ilyen érthető és egyszerű kérést, eközben nem sopánkodnak azon, hogy a politikusok/akárkik milyen romlottak, nem végzik rendesen a dolgukat az újságírók, stb. Nem, ezt látva tényleg nincsen remény.
PS.2. - Azért muszáj reménykedni, mégis, mindennek ellenére: remek színészek működnek itt és most Pesten, és nem is kell messzire menni. Az előadás után ismét visszaültem a Káli holtakra...
PS.2. A Pinceszínház színlapján szereplő fotót Szkárossy Zsuzsa készítette.
