Ez itt megint egy olyan bemutató, amelyik a tavalyi évadra lett kitűzve, és amelyiknek a próbafolyamatát a karantén szakította meg.
Élőben szeptember 23-án fogják közvetíteni, aki fél a vírustól, vagy utálja a maszkot, azoknak ez egy jó lehetőség, és amennyiben egyszerre több ember is megnézi, ez egyben a legolcsóbb színházpótlási esély is.
Rozs Tamás, Pál András
Miután az utóbbi két és fél hónapban összesen 36 előadásra csak sikerült eljutnom, azt a következtetést levontam, hogy az elsősorban szórakoztató célzattal készült vígjátékoknak nem kedvez ez a jelenlegi bizonytalan, félelmekkel teli mai időszak, amikor éppen a kötelezően hordott maszk minden percben emlékeztet a realitásra, arra a jelenre, amiben vagyunk.
Az előadás ugyan örök problémákat néz komédiának, és nem is kérdéses, hogy aktuális-e bármikor, de van az a helyzet, amikor kevésbé tudunk a férfi-nő kapcsolat megoldhatatlanságán keseregni/kacagni, mert más húsbavágó kérdések elvonják a figyelmünket.
Betia - Sodró Eliza, és egy vagy két férfi?
A Radnóti nézőtere nincs tele ezen az estén, alig egy héttel a bemutató után. Jó a szellőztetés is, a nézők közül akikre ráláttam, mind felvették rendesen a maszkot, senki nem csalt, nem próbált csalárd módon plusz levegőhöz jutni.
Jó a névsor, és sokak számára vonzó lehet a rendező – Szőcs Artur - személye is, aki tavaly Miskolcon az évad egyik legátütőbb előadását hozta létre.
Az alkotók felismerték, hogy az eredeti darab – Ruzante „A csapodár madárka” – ötszáz év után változatlan formában már kevésbé lehet izgalmas, és ezért Peer Krisztián költőt kérték meg az átdolgozásra. Munkáját Sándor Júlia dramaturg támogatta. A színlap pontosan tájékoztat, most nem merülhet fel, hogy a nézőt átverik – nem kérhető számon az eredeti mű a színházon. Kevesen lehetnek, akik azt valóban ismerik, és a korábbi élmény még befolyással lehet arra, hogy ezt a produkciót miként fogadják. (A színházi adattár 17 korábbi előadást említ csak, ezek szinte mind Pesten kívül történhettek meg. Hozzám egynek a híre jutott csak el, Csiszár Imre miskolci előadásáé még a nyolcvanas években, amelyben állítólag már látszott friss tehetsége…)
Narrátor: Bálint András
A látványból érzékeljük a kettősséget: Kovács Andrea a történet szereplőire korhű benyomást keltő ruhát ad, míg a narrátor és a később felbukkanó „még egy színész” olyan, mintha saját civil ruháját hordaná. Slárku Anett tere viszont engem egy régi rajz órára készített házi feladatomra emlékeztetett, ezer éve kellett ilyen mindenféle színű négyzeteket egymás mellé festenem. Ez a színes háttér ráadásul a világítás hatására könnyen el is veszíti eredetileg meleg és élénk hangulatát, ahogy ez az elvileg laza komédia is megkeseredik…
A hatás fontos része az élőzene is, több radnótis előadásban felfedezték ezt (nem zárnám ki, hogy Mohácsi János jelenléte nyomán), és ezúttal az a Rozs Tamás csellózik szinte folyamatosan, aki Pál Andrással a nyaram egyik csúcspontját képező Petri-estjében is partner. Aki ezt most olvassa, és még nem nézte meg a Petri-estet, mindenhogyan fontolja meg, hogy egy ilyen revelatív radnótis produkciót még meddig halogathat. Rozs Tamás most is nagyon jó, hogy velünk van, megfelelő arányban tud látszani és eltűnni, igény szerint.
Rusznák András (férj), Baki Dániel (katona)
A kiinduló anyag elvileg egy „vérbő komédia” lenne egy asszonyról és a körülötte keringő három férfiról. Amit most nézünk, az nekem kevésbé tűnt mulatságosnak – az előadásba belenyomott rengeteg poén ellenére sem -, és nem úgy tűnt, mintha egy „csapodár madárkát” látnánk, aki kihasználja a férfiak felé irányuló érdeklődését. Az egyetlen női szereplő inkább áldozatként jelent meg, akinek éppen három nyavalyás pasas keseríti meg az életét. A férj, a sógor és a katona másként alkalmatlan arra, hogy igazi partnere legyen, és elég rossz nézni, hogy tényleg nincsenek olyan férfiak, akikbe az igazit beleláthatnánk, bár az őket játszó három színész – Rusznák András, Pál András és Baki Dániel – valóban nagyon intenzíven játszik, nem spórol az energiáival. Mind lúzerekké válnak, egyikükbe sem tudnánk beleszeretni - attól tartok, hogy a szerző és a rendező egybevágó szándéka ez az eredmény. (Erősen érdekelne, hogy milyen lehet ezeket a figurákat megjeleníteni, egy életerős férfi számára felszabadító érzés-e eljátszani a nőkkel nehezen boldoguló, gátlásos, vagy a sikertelenséget nagyképűsködés mögé rejtő alakokat, vagy mindössze kötelező penzum. Mindegyik színész annyira profin játszik, hogy még akár azt is elhihetjük, hogy élvezik ezt a játékot számukra kevésbé előnyös szerepeik ellenére is. De nem kizárt, hogy tényleg. Ha van olyan, aki mégsem, annak a csillagos ötös megadható, mert semmi nem jön át belőle.)
Ennek a három, majdnem három órán át intenzíven játszó férfiszínésznek azért egy plusz pofon is kijut: megjelenik és talán két percet a színpadon tölt egy kollégájuk, és ez lesz az előadás legemlékezetesebb jelenete. (A férjem egy héttel korábban, a főpróbán látta az előadást, és azzal jött haza, hogy a Szentivánéji álom óta (1996. júliusában láttuk a legendás Csányi János-rendezést Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel, többek között) nem nevetett akkorát, mint ezen a jeleneten. Majdnem leesett a székről…
Így mentem el a színházba, hogy lesz valami rendkívüli, és számomra másként, de nagy öröm volt ugyanez. Öt nappal korábbi bejegyzésemben hiányoltam a magyar színházi világból ezt a bizonyos színészt, és lám, már ilyen hamar meg is kaptam élőben, bár csak két percre. Ami azt illeti, felhasználása poén, de megmutathatja a fiatalabb kollégáknak, hogy néhány évtizednyi színpadi munka után milyen természetesen és erősen tud valaki úgy jelen lenni a színpadon, hogy látszólag nem csinál semmit. A jelenet erősségéhez nagyban hozzájárult a köré épített helyzet is, de kétségtelenül kellett hozzá "A" színész.
Kicsit valóban keserves nézni, hogy az egyébként szintén fiatal rendező ezt üzeni nekünk, hogy nincsenek igazi férfiak, miközben a „meglepetés színész” azért annak bizonyul, aki valószínűleg ilyen kevés munkával ilyen nagy sikert teljes pályája során még sosem aratott, a legendás alakításai nem egészen így néztek ki. Remélem, hogy számára ez némi kárpótlás azért, hogy éppen a születésnapjára kaphatta meg a színházak leállásáról szóló rendelkezést a tavasszal. (Aki nagyon kíváncsi lett, a belinkelt bejegyzésemből kinyomozhatja a kilétét, de nem érdemes, ha az előadás megtekintését tervezi.)
Van még egy férfias jelenség az előadásban, akiből nem lett nyavalyás pasas, és ez pedig a narrátorként funkcionáló Bálint András. Lehet, hogy volt az eredeti darabban is valamiféle mesélő, de ha így is van, ez az a szereplő, akinek a szövegébe Peer Krisztián legjobban belenyúlhatott, és amit a történet bonyolítása közben látunk, a férfi-nő kapcsolat reménytelenségének elméleti hátterét is megkapjuk szabad előadás formájában. Bálint András itt lehet önmaga, a rendező rá kevésbé erőltet rá bármilyen stílust (a többiek ebben a tekintetben már kötött pályán játszanak).
Elképzelhető, hogy a férfiak és a nők egymástól eltérő „A és B” létráiról szóló elméletet maga a szerző gondolta ki, de ha átvette, akkor sem változtat azon a tényen, hogy megalapozottnak látszik az okoskodása. Első hallásra nem is nagyon találtam semmit, ami ellene szólna, csak az jutott eszembe, hogy mennyit jegyezhetett meg mindebből a fiam, aki szintén az apjával ment az előadásra és azzal jött haza, hogy Bálint András tetszett neki a legjobban. Ha valaki már azelőtt megtud számos igazságot, mielőtt még egyáltalán aktuális lehet számára a párkapcsolatok létesítése, ugyan belemászik-e majd ugyanazokba a csapdákba, mint azok, akik ösztönösen élnek? Segíthet-e az előadás a férfiak és nők közötti kommunikációs szakadék áthidalásán pusztán azzal, ha élesen megmutatja az árok mélységét és nagyságát? Kevésbé fogunk beleesni? Vagy csak azért, mert elveszi-e a kedvünket a próbálkozástól is?
Bálint András szövegei direkt kiszólások, nekünk beszél, de a többi színész is hasonlóan tesz alkalmanként. Az egész előadás lebontja a negyedik falat, és helyenként az a benyomásunk, mintha „színházbejárás”-on lennénk. A nézők szeretik a színházat előadástémaként is, hálásan fogadták az olyan megjegyzéseket, amelyek utaltak az éppen aktuális helyzetre. Ezek nyilván időről időre változni fognak, ahogy a helyzet is változik körülöttünk.
Az előadás kiszólásai folyamatosan idézőjelbe tesznek jeleneteket – nézőfüggő nagyon, szereti-e valaki ezeket vagy sem. Én pl. eleve nem szeretem a „gatyaletolós” poénokat (itt kapunk ilyet is), nagyon sok viccesnek szánt megoldás nekem nem jött be, bár sokan nevettek körülöttem, így feltehetően ezzel kisebbségben voltam. Azt persze így is érzékeltem, hogy mennyire intenzívek a színészek, és ez tiszteletreméltó.
Sodró Eliza egyedül képviseli a női oldal szempontjait, és nőként (ki hinné) vele a legkönnyebb azonosulni, sőt mintha a szerző is ezt tenné. Ennyi szerencsétlen pasas között a felszínen maradni sem egyszerű, de neki mégis sikerül, és komolyan vehető minden fájdalma, gondolata. Nem csodálkozunk, hogy nem csalja meg a férjét – ez nemcsak „nagy macera” lenne, de hát nem is látunk igazi alternatívát a színen, szánalmas az egész játszmázás, amit megmutattak nekünk. Az igazi érzelmek létéhez nem sok köze van.
Csak azt sajnáljuk, de azt nagyon, hogy ez a vírus helyzet ezt a mégiscsak könnyednek szánt darabot így elsodorja, amikor sokak megélhetése nem biztosított, amikor most már fél éve hivatalból veszélyesnek számít egy másik ember egyszerű megérintése, amikor még a színpadi kézfogás is elmarad a tapsrend közben. Ki gondol most félrelépésre pótcselekvésként, ki tud ennyi ideig maszkban ülve azzal foglalkozni, hogy mi lesz Betiával?
Ehhez a darabhoz tényleg felhőtlen korszak kellene, amikor azt éreznénk, hogy lehet foglalkozni a szívügyekkel, meg szórakozni…
Bízzunk benne, hogy visszakapjuk a régi életünket egészen, és majd megint mindez számítani fog.
PS. Az előadást Szokodi Bea fotózta, képeit a Facebook oldaláról használtam fel.
