A címben idézett kérdésre nagyon könnyű rávágni a választ: pontosan kétszer ötven perc (egy húszperces szünet beiktatásával). Ennyi ideig tartott ma ugyanis Kőbányán, a KÖSZI egyik tagintézményében (Kő Café, Előd utca 1.) Szabó P. Szilveszter önálló estje, négy buszmegállóval az Eiffel Műhelycsarnokon is túl, ahol még sosem jártam.

Kőbányáról automatikusan a pincerendszer jutott eszembe, illetve a Stúdió K Peer Gyntje – ezek után már ez a délután is be fog villanni, ha a kilencesre felülök, ahogy az a közeli jövőben többször is megtörténhet.

A karantén utáni időszakom egyik legjobb spontán ötlete volt Szabó P. Szilveszter megtekintése, ez egy percig nem kérdéses.

Mondanom sem kell, hogy a színész rajongótáborának ez KÖTELEZŐEN NÉZENDŐ lehetőség, legközelebb február 7-én.

Ez a lényeg, a saját benyomásaim rövid összefoglalása pedig már olvasható is.

Szeretek előadásra várni hetekig, de hónapokig már kevésbé. Akik a kőbányi művelődési házba, a KÖSZI-be jöttek ezen a forró délutánon nagyjából februárban vehették meg a május 10-re szóló jegyeket, és kitartóan várhattak egészen a mostani pótidőpontig. Nagyjából 270 emberről beszélünk, akik egészen megtöltötték a befüggönyözött színházterem 17 sorát. Levegő nem volt sok, ahogy erre a műsora közben Szabó P. Szilveszter is reflektált, de mivel lekötött minket, ezt magunktól nem biztos, hogy észrevesszük. A maszk ilyen körülmények között nem is lehetett volna kötelező, bár néhányan feltették, és mégis élve maradtak. (Légkondicionálás nélkül előírni elég problémás helyzetet teremthet, a buszokon talán ezért se bírták sokan, általában ennyi szabálytalankodót nem szoktam látni, mint épp ma az oda- és visszajutás során.)

Előadás előtt szinte az utolsó percekig a szabadban kellett várakoznunk, és a szünetben is erre bátorítottak mindenkit, és ahogy a képen látszik, a nézők szót is fogadtak.

A helyszín előtt nézők a szünetben

Eső nem volt, így mindenképp ez volt a legélhetőbb megoldás. (A színház területén több helyen is ki volt helyezve fertőtlenítő, és ennek használatára fel is szólítottak.)

Ahogy megtudtam, egyáltalán nem volt a jegyekkel kapcsolatban semmi adminisztráció, nem jelentkeztek olyanok, akik vissza szerették volna váltani az új időpont miatt. Ennyit a nézőkről.

A közönség lelkes reakcióiból egyértelmű volt, hogy ez most bensőséges helyzet: a színész éppen rajongótáborával találkozik.

25 éve működik az Operettszínházban, sztár, egyértelműen tart már itt, sőt akár havonta is lehetne hasonló estje, sőt lehet, hogy van is, csak én nem hallottam róla. (Felmerült bennem, hogy ez nagyon jól egyeztethető program lenne az Operettszínházban is, nagy vonzereje és kis költségvetése lenne, akár klubot is nyithatna, ahogy zenekarok szoktak. A mai élményem alapján ezt logikus lépésnek láttam. (Ami azt illeti, talán többen is vannak a pályán, akik próbálkozhatnának saját műsor létrehozásával és turnékkal, a mai színházi világban lehet, hogy a bizonytalanságból ez lenne az egyik kivezető út, az önálló vállalkozások kislétszámú együttessel.)

Igazán kevesen jutnak el olyan népszerűségig, és így önálló est létrehozásáig, amikor nem csak áttételesen, egy megírt szövegen keresztül szólnak hozzánk, hanem a program keretében megmutatnak civil énjükből is valamit. Az is lehet, hogy ehhez mégis az átlagosnál nagyobb bátorság, megmutatkozási vágy kell, és talán némi hiányérzet is az anyaszínházi feladatok ellenére.

Ha már létrejön egy ilyen helyzet, akkor ez mindenhogyan nyerő mindkét félnek, hiszen a nézők azt várják, hogy ez esetben Szabó P. Szilvesztert lássák minél hosszabban, a színész pedig tudhatja, hogy védőháló van alatta, nem hibázhat, mert mindenki szereti. Aki odajött miatta ment, nem kell hatalmas ellenállást legyőzni, bizonyítani. Ennek következtében szabadon dönthet arról, mennyit konferál és poénkodik, mit oszt meg velünk operettszínházi életéről, szerepeiről, pályája állomásairól, és a hatás szempontjából voltaképp az is mindegy, hogy mit énekel.

Erről szól a rajongás: valakit már annyira megkedveltünk, hogy érdekel bármilyen megnyilvánulása, ha civil, ha színpadi. Ennek lehettem ma délután tanúja: már az is komoly reakciókat váltott ki, amikor a hőség miatt a színész levette a zakóját, feltűrte az ingujját és egy gombot kigombolva láttatni engedte az atlétáját is.

Hasonlóan erős reakciót nemrég az sem váltott ki, amikor egy igazán vonzó énekest alsógatyára vetkőztettek egy operában – ez is beugrott, hogy most mi is történne Szabó P. Szilveszterrel, ha egy hasonló helyzetbe belejátszaná magát. De nem tette, ennél erősebb hatást már nem lett volna szerencsés kiváltania.

Sőt.

A lehető leghétköznapibb módon ült egy magasított széken éneklés és beszéd közben is, és nem játszotta meg magát, hanem végig önazonos volt. Egy színészt láttunk beszélni a számára fontos, és nyilvánosság előtt megosztható élményéreiről, gondolatairól, pózok nélkül. Ez a hozzáállás különösen szerencsés, önironikus megjegyzései mutatták, hogy a sikerek ellenére nincs elszállva magától. (Ha 25 év alatt a közönség nem rontotta el, talán már így marad.) Olyan művészt láthattunk, aki alapvetően rendben van, ráadásul említi feleségét, lányait – érintőlegesen rálátunk, hogy ott van a stabil háttér, amire támaszkodhat. (Utóbbi a hosszútávú siker titka.)

Mai próbakép Szabó P. Szilveszter rajongói oldaláról

Azt nem említettem, de azért lényeges: a 270 néző közül legalább 260 nő volt, nála szinte mindenki fiatalabb, és a színész által hozzánk és Szekeres László zongorakísérőhöz intézett – többségében – költőinek szánt kérdéseket sokan megválaszolták, átjött, hogy élvezik a valódi párbeszéd lehetőségét, illetve a színész szellemes riposztjait. (Szerintem életemben még sose voltam ilyen nézőtéren, amelyen ennyire erősen eltolódott volna a férfi-nő arány, és ilyen élénk jókedvvel reagáltak volna. Összeszámolhattam volna, hogy pontosan hány férfi kísérte el párját, nem lett volna nagy kihívás.)

Boldog volt ez a közönség, hogy végre megkapta, amit akart, nézhette a kedvencét, és a ráismerés öröme fűtötte át őket, ahogy a dalok sorban következtek.

Ahogy azt blogom követői tudják, eddig nem kerültek többségében az operett-musical témák – évente egy-két ilyen eseményre jutok el, ráadásul többnyire célzottan Szabó P. Szilveszter, illetve a nála jóval kevésbé foglalkoztatott Siménfalvy Ágota miatt vállaltam be ezeket az alkalmakat is, nem a darabok miatt. Ez, hogy még az én ingerküszöbömet is átütötte, nyilván azt is jelzi, hogy erős a színpadi jelenléte, formátumos színész. Később a Karinthy Színházban több darabban is bizonyította, hogy nem „csak operettszínész”. (Az ördög első előadása óta évente többször fel is vetettem Karinthy Marcinak, hogy Szabó P. Szilveszter eljátszhatná „A farkas”-ban is Márkus László legendás szerepét, mutassa már be, de ebből nem lett semmi, pedig meggyőződésem, hogy jót tennének neki továbbra is a prózai szerepek.)

Mellékszál, de lényeges: aki nem látta még a Babát a Karinthyban, amely egy nagyon izgalmas kétszereplős darab (Földes Eszter a partnere), elmehet Óbudára, ahol lesz egy újabb előadás belőle a kulturális központban.

Az előadásban a színész valóban bensőséges hangulatot tudott teremteni, közösséget hozott létre belőlünk. Elmondta a véleményét több közérdekű színházi témáról, de mivel ezt szinte magánbeszélgetésnek éreztem, nyilván nem írom le. Előbb-utóbb csak megkérdezik fontos újságírók tőle, ha még nem tették meg, hogy miért adta vissza a La Mancha lovagjának címszerepét – ez nyilván mindenkinek feltűnt, még nekem is, én is miatta készültem megnézni – ezt a mostani alkalmat kárpótlásnak és ajándéknak éltem meg, ha már így alakult.

A színész jelentősen többet énekelt, mint akármilyen egészestés darabban, ez kétségtelen, és erre maga is utalt. Ahogy megtudtuk, a Halál szerepe az Elizabeth-ben főszerep, és mégis csak 32 perc. (Ha arra gondolok, hogy Sarastro a Varázsfuvolában „tisztán” csak kb. 12 percet énekel, az Éj királynője meg még ennyit sem, akkor ehhez képest a 32 perc nem is olyan rossz…- de ez a mostani helyzet még hálásabb volt számunkra.)

Ahogy a dalok közti összekötő szöveg a jelenre utalt, és biztosan mást fog mondani máshol, úgy az is valószínű, hogy estéről estére más-más számokat válogat, ez az önáltató est (ahogy ő maga nevezte) nem fix olyan módon, ahogy azt más színészeknél megszoktuk.

Volt egy előzetes képem, amely a musical műfajával kapcsolatos közhelyekre alapul, hogy majd most el leszünk ringatva, kicsit kilépünk a jelenből, és el tudjuk felejteni a vírust, a jelenlegi bizonytalanul lebegő helyzetet és 2 órára „kikapcsolódunk”. (A 9-es busz élményvilága erős kontraszthatást képezett így is előadás előtt-után, ahhoz képest ez tényleg idill volt, sokszorosan az.)

Az elringatás mégsem jött össze, a konferanszié nagyon szellemesen, öniróniával, de percenként négyszer utalt a jelenlegi helyzetre – a színész szinte bármiről asszociálni tudott a vírushelyzettel kapcsolatos krízisre, és emellett a műsor hangulatában is a nyár után közelgő őszt idézte. Egy érett férfit láttunk, aki ereje teljében van, de az elmúlásra így is kénytelen gondolni, és még akkor is, ha egyetlen keserű mondatot sem mond, a kiválasztott zeneszámok elárulták volna, hogy ez a karantén-helyzet és az Operettszínház érezhető átformálódása nem hozott létre számára túlságosan kedvező erőteret.

Ami a konkrét műsorszámokat illeti, Szabó P. Szilveszter elvárta a „saját embereitől”, azaz tőlünk, hogy tudják, hogy mit énekelt pályája különböző szakaszaiban, és mindig volt, aki néhány utalásból kitalálta és be is kiabálta, hogy mi várható. A többség számára a legtöbb dal ismerős is volt, és a taps erősségén leginkább ezt lehetett lemérni, hogy mennyire sok nézőben sikerült kiváltani a ráismerés örömét többek között a Nyomorultak, A Notre-Dame-i toronyőr, a Rebeka, a Szentivánéji álom és az Abigél egy-egy dalával (utóbbit a produkcióból kivett Vágó Zsuzsinak dedikálva), a Bajza utcai egy kis palotával, illetve színészek (Kern András, Kulka János) által is énekelt dalokkal. Feltétlenül jobban esik valami olyat hallani, ami „már megvan”, ezt tudta ő is, és éppen ezért mindössze egy ősbemutatót vegyített a musical-részletek és sanzonok közé. Az Edit Piaftól származókat nagyon szerettem, még többet is meghallgattam volna. Kaptunk egy ráadást is, de akár még tíz további számot is szívesen meghallgattunk volna tőle, az idő megállt erre a két órára.

Végül Szabó P. Szilveszter bejelentette, hogy a vírus miatt nincs autogram-osztás és beszélgetés az előadás után – ezek szerint ez a korábbi alkalmakhoz hozzátartozott.

Zene az kell, és a hasonló közösségi élményekre is szükségünk van. Bízzunk benne, hogy a február 7-i alkalom jobb helyzetben következhet be. Aki addig nem akar várni, az pedig mehet a Babára, vagy az Operettszínház olyan előadásaira, amely – legalább nyomokban – Szabó P. Szilvesztert is tartalmazza.