Azt hiszem, hogy pont ilyen egy igazi mai Shakespeare-királydráma-előadás, amilyen Tompa Gábor rendezése. Ahogy Shakespeare is saját kora ruháiba öltöztette a színészeit, úgy a Vígszínház társulatának tagjai is - akik mind udvari előkelőket játszanak státuszukhoz illően, mai jellegű, de mégis a hétköznapi viselettől eltérő, fantáziadús ruhákat viselnek (tervező: Kiss Beatrix), és sokatmondó Antal Csaba vágóhidat asszociáló díszlete.
Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila - vetélytársak életre-halálra
Ha már a díszlettel kezdtem: az előadás előtt nem vacakoltam azzal, hogy részletesen elolvassam a színlapot (sok néző lehet ezzel így, odarohan, beül, aztán majd a látottak után meditál a szereposztáson, ha elég érdekes volt az este), és a színpadképet megfigyelve azon gondolkodtam, hogy most ez kifejezőbb, vagy a Lót konzervdobozai. Ezek szerint magamban a tervezőt saját magával versenyeztettem. Láncok és hatalmas műanyag leplek forognak körbe, jól világítható mindez, a műanyagon jól mutatnak a festékfoltok is (van némi paintballos akció is, kifejező), és ami szintén lényeges: a körforgás önmagában is többletjelentést hordoz. Lehet ezt a képet szeretni, vagy nem, közhelyesnek vagy invenciózusnak – az ítélet mögött ott van a néző előzetes színházi tapasztalata.
Kis túlzással elmondható, hogy a szerző minden egyes királydrámájában ugyanazt írta meg, mindig a hatalmi játszmákról van szó, és nem csak általánosságban öncélúan, hanem FELTÉTLENÜL aktuálpolitikai vetülettel. Shakespeare szeretné megértetni mindenkori nézőjével, tehát most éppen velünk annak a tragédiáját, hogy a történelem ismétli önmagát, a megosztottságból mindig ellenségeskedés, majd testvérharc jön tragédiákkal, halálos áldozatokkal. Nem lehet ebből a körforgásból kilépni, mindenki rossz uralkodó, mert rossz döntéseket hoz, amint trónra kerül, mintha a józan ész és a mértékletesség nem férhetne össze a koronával. Ennek a működési mechanizmusát a rendezés gyönyörűen láttatja a II. Richárban.
Jó lenne, ha lehetne másként – de nem lehet. Nekem ennyi tömören az előadás legfőbb üzenete.
A királydrámákban megjelenő sablonszerűségre még 15 évesen rájöttem, amikor egy siófoki nyaralás során zsinórban elolvastam két héten belül mind a tíz darabot. Mintha mind egyforma lenne, sok szereplőnek csak a rangja szerepel, még azok is ismétlődnek és túl sok is a párhuzam az egyes királyváltások között.
Shakespeare nem ragaszkodott szigorúan a történelmi tényekhez, és persze minden létező forrást felhasznált, legyen az krónika, vagy egy kortárs szerző darabja. Jelen esetben II. Richárd 22 éves időszakából csak a legutolsó szakaszra koncentrált, amikor a már 15 évnél is régebben uralkodó, de még mindig nagyon fiatal király a hatalmat erősen központosítani akarta, és eltávolítani azokat, akikről azt gondolta, hogy uralmát veszélyeztetették. Bukását követte a Rózsák harca, amelynek az egyetlen előnye az volt, hogy szerzőnknek kifogyhatatlan témaforrást jelentett. Richárd kapcsán nem jelenik meg a műben, hogy milyen nagy lendülettel pártolta a kultúrát, de a szereposztás készítői arra talán gondoltak, hogy a legendásan szép férfi megszemélyesítője, Vecsei H. Miklós ugyancsak vonzó legyen.
Az angol történészek még mindig nagyon küzdenek, hogy egy-egy uralkodójuk renoméját helyreállítsák, és közömbösítsék Shakespeare hatását. A késői trónutód, III. Richárd becsületének helyreállítása céljából, akinek a monológját ez az előadás is bevillantja (Józan László által, aki ezen túl egy udvari embert is játszik), Yorkban még egy egyesületet is alapítottak, de hiába. (Éppen ezért nagyon óvatosan kellene bánni az írástudókkal, különösen pedig a színdarabírókkal, mert a művészi hatás ellen hiába tiltakozik valaki.) II. Richárd most már szintén ilyen marad, amilyennek ez a darab bemutatja.
III. Richárd - bevillan egy monológ erejéig (Józan László)
35 éve, szeptemberben volt a Pesti Színházban az utolsó II. Richárd bemutató (Marton László rendezésében), és azóta a városban csak kétszer nyúlt hozzá valaki a műhöz: még 1986-ban Kerényi Imre a Nemzetiben, illetve legutóbb 2008-ban a Budapesti Kamarában. (Utóbbi előadást én is láttam, és ez az egyetlen korábbi II. Richárd-élményem.)
A jelenlegi szereposztásban látható Lukács Sándor, aki a 35 évvel korábbiban is szerepelt, de mindenki más kicserélődött körülötte, az akkori Richárd (Gálffi László) most éppen Lót az Örkényben. Lukács Sándor persze most már nem Henrik Bolingbroke (az most az ifjabb Vidnyánszky Attila), hanem York hercege.
Ezt az előadást rengetegen várhatták, sokakat érdekelt, és a premier előtti előadásokra is elment több ismerősöm, akik még a premier előtt informáltak is, hogy ez a Richárd igazán jól sikerült, szerették.
Ha ez a párbaj lebonyolódhatott volna, valamivel egyszerűbb lett volna II. Richárdnak...- később
Tompa Gábor nem egy korábbi munkáját láttam, így én is bíztam abban, hogy a színészeit jó helyzetbe juttatta.
Ez az előadás, amelynek a szövegébe a dramaturgok – Visky András és Fabacsovics Lili – is belenyúltak, nem úgy kezdődik, ahogy kezdődnie kellene, már előre vetül az uralkodó későbbi sorsa, a börténében látjuk először visszaemlékezni. (Ha tudja valaki, hogy abban halt meg, hogy halálra éheztették, nem lepődik meg a látványon.) A cselekmény történelmi háttérismeretek nélkül is követhető, és ahogy a mögöttem ülő két idősebb néző menet közben megjegyezte: kiszámítható a bonyolódás. Igen, előre sejthető, hogy aki hatalmon van, nem lesz mindig igazságos, és akit sérelem ér, ha helyzetbe kerül, akkor meg fogja torolni. Ritka az ellenpélda. Minden a körülményeken és a szerencsén múlik, de túl sokféle forgatókönyv nincs az ilyen helyzetekre – az egyik elpusztítja a másikat.
A király és legközelebbi rokona szükségszerűen szembekerül, ők nem is dönthetnek, de az őket körülvevő emberek mozgásterének nagysága már megítélés kérdése.
Az előadásban mindkét király rokonszenves, és nehezen hisszük el nekik, hogy képesek gaztettekre. Vecsei H. Miklóst több közönségtalálkozón láttam, és a világról alkotott gondolatait hallgatva egészen meggyőzött, hogy nála őszintébb és tisztább lelkű ember nincs a magyar kulturális életben, az eszményi fiatalember mintaképe, és ez a tisztaság sugárzik róla. (Ha mindez megjátszás, akkor viszont oda neki már most a Kossuth-díjat.) Feltehetően emiatt is hümmögtek sokan az évadhirdetéskor, hogy „á, a Richárd nem az ő szerepe, csak azért osztják rá, hogy jöjjön a közönség”.
A tamáskodók ha most beülnek, láthatják, hogy pontosan ez a hatás kell az előadáshoz: irgalmatlanul nehéz elhinni, hogy a király nem őszinte, hanem álszent alakoskodó, sőt később egészen elszabadul, és már nem is rejti el gonosz szándékait. A szép és ártatlannak látszó király szerethető, pedig valójában mások vesztére tör – ez így erős nekünk, és megérezzük, hogy tényleg mindenki elromlik, aki a hatalom közelébe jut. (Már megint egy nárcisztikus pasas, tegnap a három előadásban három ilyen volt. Mindenki nárcisztikus, aki viszi valamire?) Ránézve akár eszünkbe juthat olyan politikus is, aki lánglelkű ifjúként kezdte, de nem egészen sikerült kezdeti imázsát makulátlanul megőriznie. Shakespeare-t ismerve láthatjuk, hogy ez törvényszerű, és az is, hogy a hatalom nem tartható meg örökké.
Miután Richárdot jobban megismertük, már nincsenek illúzióink Henrik kapcsán sem: amikor azt mondja, hogy csak jogos örökségéért harcol, már tudjuk, hogy a koronát akarja, pedig ő, az ifjabbik Vidnyánszky Attila is nagyon őszinte és vonzó fiatalember, és a gyerekkori flashback azt is bemutatja, hogy ezek az ifjak egykor még szerették is egymást, mégis szükségszerűen egymás ellen fordulnak.
Orosz Ákos és ifj. Vidnyánszky Attila a párbaj előtt - a döntöbíró a király lesz
Jó a két főszereplő külön-külön, és a közös jelenetek is hatnak, mindben ott van az elnyomott barátság is, amit felülír az, hogy riválisok lettek, de az előadás hangsúlya a környezeten van. Látunk rajtuk kívül még 13 szereplőt, akik elvileg mind férfiak – Kopek Jankából is férfi lett egy-két jelenet erejéig, de van két további női karaktere is ezen kívül. Megfigyelhetjük, hogy az udvari emberek mindig az erősebb mellé állnak, és erre kénytelenek is saját túlélésük reményében. Aki elvei miatt lojális a gyengébb fél iránt, az szükségszerűen belebukik. Ezek a férfiak tehát kényszerpályán vannak szintén: mind rivalizálnak, fúrják egymást – ez lesz majd a Rózsák harcának bemelegítése.
Látjuk a hatalom természetrajzát, az örökös árulást, hazudozást és bizalmatlanságot. Az előadás nagyrésze abból áll, hogy ezek a gyenge emberek ide, majd oda hajlanak. Nem annyira jó nézni, mert olyan nagyon nem áll messze a valóságtól mindez.
Kevés az üresjárat, bár még a sorozat elején tartunk, és néhány előadás után még jobban beáll majd az előadás tempója, és azt kell tapasztalnunk, hogy személyiségekként képesek megjelenni a mellékszereplők is, erős jeleneteket tudnak kihozni kevés szövegükből is.
Richárd: beteglátogató vagy gyilkos? - John of Gaunt halála (Karácsonyi Zoltán)
A királyi udvar előkelőit éppen a fentiek miatt nem lenne méltányos kihagyni. Karácsonyi Zoltán John of Gaunt szerepében nagyon megjárja a színpadon, ugyanakkor színészként igazán emlékezetes tud maradni, és a vele kapcsolatos jelenetekben veszi le egészen Richárd az álarcát. (Dengyel Ivánnal felváltva játssza majd a szerepet, ha a nyomtatott szórólapnak hihetünk.) Orosz Ákos, mint a főkonfliktus kirobbantója érdekes először, és vele kapcsolatban láthatjuk azt a folyamatot, ahogy valaki egyik oldalról a másikra kerül, szinte véletlenül – pontosabban: azzal tart, akihez az érdekei fűzik. Borbiczki Ferenc püspöke sincs könnyű helyzetben, Horváth Szabolcs és Orbán Levente pedig kétféle udvari emberként is jelen vannak, szintén erőteljesen. (Mennyi erőteljes férfi, mind kiszolgáltatott helyzetben, kényszerpályán! – a fene tudja, hogy ezt mennyire esik jól nézni…Átjön a sorsukból a tehetetlenség és a keserűség.)
A nők nagyon kevesen vannak és kevés ideig láthatóak a színen: ez tipikus a királydrámákban, amely elsősorban a hatalomról szól, és a nemi vágy ehhez képest másodlagos, bár nem marad ki. Bach Kata királynéként törékeny jelenség, és szinte csodálkozunk, hogy száműzetéssel megússza. Igó Éva négy kisebb szerepet játszhat, és közül éppen York feleségeként kap egy olyan jelenetet, amely az előadás egyik csúcspontja: a már említett Lukács Sándorral együtt olvasgatják az újságot (lábukat gumicsizmában belelógatják a színpad előterében lévő vizes medencébe), amikor fiuk lelepleződik, de a szülők veszekednek azon, hogy most a felségárulót – Kiss Gergely Mátét – fel kell-e jelenteni, vagy nem. A helyzet humoros oldala nem marad észrevétlen, de ettől még átjön a tragikuma is, és e kettősség miatt ez a néhány perc különös erővel töltődött fel ezen az estén, a közönség reakció alapján azt gondolnám, hogy ez másoknak is emlékezetes.
Az előadásban van néhány ilyen jelenet, ha nem is túl sok – leginkább Richárd félmosollyal kísért önironikus szövegei miatt érezzük azt, hogy mégis színházban vagyunk, és most szórakozni fogunk.
Hiába sablonos a körítés, ez a titokzatos Richárd velünk marad, még napokkal utána is gondolkodtam, hogy mégis ezt a fiút mi lökhette rá ugyanarra az útra, mint mindenki mást? Mintha jobban átlátná a dolgokat, és mégis… (Lesznek sokan, akiknek éppen Vecsei H. Miklós miatt ez egy sokszor nézendő előadás.)
Tényleg ennyire szükségszerű ez, hogy egy ígéretes fiatal király/politikus szükségszerűen így lecsússzon, nem lehetne-e kilépni mégis az ördögi körforgásból? – „Nem nyugszik a gondolat” bennünk sem, ahogy Richárdban sem, aki utólag a börtönében töpreng és ezt a frázist ismételgeti.
Ps. A Vígszínház képeit használtam, még sokkal többet is szívesen betettem volna a bejegyzésbe, de nem nagyon találtam. Dömölky Dániel és Szkárossy Zsuzsa készítette őket. Ha lesznek újak - esetleg valakinek vannak, és tud küldeni, utólag pótolom. Remélem, hogy még évekig menni fog az előadás, megérdemelné.
PS. 2019.12.26. - Juhász Éva 111 képet tartalmazó fb-albumából utólag betettem képeket, és ezeket külön a fotós nevével meg is van jelölve szerencsére. A teljes albumot a saját fb-oldalaom is megosztottam.
Legyen még itt egy Orosz Ákos kép is, aki szintén nagy erőkkel tolta ezt az előadást:
