Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ezen a vasárnap délután Markó-Valentyik Anna újabb monodráma-produkciójának éppen a 25. előadását sikerült megnéznem, de a művész aznap este még egyszer nekifutott a nem könnyen emészthető 50 percnek. Nézőként  kihívás volt ez után szinte azonnal a A Nyugat lánya idei utolsó alkalmát is megnézni, mert ez után a legjobb lett volna csak úgy elüldögélni és csak úgy gondolkodni a látottakon. (Ha van választási lehetőségem, valamelyiket másik napra tudom tenni, akkor fel sem merül, hogy két ennyire tömény és fontos előadást egymás utánra pakoljak.)

Az operáról tudtam, hogy igénybe fog venni, mert már láttam háromszor, erről pedig ugyanezt feltételeztem a színésznő korábbi egyszemélyese (Anyajegy) és Polcz Alaine írásainak ismeretében. Nem csalódtam, egyértelműen „feltétlenül nézendő” kategória és kétségbevonhatatlan minőség számomra ez is.

400

Sajnálom, hogy korábban nem tudtam megnézni, viszont ennél jobb (azaz rosszabb) nem is lehetett volna az időzítés.

Karinthy Márton már több, mint két hete halott, és azóta még gyakrabban eszembe jut. (Az életem része volt és még mindig az már csak a napi útvonalam miatt is. Alapból heti nyolcszor mindenképp bevillant, hogy menni kellene valamire már a színházába, mert ennyiszer megyek el gyalog a szülőháza előtt a Ménesi úton, ahol egyszer személyesen is találkoztunk. .) 

Nyilván emiatt tűnt fel az is az elmúlt hetekben, hogy milyen sok előadás foglalkozik a halállal (is). Volt egy, amelyiknek éppen ez volt a fő témája, a Kolibri Fészekben az „Esznek-e a halottak epertortát”, amely célzottan arra készült, hogy gyerekeknek segítsen a közeli hozzátartozók elvesztésének feldolgozásában. Az "Alaine" hasonlóan működhet felnőtteknek.

Mindkét előadás közös jellemzője, hogy az élet felől közelít, derűs bölcsességet érezni bennük, és nyoma sincs sem pátosznak, sem sajnálkozásnak. Nem nyomasztanak minket: a halál, mint az élet része jelenik meg, így kell elfogadni.

alaine2

A terembe nem sokkal a kezdés előtt léphetünk be, ahogy ez független színházaknál megszokott. Túl nagy tét most nincs, hogy kinek milyen hely jut - a Trafó klubtermében talán csak négy sor volt, mindenhonnan tökéletesen látni. (Nagyon alkalmas helyszín a programhoz a Trafó, már csak azért is, mert akit egy ilyen előadás érdekelhet, az feltehetően egyébként is végig szokta ennek a befogadó intézménynek a teljes műsorát lapozni, és felfedezi magától is a kínálkozó lehetőségeket.)

A színpadon már ott vár minket az egyetlen szereplő, még civilben van jelen, körbenéz és iszik egy kevés vizet egy műanyag palackból. Szándékoltan lehet ilyen nagyon hétköznapi a viselkedése,  testszínű a ruhája, ahogy a báb is. Ha rájuk nézünk, durván hatvan év korkülönbséget észlelünk, és még mielőtt a játék elkezdődött volna, azonnal eszembe jutott test és lélek kettőssége: egyáltalán nem szükségszerű, hogy valaki a testével együtt öregedjen.

Sok ismerősöm igyekszik a mai világ által nagyra értékelt fiatalság látszatát  kelteni, talán épp azért, mert a belső órája mást mutat - mintha megállt volna - és zavarja őket ez a kényelmetlen kettősség. A szükségszerű testi öregedés sokak hiúságát sérti, átgondolhatjuk magunk is, hogyan érint minket. Az önirónia, amely Polcz Alaine soraiból - némi fájdalommal keverve - áradt, sokat segíthet. Nem kerüli el a figyelmünket a báb meleg barna szeme, amely annak ellenére szimpátiát kelt, hogy Hoffer Károly ráncosra-rücskösre tervezte a bőrét, hogy messziről is jól látsszon az öregsége. 

Ladányi Andrea rendezése éppen ezekkel a gondolatokkal kezdődik, és az előadás eleinte az öregedésről szól, nem kevés humorral és öniróniával, a halál csak később kerül a képbe. Ez nyilvánvalóan két különböző kérdés, illetve probléma, bőven lehet olyan ember, aki egész másként viszonyul a két témához. 

Miután megtudjuk, hogy egy nőt mi zavarhat igazán az öregedésben, Anna a haldoklók ápolásával foglalkozó szerző megállapításait közli velünk, többek között a haldoklás stádiumairól is. Ötöt sorol fel (elutasítás, lázadás, alku, depresszió, elfogadás), és erről azért eszembe jutott megint Marci, aki nyilvánvalóan nem fogadta el 5,5 éven keresztül azt az opciót, hogy meghalhat - semmit nem változtatott élete menetén, és nem kizárt, hogy neki volt igaza, bár nekünk most a hirtelen halál feldolgozása kemény feladat. 

Az előadásban báb és bábos hol tökéletesen azonosult, hol pedig egymástól elválva párbeszédet folytatott. Ennek a természetes váltakozása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne váljon unalmassá ez az egyszemélyes előadás. A közönség valóban feszült érdeklődéssel figyelt, nem volt nyoma a máskor megszokott mocorgásnak. A legvégén pedig a nyugodt csendesség jelezte, hogy jól sikerült ezen a napon az átadás-átvétel folyamata előadó és közönség között. 

Végig Polcz Alaine szövegeit hallhattuk, amelyeket nagyon szerencsés időzítéssel Karády Katalin dalai törtek meg. (Zenei vezető: Kákonyi Árpád, a szövegeket az előadó szerkeszette Nagy Orsolya dramaturg közreműködésével.) A szövegek érdekesek, el lehet rajtuk gondolkodni, a zenei betétek pedig valóban jókor jönnek. Egyáltalán nem érzékeltem ebben az 50 percben üresjáratokat, úgy volt kerek az egész, ahogy megkaphattuk. (Igen, az Anyajegy után ezt is feltételeztem, de valami benyomásom már előre ki is alakult, hiszen Anna a bábjával együtt feltűnt a kritikusdíj átadón is, amikor megerősödött bennem, hogy ezt muszáj megnézni.)

Ez után az előadás után biztosan rávetettem volna magam a szerző írásaira, de volt már egy korábbi nagy felfedezésem vele kapcsolatban közvetlenül 2016 húsvétja előtt - éppen a Karinthy Színházban. Czegő Teréz mondta el az "Asszony a fronton" -t, és utána minden könyvét egymás után elolvastam még a tavaszi szünet napjai alatt, és nem egy sorra még most is emlékeztem.

alaine3

Ez az ötven perc nem tekinti végig a szerző teljes életútját, de mégis az a fedezet az elhangzottakra, az általa felhalmozott tapasztalat. A nézőnek is valóban jól jön némi háttértudás, de az előadást az is könnyen érthetné, aki nem tudja, hogy ki volt Polcz Alaine

Az előadás nekem megrázó élmény volt, aki éppen az itt felvetett kérdésekkel van jelenleg leginkább elfoglalva, de kicsit remélem, hogy lesznek olyan szerencsés nézők is, akiknek "csak" a színészi bravúr jön át és Markó-Valentyik Anna személyisége, amely igazán jó közvetítője ezeknek a gondolatoknak. Kívánom, hogy még sok éven át játszhassa mindkét saját előadását.

PS. A fotókat a Trafó galériájából töltöttem le, ahol több kép is megnézhető.

Címkék: Trafó Hoffer Károly Ladányi Andrea Markó-Valentyik Anna Alaine - ideje a meghalásnak

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8215326460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.