Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ezen az estén egy másik színházba készültem egy hosszabb ideje halogatott előadásra, amely végül elmaradt, így kötöttem ki a Centrálban a Tökéletlenek 27. előadásán, egy pótszéken.

15470322226945 55Pokorny Lia és Rudolf Péter

A Tökéletlenek esetén is sokat számít, ha valaki a színlapot alaposan elolvasva érkezik. Ebben az esetben kevésbé lepik meg bizonyos fordulatok, eleve fekete komédiára számít.

Szikszai Rémusz rendezőről közvetlenül előadás előtt beszélgettem egy székesfehérvári fiatalemberrel, aki ezt nem, de néhány más munkáját látta, és látatlanban betippelte, hogy szerinte „valami groteszk”-et fogok látni. Ez a megjegyzés azt hiszem olyan nagyon nincs messze a valóságtól, bár engem alkalmanként zavart, hogy hol azt éreztem, hogy paródiát mutatnak nekem, aztán később percekig mintha komolyan kellett volna vennünk a történteket. A főszereplőnk végig komolyan vette mindazt, amit mondtak neki, míg szinte mindenki szerepet játszott. (Lehet, hogy néha az élet is ilyennek tűnik?)

Miután ez egy nálunk ismeretlen darab, és nagyon nem tenne jót neki a szpoilerezés, maradjunk csak a lényegnél: egy amnéziában szenvedő nő egy napját látjuk, ahogy felismeri a saját helyzetét, kideríti, hogy ki kicsoda és hogyan jutott ide. A realistának induló történet hamar „elszáll”, és jönnek a meglepetések, csavarok, váltások. Nézőfüggő, hogy ki miként bírja a hullámvasutazást, amiben az előadás 110 perce alatt részünk lesz. A végén még az is eszünkbe juthat, hogy amnéziában élni talán jobb, különösen, ha hasonló emlékeink lehetnének.

Hogy miért? - Ezt nem részletezem, de arra viszont utalnék, hogy előadás egyik kulcstémája a családon belüli erőszak, és ennek folyományai, ez úgyis lényegessé válik, hogy a bemutatás elsődleges célja talán mégis a közönség szórakoztatása, illetve a Centrál színészei számára jó feladatok biztosítása.

15470322435531 55Most mind együtt - némi káosz Bagossy Levente díszletében

Nem állítom, hogy ezúttal az általam egyébként kedvelt Szikszai Rémusz minden rendezői megoldásával rokonszenveztem, voltak számomra taszító gesztusok, erős túlzások is, de kellően jópofák is (autós jelenetek, a zenei betétek, Kiss Julcsi jelmezei) de miután ez itt NEM kritikai, hanem AJÁNLÓ blog, a megtekintés mellett szóló érveket szedném össze.(Ha nem lennének ilyenek, akkor nem írnék erről semmit, hanem a vasárnapról lemaradt posztomat fésültem volna még egyszer át. De jönni fog az "Alaine - ideje a meghalásnak" is.)

Igen, a szereposztás most is a fő érvem, mint legtöbbször, ha a történet egészen mégsem győzött meg. Nem tökéletes az előadás, ahogy nem tökéletesek a benne szereplő karakterek sem, és persze mi sem vagyunk azok, és így jobb, ha megbocsájtóbbak vagyunk.

Egészen nyilvánvaló, hogy a rendező népszerű művészekre épít, akiknek van saját rajongói tábora. Aki például Rudolf Péter színészetének kedvelője, az lehet, hogy szintén szeretni fogja ezt a karikatúrára is emlékeztető figurát, akiről nagyon ellentmondásos benyomásaink lesznek, és egyes gesztusai miatt igen nehéz az előadás bármely pontján komolyan venni. Nagy-Kálóczy Eszter éppen ilyen még biztosan nem volt, így aki követi pályáját, annak az átlagnézőnél még érdekesebb lehet éppen ez az alakítása.

A Vári-Kovács Péter által játszott karakterrel tényleg nem tudtam mit kezdeni, se bábbal, se anélkül – nyilván az én készülékemben lehetett a hiba, nem nagyon tudtam a hozzá kapcsolódó poénokon nevetni, de tudom, hogy csak végrehajtó volt, és nem is hibáztatom.

DSC 0528Rada Bálint és Schmied Zoltán  - még egy autós idill  (fotós: Gergely Bea)

Igazán tetszett viszont Botos Éva szereplője, aki szintén nem egészen az, akinek megismerjük, Rada Bálint meglehetősen természetesen eljátszott drogos tinédzsere (fix pont végre!), aki nemrég a Mi történt Vegasban? c. előadásban is kitüntette magát. Hasonlóan szerethetőnek tűnt Schmied Zoltán is a főszereplő, Claire férjeként, utóbbi – Pokorny Lia – pedig olyan jó a szerepben, hogy önmagában is indokolta, hogy miatta ezt a darabot elővegye a színház. Annak ellenére, hogy az előadásban érzékeltem üresjáratokat, Pokorny Lia jeleneteiben egyszer sem, és végig drukkolni tudtunk neki, hogy kerüljön ki ebből az ördögi körből, amelyikbe már évek óta bele van ragadva. Színészi magasiskola, ahogy elmond egy monológot éppen felmerülő régi emlékéről, egy megkötött kutyáról. Sikerül ezzel úgy lekötni minket, hogy megjegyezzük magunktól is, és később látjuk csak a párhuzamot a történet és saját sorsa között. Nagyon szerencsés, hogy nem fullad bele önmaga sajnáltatásába, nem lesz az előadás szentimentális.

Pokorny Lia valóban képes rá, hogy elhitesse, hogy még amnéziába süppedt állapotában is érdekes lehet két férfi számára egyszerre, mert nekünk is végig az. Az előadással azok járnak a legjobban, akik éppen rá kíváncsiak. Mondanám, ha mondhatnám, hogy nézzétek meg önálló előadását, a „Dolgok”-at, de mivel sajnos nem játsszák (ezt a SAJNOST nem lehet eléggé aláhúzni, sokaknak NAGYON KELLENE az az előadás és pont Pokorny Liával!), marad az, hogy nézzétek meg Pokorny Liát, amiben tudjátok, mert érdemes.

PS. A Centrál Színház képeit használtam. A színház honlapján sokkal több is megnézhető.

Címkék: Szikszai Rémusz Rudolf Péter Pokorny Lia Schmied Zoltán Centrál Színház Vári-Kovács Péter Botos Éva Bagossy Levente Rada Bálint Kiss Julcsi Nagy-Kálóczy Eszter Tökéletlenek

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9715328342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.