A János vitézzel kapcsolatban mindössze két korábbi élményem van: ugyancsak Bozsik Yvette rendezésében láttam 2000.11.30-án a Katonában (hú, szinte pontosan 19 év), illetve 2004.02.21-én az Erkel Színházban (Kaszás Attilával, és miatta). Ennyi. Kifejezetten nem kerestem a találkozás lehetőségét még a darabbal, amelynek 65-nél több eddigi bemutatójáról tudunk az 1904-es Király színházbeli premierje óta. A legismertebb érdekesség is az első előadáshoz kapcsolódik: Fedák Sári énekelte magát János vitézt, bár eredetileg az eredetileg kettős női főszerepet szánták neki, azaz Iluskát és a francia királylányt.
A gyerekek mellett: Lévai Enikő és György-Rózsa Sándor
Ehhez a friss bemutatóhoz hármas szereposztás készült, és én most nem Dolhai Attilát, se nem Sándor Pétert, hanem a másik két kollégájához képest feltehetően kevésbé emlegetett György-Rózsa Sándort és csapatát nézhettem, így a második szereposztáshoz kötődik ez a néhány gondolat.
Azt hiszem, hogy Kacsóh Pongrác daljátékával a legtöbbet éppen Fedák Sári kapcsán foglalkoztam, akiről egyébként Szűcs Nelli egy nagyon jó előadást is készített néhány éve. Ezúttal elsősorban a fiamnak akartam megmutatni a művet ebben a változatban, ha egyszer ezt tanulják éppen, és az osztálytársai a neve miatt azonosítják (!) ezzel a szereplővel, ha egyszer nemigen találkoznak további Jánosokkal. (Érdekes, hogy a saját korosztályában igazán kevés a János, nem hiába volt évtizedekig ez az egyik legszokványosabb magyar név, mostanában mindenki különleges nevet akar.)
Nem akarom senkinek az ideigeit túlfeszíteni a túl hosszú bevezetéssel: János ugyan eredetileg nem volt lelkes, túlságosan is szerette a héten A piszkosakat is és előző nap Mészáros Piroskát is a Call girlben, de utána azt mondta, hogy nem volt felesleges a megnézés, volt benne néhány szereplő, akik tetszettek neki, és nem unta.
Mivel én biztosan nem voltam célközönsége ennek a daljátéknak, igyekszem a minősítés helyett inkább leírni, hogy mire számíthat, aki megnézi.
A harmadik fevonás világa - táncban
Ez eredetileg daljáték, de most a koreográfus-rendező tánc-centrikus közelítésében nagyon erősen dominál benne a tánc. A rendező valóban több mint 20 éve rendezi meg saját előadásait, így a neve alapján is erre lehetett számítani, a felkérő színház is tudhatta, hogy milyen lesz az előadás jellege, és az arányok szükségszerűen el fognak tolódni.
Éppen ezért a megtekintést elsősorban olyanoknak ajánlom, akik szokták szeretni Bozsik Yvette munkáit, illetve a szereposztásban találnak olyan művészeket, akik vonzzák. Az Operettszínház honlapjára időben felkerülnek a napi szereposztások, lehet tervezni azt is, hogy ki melyik szereplőgárdával akarná nézni.
A francia királyi udvar - zongoradíszlet és egy domináns néma szereplő (de ki? - szívesen ide írnám a nevét)
Ha már a „húzónév” témával kezdtem, engem Erdős Attila pályájának követése évek óta érdekel, tehát miatta választottam a második szereposztást. A fiam ráadásul nagyon szerette a Csárdáskirálynőben, nemrég a Bűvös vadászban, és egyébként most is. Az előadást nézve úgy tűnt, hogy a szerző ezzel a szereplővel bánt a legjobban: az elején nevethetünk rajta, amikor részegen bejön, később megható dalt is énekelhet, amellyel az előadás legnagyobb nyílt színi tapsát aratta le ezen az estén. Erről szólna a színház: lehet rajta sírni és nevetni is. Erdős Attila színészi vénája igazán erős, az Operettszínházban jobban érvényesülhet, mint azokban a kisebb szerepekben, amit az Erkelben kapott, de ahogy a másnapi A Nyugat lánya utolsó előadásán is láthattam, minden pillanatban jelen van a színpadon, nincsenek üresjáratai. Átlelkesíti a szerepet, nem pusztán elénekli a dalait. Örültem, hogy volt három zárt száma legalább, ezek ki is emelkedtek az előadásból, „csak szívből sajnálom”, hogy nem volt ennél még több is. Az első jelenet azt a téves benyomást keltette, hogy róla fog szólni a darab. Talán emiatt is tartjuk számon, mert azonnal megszerettük a belépője miatt. (Eszembe jutott, hogy a szereplő csak alig járt jobban, mint az Erdős Attila által szintén játszott Fiorello A sevillai borbélyban: exponálja magát, várjuk, hogy mi lesz vele, aztán jön helyette más, a címszereplő…Kár.)
János vitéz és Bagó vándorúton - a harmadik felvonásban - a címszereplő mellett Lehoczky Zsuzsa és Erdős Attila
Bagó fontos szereplője a darabnak, ő János vitéz peches vetélytársa, akit Iluska nem szeret, bár furcsa módon a két férfi között nem alakul ki versengés – az egyéb külső problémáknak köszönhetően. Emiatt sem túl életszagú az egész, de a rendező sem akarja a művet a realitáshoz közel vinni, sőt minden eszközzel kiemeli, hogy ez egy mese, a képzelet játéka.
Ilyen eszköz az előadás látványvilága, amely Cziegler Balázs és Berzsenyi Krisztina munkája. Ez első felvonás falusi képe népszínműves hangulatot áraszt, a második – a francia királyi udvar – operettest, míg a harmadikban minden sallang lehullik, üres térben kapjuk meg az állítólagos happy endet.
A három rész, háromféle hangulat és ez az eklektika nagyon leszűkíti azt a nézői réteget, amelyik követni képes és hajlandó a rendezőt, illetve a hőst ezen a nagyszabású utazáson. Erről a sokféleségről persze eszembe jutott, hogy hasonló ugrásokat simán megvalósítok, amikor egyik nap harmincfős stúdióelőadást nézek, másik nap pedig egy látványos zenés előadást, alkalmazkodom nagyobb különbségekhez is, de az ritka, hogy egy előadáson belül ilyen erős stílusváltásokhoz kelljen igazodnom. Nézőfüggő, hogy valakinek melyik rész az, amelyik igazán tetszik, hatalmas különbségek lehetnek, jó esetben valamelyik azért igen.
Ez lenne a boldog vég - gyerekek fekete háttér előtt
Az, hogy a történet mindössze mese, kiemelődik a két gyerekszereplő által is. A fiamat ezek a cuki gyerekek megfogták, ahogy ez törvényszerű is: állatot, gyereket a színpadra épp ezért hoznak be a rendezők, bár ebben érvényesül civil hatás is: hasonlóan néztük volna ezt a két gyereket a színpadon kívül is.
Mindazonáltal a happy end felemássága érzékelhető azáltal is, hogy Tündérország a föld alatt van, és végül egészen fekete a háttér a záróképben, eltűnt az impozáns díszlet, sőt a későbbi csillagos égbolt is. (Tényleg mindenféle módon hatni akarnak ránk, valamelyik kép csak megfog minket…- ezt a rendezői szándékot véltem felfedezni.)
A színészekre visszatérve: a látványos-zenés-táncos előadást nézve nemigen találtam a Bagó szerepén túl sok további hálás szerepet. Sematikus figurának érződik a már említett címszereplő, bár jóképű, de jóképű a strázsamester szerepében Langer Soma is. Ilyenek a magyar huszárok, nem csoda, hogy a francia királylánynak is megtetszik egy, csak az nem jött át, hogy pont János vitéznek a többiekkel szemben lenne valami előnye. Látva, hogy Langer Soma az első szereposztásban Bagó, azért felmerült bennem, hogy azokon az estéken nem lesz könnyű elhitetnie a nézőkkel az Iluskát játszó Bordás Barbarának, hogy ez a férfi neki nem elég jó…(Nyilván megoldják, nem minden a külső, de a darab nem segít abban, hogy a szereplők egyéniségként mutatkozhassanak.)
Lévai Enikő nagyon szép Iluska, illúziótkeltő, és sajnáljuk, hogy kevés jó helyzetet kap, a végén szinte szoborrá kell merevednie. Nem sokkal jár jobban Lukács Anita a francia királykisasszony szerepében – talán mégis a szerzők eredeti gondolata lett volna a működőképes, ha a két feladatot egy énekesre bízzák, akkor esély van legalább arra, hogy valaki kétféle szép fiatal lánynak mutassa magát. Hozzá képest már talán a mostoha szerepe is jobb lehet, de ez is klisészerű, Lehoczky Zsuzsa látható ebben a szereposztásban.
Földes Tamás, mint francia király, Vati Tamás (pirosban), és (???)
Minden említettnél jobban jár a szerep humora miatt Földes Tamás, aki francia királyként átütötte a fiam ingerküszöbét is, aki csak ebből a szombati alakításból indult ki, ez győzte meg, nem a színész előélete, korábbi teljesítménye, hírneve. Földes Tamás szerethető figura, akinek semmi köze a háborúhoz, utálja a felhajtást, nyugalmat akarna. Jó az „ágyjelenete” is, jó vele „kettesben” lenni, mindenféle tömegjelenet, hajcihő nélkül – eltűnnek egy időre a zavaró mozzanatok is a színről.
Van néhány olyan rendezői megoldás, amelyik kissé (?) provokatív – és most nem arra gondolok, hogy egy daljáték helyett táncjátékot rendezni a műfaj hívei, tehát az előadás elsődleges célközönsége számára önmagában is az.
Az első felvonásban a huszárok "csontvázfejű lovakon" jelennek meg, amely tagadhatatlanul eredeti megoldás, és gondolhatunk arra, hogy a háborúhoz direkt módon kötődő halált szimbolizálná, de ettől még nem adnak hozzá a népszínmű-ízű felvonáshoz, inkább csak aláhúzzák, hogy az egész nem stimmel. (Próbán készült fenti fotó - a három szereposztásról készült albumokba ezeket a lófejeket nem tették bele, így ennél jobb képet nem találtam.)
A második felvonásban látunk egy izgalmas zongora-díszletet (lsd a harmadik képen!), amely miatt akár dupla kreditet is adhatunk Cziegler Balázsnak, aki nekem biztosan benne lenne a top három magyar színházi díszlettervezőben, ha kellene valami ilyen listát produkálnom. Tényleg öröm a munkáit hosszan nézni, DE ebbe az operettekhez passzoló látványvilágba is belekerül egy feltűnően provokatív elem, amely sokaknál kiverheti a biztosítékot: angyalszárnyú huszárok táncikálnak előttünk. A szövegben szerepel ugyan, hogy a huszárok „félistenek, akiknek lelke van”, de ez nekem nem indokolná az aranyszárnyakat.
Vörösben Lukács Anita, a francia királylány
Igen, az egész mese, a történet úgy lehetetlen, ahogy van, de ennél csak az lehetne még durvább, ha esetleg szárnyas malacokat küldene be a rendező, aki ezúttal a szárnyakat csak a huszárokra igézte…
Ennek a felvonásnak kapcsán azért említődjön meg, hogy néhány vicces karaktert a királyon kívül is elhelyezett benne a rendező, köztük a most is bohócra emlékeztető Vati Tamást vehetik észre néma szerepben azok, akik Bozsik Yvette munkásságát követik. (Én 1995-ben már biztosan láttam tőle előadást, nem ez volt az első munkája, amit néztem, így a rá jellemző táncos gesztusokat is felismertem.)
Az előadás teltház előtt ment, és volt is sikere, de ahogy mások megjegyezték: annak ellenére, hogy premiernek számított, nem volt állótaps, és nem volt túl szenvedélyes a tombolás. Az előadás jellege miatt ez nem is volt komolyan várható. Elutasító megnyilvánulások nem fogadták az alkotókat, ezek szerint a táncos megközelítés nem volt ellenszenves, és a harmadik felvonás végére már a lófej-csontvázak is feledésbe merülhettek…
A János vitéz tehát itt van megint – nemsokára az Erkelben is lesz, akár azzal is összevethető. Műsorra tűzése mutatja, hogy az új főigazgató végrehajtja a pályázatban ígérteket, valóban hazafias repertoárt akar játszatni az Operettszínházban, és lecseréli az egyébként nagyon sikeres külföldi musicaleket.
A haza, az otthon a legfontosabb érték – ezt az üzenetet hordozná a befejezés, amelynek kissé propaganda íze lett.
Tündérországban is csak addig lehet maradni Iluskával, amíg nem vágyakozunk el onnan, de az otthon iránti sóvárgásunkat nem győzhetjük le.
Erősen nézőfüggő, hogy kiben milyen asszociációk jelennek meg az előadás vége kapcsán, döntött-e már maga is a szerényebb körülményeket jelentő hazai élet mellett egy sokkal magasabb életszínvonalat kínáló külföldi karrier helyett, vagy csak mások esetén alakult ki a kérdésről tét nélküli véleménye. Ezt látva feltehetően azért mindenkinek számos elvándorolt ismerőse eszébe jut, bár akadhatnak kivételek, akik a mese szereplőitől nem fognak elszakadni, a 11 éves fiamnak pl. nem jutott eszébe külföld Tündérországról, és a kint munkát vállaló magyarok, de feltehetően sokakban fel fog ez a párhuzam merülni. Ez azt hiszem nem is idegen az alkotók szándékától, úgy tűnik, mintha épp ez lett volna a cél, a János vitézben megfogalmazott keserűség aktualitását bemutatni. Azt érezzük, hogy a világ alapjaiban nem változott Petőfi kora óta, az egyszerű állampolgár boldogulása jobban elképzelhető az ország határain túl, vagy a túlvilágon, de egy magyar ott sem találhat nyugalmat, mert a honvágy mindenképp tönkreteszi a boldogságát.
Miután az Operettszínház eddigi működése során elsősorban a nézők „fájdalomcsillapítására” vállalkozott, arra, hogy kikapcsolja őket és elfeledtesse a hétköznapokat, ez az előadás pedig más célokat is kitűz, több közreműködést várna el a befogadójától is, és próbálkozik azzal, hogy rádöbbentsen minket a saját sorsunk tragikumára, nem vagyok benne biztos, hogy töretlenül népszerű lesz. Mást kap a néző, mint amire számít, és ez nem feltétlenül szerencsés.
Ha már vágyak, csak felötlött bennem egy párhuzam: a fiam nem vágyott a János vitézre, és persze így nem könnyű valamire elmenni, de kellemesen csalódott, „ahhoz képest” jobb élmény lett. Nagyon remélem, hogy sokan lesznek, akik inkább mérsékelt elvárásokkal érkeznek az Operettszínház vitathatatlanul gyönyörű és otthonos nézőterére, és végül több pozitívumot találnak az előadásban, mint amire számítottak.
PS. Gordon Eszter fotóit az Operettszínház fb-oldaláról használtam fel